A legkatolikusabb kutya? – A bernáthegyi egyházi eredete

Kevés kutyafajta története kötődik olyan szorosan a katolikus Egyházhoz, mint a bernáthegyié. A világ egyik legismertebb hegyi mentőkutyája nem vadászkastélyokban, nem arisztokrata udvarokban és nem katonai tenyészetekben alakult ki, hanem az Alpok egyik legveszélyesebb hágóján álló katolikus menedékházban. A mai bernáthegyi ősei évszázadokon át az ágostonos szerzetesek társai, őrzői és végül bajtársai voltak az életmentésben.

A fajta története a Nagy Szent Bernát-hágóval kezdődik, amely Svájc és Itália között, több mint 2400 méteres magasságban vezet át az Alpokon. A hágón a XI. század közepén Szent Bernát de Menthon ágostonos kanonok zarándok- és utazómenedéket alapított. Az intézmény feladata az volt, hogy segítséget nyújtson azoknak, akik a kiszámíthatatlan alpesi időjárásban próbáltak átkelni a hegyeken.

A tél azonban gyakran hónapokra elzárta a hágót. A hóviharok, lavinák és a fagy rendszeresen szedtek áldozatokat. A szerzetesek ezért olyan nagytestű, erős és a hideget jól tűrő kutyákat tartottak, amelyek kezdetben elsősorban őrzőként és társként szolgáltak a hó fogságába zárt kolostorban.

A bernáthegyi kutyákról mintegy hétszáz éven át szinte semmilyen írott forrás nem maradt fenn. Az első hiteles ábrázolások csak 1695-ből ismertek, de a kutyák típusa ekkor már annyira egységes volt, hogy a kutyatörténészek szerint a szerzetesek tudatos tenyésztőmunkája legalább a XVII. század második feléig visszanyúlik. A kolostor környéki svájci völgyek nagytestű kutyáiból a szerzetesek fokozatosan olyan típust alakítottak ki, amely különösen alkalmas volt a magashegyi környezetre.

A XVIII. század körül a kutyák szerepe megváltozott. A szerzetesek magukkal vitték őket, amikor hóvihar után eltűnt utazók keresésére indultak. Hamarosan kiderült, hogy a kutyák kiválóan megtalálják a hó alatt rekedt embereket, és ösztönösen kaparni kezdik a havat. Idővel már kettes-hármas csoportokban önállóan is elküldték őket a bajba jutottak felkutatására.

A kutyák és a szerzetesek között valódi munkaközösség alakult ki. Az egyik kutya a megtalált utazó mellett maradt, testével melegítette, míg társa visszatért a menedékházba, hogy jelezze a szerzeteseknek, hogy valakit meg kell menteni.

A fajta legendás mentőösztöne máig ennek az évszázados szolgálatnak az öröksége.

A bernáthegyi történetének talán legszebb alakja Barry, a XIX. század elején szolgáló kutya. A hagyomány szerint több mint negyven embert mentett meg élete során. Neve annyira összeforrt a fajta hírnevével, hogy Svájcban hosszú ideig „Barry-kutyáknak” is nevezték ezeket az állatokat, mielőtt 1880-ban véglegesen elfogadták a Saint Bernard, vagyis bernáthegyi nevet.

A szerzetesek nem pusztán használták a kutyákat, hanem tudatosan tenyésztették is őket. Csak azokat az egyedeket tartották meg tenyésztésre, amelyek megfeleltek a rendkívül kemény hegyi szolgálat követelményeinek: erősek, kitartók, engedelmesek és emberekkel szemben megbízhatóak voltak. A fajta mai nyugodt, jóindulatú és családcentrikus természete részben ennek a több generáción át folytatott szelekciónak köszönhető.

A XIX. század elejének rendkívül kemény telei azonban majdnem elpusztították a kutyaállományt. A szerzetesek a közeli völgyekből szereztek hasonló kutyákat, majd később hosszúszőrű fajtákkal is kísérleteztek. A gyakorlat azonban gyorsan megmutatta, hogy a hosszú szőr a hegyi mentésben inkább hátrány: a jég és a hó rátapadt, és megnehezítette a kutyák mozgását. A szerzetesek ezért a mentőmunkában ismét a rövidszőrű típusokat részesítették előnyben.

A XIX. század második felében a bernáthegyi kilépett a kolostor falai közül, és világszerte ismert fajtává vált. Angliában és más országokban azonban a tenyésztők sokszor eltértek az eredeti típustól, más masztiffokkal keresztezték a kutyákat, és egyre inkább a kiállítási megjelenésre helyezték a hangsúlyt. Emiatt a svájci tenyésztők és a fajtaklubok később külön szabványban igyekeztek megőrizni azt a típust, amelyet a Nagy Szent Bernát-hágó szerzetesei alakítottak ki.

A bernáthegyi tehát nem azért nevezhető „katolikus kutyának”, mert valamilyen jámbor legenda kapcsolódik hozzá. Története ténylegesen a katolikus irgalmasság egyik különleges intézményében formálódott. A svájci ágostonos szerzetesek évszázadokon át ugyanazt az irgalmasságot gyakorolták, vagyis a bajba jutott idegent mentették, a vándort befogadták, a veszélyben lévőt felkutatták. Ebben a szolgálatban váltak a kutyák nem egyszerűen háziállatokká, hanem munkatársakká.

Talán ezért is különösen találó, hogy a bernáthegyi neve ma is egy szentről, Szent Bernát de Menthonról emlékezik meg. Kevés állatfajta mondhatja el magáról, hogy nevét, történetét és legnemesebb hivatását egyaránt a katolikus irgalmasság évszázados szolgálatából örökölte.

A Saint Bernard Club of America nyomán
Caietanus