A sokat méltatott protestáns katolikusüldözés: az erdélyi „vallásbéke” mítosza

„Ajvé” – így is össze lehetne foglalni a hitgyülis influenszer, Kulifai Máté videóját, akinek sopánkodni támadt kedve a mohácsi évforduló kapcsán írt cikkünktől, ugyanakkor a videó végén meglehetősen hiányos történelmi ismeretekről bizonyságot téve, a katolikusüldöző erdélyi protestáns törvénykezést kezdi méltatni. Tartja magát még a mítosz az erdélyi „vallásbékéről”, melyet most árnyalunk.

Kulifai Máté, a Hetek nevű orgánum főszerkesztő-helyettese egy videós bejegyzésben jó „zsidó-keresztyénhez” híven rögtön áldozati pózba vágja magát – ez mind a zsidó, mind a keresztyén felekezetek erőssége -, majd írásunk lényegi állításait elhagyva, manipulatív és hazug módon tálalva azt – ez inkább csak zsidó módi – vizionál újjáéledő protestánsüldözést, amivel szemben pozitív példaként említi a kora újkori Erdély vallási viszonyait, kiemelten az 1568-as tordai törvényeket.

Sajnos a 19. században intézményesülő magyar történetírás igencsak pártos, ugyanis komoly protestáns és liberális túlsúly jellemezte azt a narratívát, amely a magyar nemzeti emlékezet alapjait lerakta, és amelyre később hatékonyan tudott építkezni a marxista történetírás is. Ezek a hamis toposzok mind a mai napig áthatják a történelemoktatásunkat, aminek nagyon jó példája a „tordai vallásbéke” néven emlegetett rendelkezés.

Mint a korábbi cikkünkben megírtuk, a protestantizmus elterjedésének egyik legfontosabb feltétele volt, hogy a honi katolicizmus vezetés nélkül maradt a mohácsi síkon elhunyt nagyszámú püspök, majd később be nem töltött püspöki szék okán. Perényi Ferenc váradi és Csaholy Ferenc csanádi püspök is Mohácsnál hunyt el, míg „a tulajdonképpeni erdélyi püspököt nem érhette ez a dicső vég, mert ő az erdélyi vajda, Zápolya János seregével ment, így – mint tudvalevő – elkésett és életben maradt. Az ő neve Gosztonyi János volt, s mivel a két király harcában Ferdinánd pártján állt, Zápolya János két gonosz híve, Bodó Ferenc és Dóczy János, egyszerűen agyonverték már 1527-ben. Annak a területnek tehát, mely a késõbbi Erdélyt alkotta, mind a három püspöke (a csanádi püspökséghez tartozott Krassó-Szörény és Temes megye is) erőszakos halállal múlt ki 1526-27-ben s ez a terület ilyen események után teljesen pásztortalanul, vezető nélkül indult neki az ugyanekkor kezdődő hitújítás megpróbáltatásainak.„¹

Szintén írtuk, hogy a kialakuló belharc egyik jellemzője volt az egyházi vagyon felprédálása, amely Erdélyben sem történt másként, többek között azáltal, hogy Izabellát és János Zsigmondot a gyulafehérvári püspöki javadalmakba ültették be az erdélyi rendek, hogy ne nekik kelljen eltartani őket.

A hitélet tekintetében fő nélkül maradt régióban gyorsan terjedt a protestantizmus, és hamar kialakult a lutheri és kálvini felekezet ellenségeskedése is. Az 1548-as tordai országgyűlés már törvényesen elismerte a lutheránus vallást, 1550-ben pedig ismét Tordán rendelkeztek a lutheri vallás szabad gyakorlásáról. Eközben az 1556-os országgyűlés előirányozta a katolikus egyházi javak elvételét, amely végül 1558-ban lett foganatosítva.

Időközben az 1557-es tordai országgyűlés – a lutheránusok és kálvinisták közti ellenségeskedés kapcsán – tovább bővítette a vallási türelmet a kálvinisták javára, ám az említett 1558-as orsszággyűlés a katolikus vagyon elrablása mellett a kálvinizmus törvényességét is visszavonta. A kálvinisták jogi helyzete végül az 1564-es országgyűlésen rendeződött, amely kimondta a lutheranizmussal való egyenjogúságukat. Azonban eközben továbbra is volt a protestáns Erdélyben protestánsok által üldözött protestáns felekezet, nem is egy: a baptisták, az anabaptisták, és a – valójában nem keresztény, hiszen szentháromság-tagadó – unitáriusok. De azért biztos, ami biztos, az 1566-os tordai orsszággyűlés a katolikus papok Erdélyből való kitiltásáról is rendelkezett.

Ilyen előzményekkel fordulunk rá az 1568-as esztendőre, amikor a híres-neves „vallásbékéről” született rendelkezés. Ekkor már 10 éve nincs katolikus püspök Erdélyben, amely további 30 évig így is marad, hogy aztán az 1597-ben kinevezett Náprágyi Demetert 1601-ben törvényben űzzék el, kimondva, hogy többé nem lehet katolikus püspök Erdélyben, se pedig jezsuiták. Mindezt már az 1568-as tordai „vallásbéke” alapján megtéve.

Mégis miről rendelkezik akkor az 1568-as törvény? Ez az akkor már szinte teljesen jogfosztott katolikusok helyzetét nem orvosolta, hanem a protestáns belvillongásokat kívánta elsimítani, többek között az antitrinitárius mozgalom számára is törvényes teret nyitva.

A törvény azt jelenti ki, „hogy mindön helyökön az prédikátorok az evangeliomot prédikálják, hirdessék, kiki az ő értelme szerént, és az község ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kénszerítéssel ne kénszeritse az ű lelke azon meg nem nyugodván; de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanitása ő nékie tetszik. Ezért penig senki […] az prédikátorokat meg ne bánthassa, ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől. […] és nem engedtetik senkinek, hogy senkit fogsággal avagy helyéből való priválással fenyögessön az tanitásért, mert az hit istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás istennek igéje által vagyon.”²

Az 1570-es országgyűlés visszavonta a szabad prédikálás 1568-ban biztosított jogát,³ majd az unitárius vallás önálló bevett felekezetként való elismerését végül az 1571-es marosvásárhelyi országgyűlés erősítette meg.

Eközben a katolikus egyház 1558-től kezdve vagyonától, püspökeiktől és egyéb jogaiktól megfosztva, a Bocskai, Bethlen, Thököly és Rákóczi-lázadások alatti protestáns pogromok által lemészároltatva próbálta átvészelni az erdélyi protestáns „vallásbéke” évszázadát.

„A bolsevizmussal való hasonlóság azonban most is, akaratunk ellenére is újra csak az eszünkbe jut. Nem hiszem, hogy valaki – még ha protestáns is az illető – azt merné mondani, hogy mindez Erdélyben a valláserkölcsi felemelkedés, nem pedig a lesüllyedés folyamata volt. Annyira lezüllés volt ez, hogy egyenesen iskolapéldának lehet használni arra, hogyan süllyed a rosszban mindig lejjebb és lejjebb az ember, ha egyszer a bűn útjára lépett és megindul az erkölcsi züllés útján.„⁴

Caietanus

1. Pezenhoffer Antal: A magyar nemzet történelme. II. Pilisszentlélek. 1999. 633. ↩︎
2. Benda Kálmán: Az 1568. évi tordai országgyűlés és az erdélyi vallásszabadság. Erdélyi Múzeum – 56. kötet, 1994. 3-4.füzet https://epa.oszk.hu/00900/00979/00008/01benda.htm?utm_source=chatgpt.com ↩︎
3. Csóka Lajos: A katolikus megújhódás kora. – A keresztény egyház története VI. Szerk.: Bangha Béla – Ijjas Antal. Pázmány Péter Irodalmi Társaság, Budapest, 1940. 264. ↩︎
4. Pezenhoffer Antal: A magyar nemzet történelme. II. Pilisszentlélek. 1999. 634. ↩︎