„Miközben azt hiszik, hogy ők vezetik a hajót, valójában gyalázatos hajótörést szenvedtek.”

Alább Szent X. Piusz ünnepének alkalmából a szent életű pápa egy allocutiójának fordítását adjuk közre, melyből ráismerhetünk korunk Egyházára.

Tisztelendő Testvérek!
Amikor Krisztus Urunk elhagyni készült az Egyházat, amelyet saját vérével szerzett meg, és e világból az Atyához távozott, nem egyszer és nem homályosan jövendölte meg számunkra, hogy ellenségeink üldözései alatt örökösen szenvednünk kell, és hogy e földön soha nem leszünk híján a viszontagságoknak. Hiszen ami a Vőlegénynek jutott osztályrészül, az a Jegyesnek is kijárt: amint neki mondatott: „Uralkodjál ellenségeid között” (Zsolt 109,2), úgy az Egyháznak is ellenségei és harcok között, tengertől tengerig kell uralkodnia mindaddig, amíg az ígéret földjére eljutva el nem nyeri az örök békét és nyugalmat.

Az isteni Megváltó eme jövendölésének beteljesedését, amely minden korban megmutatkozott, ma a legteljesebb mértékben saját szemünkkel látjuk.

Együtt látjuk, amint az Egyházat hol nyíltan, fegyveres támadással, hol pedig ármánnyal és rejtett cselszövésekkel ostromolják. Minden jogát támadják és lábbal tiporják; törvényeit még azok is megvetik, akiknek éppen azok tekintélyét kellene oltalmazniuk. Eközben az istentelen és szemérmetlen újságok szennyáradata beszennyezi a hit szentségét és az erkölcs tisztaságát, a lelkek mérhetetlen kárára, s nem kisebb veszteséget és zavart okozva a polgári társadalomnak is.

Ti magatok is láttatok ilyesmit közöttünk, miként más alkalmakkor oly gyakran, úgy nem is oly régen.

Mindezekhez most egy másik, valóban igen súlyos baj is társul: az újításoknak egyre szélesebb körben terjedő, nyugtalanító szelleme, amely nem tűr semmiféle fegyelmet és tekintélyt. Ez az Egyház tanításait, sőt magát az Istentől kinyilatkoztatott igazságot támadva arra törekszik, hogy a legszentebb vallást alapjaiban megrendítse. Sajnos – bárcsak kevesebben volnának! – vannak, akik szinte vak lendülettel fogadják el mindazokat a merész nézeteket, amelyeket közönségesen tudománynak, kritikának, haladásnak és emberségnek neveznek.

Ezek az emberek megvetve mind a római pápa, mind a püspökök tekintélyét, módszeres és istentelen kételyt támasztanak magának a hitnek az alapjai körül. Különösen pedig, ha a papság soraiból valók, megvetik a katolikus teológia tanulmányozását, és a filozófiát, a szociológiát és az irodalmat mérgezett forrásokból merítik.

Aztán teli szájjal hangoztatják valamiféle, a katolikussal ellentétes „laikus lelkiismeret” létét, és maguknak tulajdonítják a jogot, sőt a kötelességet is, hogy a katolikusok lelkiismeretét kijavítsák és megreformálják. Valóban siralmas volna, ha az ilyen emberek elhagyva az Egyház kebelét, nyílt ellenségeihez csatlakoznának.

Ám még fájdalmasabb, hogy vakságukban odáig jutottak, hogy továbbra is az Egyház fiainak tartják és hirdetik magukat, jóllehet – ha nem is szavaikkal, de tetteikkel – megtagadták a hitvallást, amelyet a keresztségben tettek. Így aztán hamis lelki nyugalomtól vezettetve továbbra is részt vesznek a keresztény szertartásokon, magukhoz veszik Krisztus legszentebb Testét, sőt – ami kimondhatatlanul rettenetes – Isten oltárához is odalépnek, hogy áldozatot mutassanak be. Eközben azonban mindaz, amit hirdetnek, amit terjesztenek, amit a legmakacsabb kitartással vallanak, világosan bizonyítja, hogy elszakadtak a hittől. Miközben azt hiszik, hogy ők vezetik a hajót, valójában gyalázatos hajótörést szenvedtek.

Elődeink példáját követve, akik a legnagyobb éberséggel és rendíthetetlen lélekkel oltalmazták az igaz tanítást, gondosan ügyelve arra, hogy semmiféle folt ne essék rajta, mi is – emlékezve az apostoli parancsra: „Őrizd meg a rád bízott jó kincset” – nemrégiben kiadtuk a Lamentabili határozatot, majd pedig a Pascendi dominici gregis kezdetű enciklikát. A püspököket pedig a legkomolyabban figyelmeztettük, hogy a tőlünk előírt egyéb intézkedések mellett különös gondossággal őrizzék a papnevelő szemináriumokat, ügyelve arra, hogy semmiféle kár ne érje azok nevelését, akik a papi hivatás reményében készülnek. Örömmel mondhatjuk, hogy ezt szinte valamennyien készségesen fogadták, és buzgón teljesítik.

Ti azonban, Tisztelendő Testvérek, jól tudjátok, miként válaszoltak maguk a tévelygők erre az atyai gondoskodásra, amely tévedéseik kijavítását szolgálta. Egyesek képmutató módon hazugságot szólva kijelentették, hogy az általunk mondottak egyáltalán nem vonatkoznak rájuk, és ravasz érvekkel igyekeztek kivonni magukat a feddés alól. Mások ellenben arcátlan gőggel – minden jó ember nagy bánatára – nyíltan szembeszegültek. Ezért, miután a szeretet sugallta eszközöket hiába alkalmaztuk, lelkem legnagyobb fájdalmával kénytelenek voltunk végül kánoni büntetéseket kiszabni.

Mindazonáltal nem szűnünk meg buzgón kérni Istent, a világosságok és irgalmasságok Atyját, hogy kegyeskedjék a tévelygőket visszavezetni az igazság útjára. Ugyanezt kívánjuk tőletek is, Tisztelendő Testvérek, és egyáltalán nem kételkedünk abban, hogy velünk együtt minden erőtöket latba vetitek e tévelygések mételyének minél szélesebb körű megfékezésére.

Szent X. Piusz:
Relicturus Ecclesiam, 1907.