Estius, a katolikus szentírástudomány elfeledett óriása
Arcképcsarnok rovatunk célja olyan nagy formátumú katolikus személyek rövid bemutatása, akik méltatlanul el lettek feledve, holott tanításuk és példájuk szükségesebb, mint valaha.
Életútja
Wilhelm Hessels van Est, vagy latinosan Gulielmus Estius, 1542-ben, Gorkumban (Gorinchem) született. Tanulmányait Utrechtben, majd pedig Leuvenben folytatta. Ez utóbbi helyen 1570-től 1582-ig a filozófia professzora volt.
Itt kapta meg a hírt a szülővárosát 1572-ben ért tragédiáról. Azt ugyanis kálvinisták foglalták el, foglyul ejtvén apját, testvérét és nagybátyját is. Bár apjának és testvérének sikerült megmenekülnie, de nagybátyját, a gorkumi ferencesek házfőnökét, tizennyolc másik klerikussal együtt brutálisan kivégezték a hitükért. E vértanúkat Boldog IX. Piusz pápa 1867-ben szentté avatta.
1582-től a teológia professzora volt Douai-i Egyetemen. Ezt a pozíciót harmincegy éven át töltötte be. Ismert volt jámborsága, szerénysége, szegényekkel való együttérzése, kiemelkedő műveltsége és ékesszólása miatt is.
1613-ban hunyt el, írásainak nagy része halála után került kiadásra. Sajnos kegyelemtan tekintetében és az emberi szabad akarattal kapcsolatos kérdésekben egykori professzorának, Michael Baiusnak hatása érzékelhető munkáin, ezért ebből a szempontból némi óvatossággal kell olvasni.
Mindazonáltal nem sokan tettek többet nála a protestáns biblikus érvek tarthatatlanságának kimutatása érdekében. Neve a múlt századig gyakran előfordult a katolikus szentírástudományi művekben. XIV. Benedek pápától kiérdemelte a „doctor fundatissimus” címet is.
Munkássága
- Historia Martyrum Gorcomiensium (1603)
A gorkumi vértanúk története - Commentarii in IV libros Sententiarum Petri Lombardi (1615)
Kommentárok Petrus Lombardus szentenciáinak négy könyvéhez - Annotationes in praecipua et difficiliora S. Scripturae loca (1617)
Megjegyzések a Szentírás főbb és nehezebb helyeihez - In omnes Divi Pauli et Catholicas Epistolas Commentarii (1614–15)
Kommentárok Szent Pál összes leveleihez és a katolikus levelekhez.
Alighanem ezek a legismertebb és legfontosabb munkái.
A korában rendelkezésre álló forrásoknak és eszközöknek megfelelő szövegkritikai megjegyzések sokaságával találkozhatunk bennük, ami meglepő lehet azon modernisták számára, akik úgy vélik, hogy a tudományos színvonalú exegézist ők hozták be az Egyházba.
Természetesen velük ellentétben Estius arra használja a szövegkritikát, hogy pontosabban megértse és magyarázza a Szentírást, nem pedig arra, hogy aláássa hitelességét és relevanciáját. Cáfolja a hitújítók téves értelmezéseit és vádjait, méghozzá a korban nem túl gyakori higgadtsággal és szenvedélymentességgel, ami különösen csodálandó, tekintetbe véve a csapást, mely a protestánsok részéről érte családját és szülővárosát.
Végezetül közlünk két részletet evangéliummagyarázataiból.
Ezért tehát, testvérek, legyetek állhatatosak, és őrizzétek szilárdan a hagyományokat, amelyeket akár beszédünkből, akár levelünkből tanultatok. (2Tessz 2,15)
Ez a hely igen világosan tanítja, hogy nem foglaltatott bele a szent iratokba mindaz, amit isteni parancsból hinnünk vagy tennünk kell, és amit az apostolok elrendeltek – ahogy azt az eretnekek szeretnék –, hanem bizonyos dolgok íratlan hagyományban vannak, úgyhogy a születő keresztény Egyház vallását a kezdetektől fogva úgyszólván két jog vezette, az írott és az íratlan; mint a törvények és a szokásjog, amint az minden jól rendezett társadalomban közös. […]
Értéktelen azonban az az ellenvetés, amit ellenfeleink ezzel a hellyel kapcsolatban felhoznak, tudniillik, hogy az apostol azt, amit beszéd útján átadott, később más leveleiben feljegyezte, és ennélfogva semmi sem lett áthagyományozva beszéd által, ami ne lenne megírva: mintha oly tervszerűen jártak volna el az apostolok, hogy ha az isteni dogmákból valami nincs benne egyik levelükben, azt beleillesztik egy vagy több másikba, vagy amit egyikük elhagyott, azt a másik kipótolja, nehogy bármi is íratlanul maradjon.
Ámde maguk a tények kiáltják, hogy nem a keresztény vallás dogmáinak írásba való összefoglalása volt az indítékuk – minthogy az evangélium prédikálására, nem pedig leírásának munkájára kaptak megbízást Krisztustól –, hanem bizonyos okok felmerültével egyes dolgokat távollevőknek írt levelekbe foglaltak, melyeket bizonnyal nem írtak volna meg, ha jelen lettek volna azok, akiknek írták, vagy nem támadt volna ok a megírásukra.
Például ha Timóteus nem lett volna távol Páltól, nem lenne két hozzá íródott levelünk, melyek sok szükséges és máshol nem olvasható tanítást foglalnak magukba. És – hogy a jelen tárgyról szóljak – ha a tesszalonikaiakat nem zavarta volna meg az Úr küszöbön álló napjáról való hamis meggyőződés, semmi sem maradt volna írásban az apostoltól az Úr napja előtt eljövendő elpártolásról és a bűn emberéről.”
Mert a férfi feje az asszonynak, amint Krisztus is feje az egyháznak. (Ef 5,23)
A hasonlat az analogikus értelemben vett fejen, azaz feljebbvalóságon és elöljáróságon alapul. Amint ugyanis Krisztus elöljárója az Egyházának, kormányozza és oltalmazza azt magának az Egyháznak a javára, úgy a férjnek kormányoznia és vezetnie kell a feleségét, annak és az egész családnak a javára. Ezért következik ez: „ő az üdvözítője az ő testének.” A görögben: „ő az üdvözítője a testnek.” A birtokos névmás nemcsak a görög, hanem a szír szövegben sem található. Jeromos és sok latin kézirat sem ismeri. A görögök a férjre vonatkoztatják a szöveget, a következőképpen: a férfiú ad üdvöt a testnek, tudniillik annak, aminek ő a feje; ugyanis a fej dolga, hogy gondoskodjon az egész test jólétéről. Ennélfogva igazságos, hogy amint a test alá van vetve a fejnek, úgy a feleség is a férjnek. De ez még inkább illik Krisztusra, akire a latinok vonatkoztatják e szavakat. Ugyanis Krisztus, aki feje az Egyháznak, az üdvözítője is annak, mint saját testének; mert a lelki javaknak mindenféle nemét beléárasztván a legbiztosabban és leghatékonyabban vezeti el őt az örök üdvösségre.
Hrabanus