Mohács nem emlegetett tragikus következménye: a protestantizmus elterjedése hazánkban

A mohácsi csatavesztést a magyar történeti emlékezet elsősorban állami és politikai katasztrófaként tartja számon. Kevésbé szokás azonban hangsúlyozni, hogy 1526 a világnézeti küzdelem történetében is fordulópontot jelentett. Az alábbi írás ennek az összefüggéseit járja körül.

A protestantizmus kezelése Mohács előtt

A protestantizmus eszméi már az 1520-as években eljutottak a Magyar Királyságba, elsősorban a német nyelvű városokon, kereskedelmi kapcsolatokon és a külföldi egyetemeken tanuló diákokon keresztül. A magyar országgyűlések és az egyházi hatóságok kezdetben kifejezetten keményen léptek fel az új tanítások ellen. Az 1523-as és 1525-ös országgyűlések törvényei világosan tanúsítják, hogy a Luther követőinek tekintett személyeket az ország vezetése nem valamiféle legitim „új keresztény irányzat”, hanem a keresztény rendet veszélyeztető eretnekség képviselőinek tekintette.

Ezzel kapcsolatban Aquinói Szent Tamás így fogalmazza meg az irányelveket, melyet a magyar jogalkotási gyakorlat is követett: „Az eretnekekkel kapcsolatban kettőt kell megfogalmaznunk: az egyiket az ő oldalukról, a másikat az Egyház részéről.

Az ő oldalukról az eretnekség bűn, ami miatt nem csak arra szolgálnak rá, hogy az Egyház kiközösítse őket, hanem arra is, hogy halállal bűnhődjenek. Sokkal súlyosabb bűn ugyanis a hitet, vagyis a lélek életét meghamisítani, mint a földi életet szolgáló pénzt. Ha tehát a pénzhamisítókat és más bűnözőket az evilági fejedelmek jogosan büntetik halállal, sokkal inkább jogos nemcsak kiközösíteni, hanem kivégezni is az eretnekeket, mihelyt eretnekségük bizonyítást nyert.

Az Egyház részéről pedig a tévelygők megtérése érdekében irgalmasságot kell gyakorolni. Ezért nem azonnal ítéli el az eretnekeket, hanem néhány figyelmeztetés után, ahogy az Apostol tanítja. De ha ezt követően is makacsul kitartanak eretnekségükben, az Egyház a többi emberek üdvösségét szolgálja, amikor – a megtérésükben már nem reménykedve – kiközösíti őket az Egyházból, és átadja őket az evilági bírónak a halálos ítélet kimondása végett. Hyeronimus ugyanis ezt mondja (XXIV, q 3): »El kell távolítani a romlott húsokat, és a rühes juhot ki kell zárni az akolból, nehogy az egész ház, az egész tömeg, az egész test és az egész nyáj elpusztuljon, megromoljon, elvesszen. Arius Alexandriában csak egy szikra volt, de mivel nem nyomták el azonnal, az egész földkerekség lángba borult.«” (STh II/II 11 q, 3 a, resp.)

A protestáns eretnekség halállal való büntetését 1523-ban mondta ki először az orsszággyűlés az LIV. törvénycikkben: „Méltóztassék a királyi felségnek, mint katholikus fejedelemnek, minden lutheránust és azok pártfogóit, valamint a felekezetükhöz ragaszkodókat, mint nyilvános eretnekeket és a boldogságos Szűz Mária ellenségeit halállal és összes javaik elvételével büntetni.”

Ezt tette specifikusabbá a híresebb, 1525. évi IV. törvénycikk 4. §-a , amely már a protestánsok megégetését irányozta elő: „A lutheránusokat is mind ki kell irtani az országból; és bárhol találhatók, nemcsak az egyházi, hanem a világi személyek is szabadon fogják el és égessék meg.” Ugyanakkor, noha ez a híresebb törvény a kettő közül, nem volt sokáig érvényben, ugyanis ennek az országgyűlésnek a törvényeit a király nem szentesítette kézjegyével, majd az 1525-ös hatvani orsszággyűlés, amely többek között ezt a törvénycikket is megerősítette, még azon évben hatályon kívül lett helyezve (1526. évi XVII. törvénycikk). Így a mérvadó, ám Mohács után egyáltalán nem érvényesített törvény az 1523-as volt.

Mohács után

A mohácsi csatában nemcsak II. Lajos király és a világi politikai elit jelentős része veszett oda, hanem a magyar főpapság veszteségei is rendkívül súlyosak voltak. Az ország 14 püspökéből 7 elhunyt, köztük kettő érsek: Szalkai László esztergomi érsek, az ország prímása és főkancellárja; Tomori Pál kalocsai érsek, a magyar sereg fővezére; továbbá Csaholyi Ferenc csanádi, Perényi Ferenc váradi, Csulai Móré Fülöp pécsi, Paksi Balázs győri és Palinai György boszniai püspök.

Ennek következménye messze túlmutatott a személyi veszteségeken. Az egyházmegyék működésének középpontjában a püspök áll, ő gyakorolja az egyházi joghatóságot, felügyeli a klérust, gondoskodik az egyházi fegyelemről és – szükség esetén – fellép az eretnekséggel szemben. A püspöki székek tömeges megüresedése ezért szükségképpen meggyengítette a magyar Egyház védekezőképességét a tévtanokkal szemben.

A helyzetet tovább súlyosbította, hogy számos egyházmegye hosszabb ideig betöltetlen maradt. Mohács után Magyarország belháborúba süllyedt és Habsburg Ferdinánd, valamint Szapolyai János az egyházmegyék anyagi erőforrásaira szorult. Amennyiben a püspöki széket nem töltötték be, annak anyagi erőforrásai az uralkodói politika számára hozzáférhetővé válhattak. A püspöki kinevezések elmaradása vagy elhúzódása tehát nem pusztán adminisztratív hiányosság volt, hanem a háborús és pénzügyi válságban közvetlen politikai érdek is fűződhetett hozzá.

Magyarán míg a mohácsi csata súlyosan megsebezte a magyar Egyház ellenállóképességét, a Mohács következtében kialakuló belpolitikai viszályok – főleg ezek anyagi oldala – okán elmaradt a „seb” kezelése.

A Mohács utáni polgárháborús helyzet a protestantizmussal szembeni világi fellépést is korlátozta. A két király egyikének sem állt érdekében, hogy vallási okokból maga ellen fordítson olyan nagyhatalmú főurat, akinek katonai és politikai támogatására szüksége volt. Ha egy jelentős birtokos család pártfogásába vette a reformációt, vagy maga is áttért, az ügy többé nem kizárólag hitbeli kérdés volt. Az adott főúr egyúttal katonai szövetséges, politikai támasz és regionális hatalmi tényező maradt. A vallási következetességet ezért gyakran felülírta a politikai szükségszerűség.

Ez a jelenség nem volt ismeretlen Európában. A német reformáció története különösen világosan mutatja a vallási és politikai szempontok összefonódását. Maga a „protestáns” elnevezés is politikai állásfoglalásból következik: az 1529-es speyeri birodalmi gyűlésen a fejedelmek és városok politikai alapú és vallási elkülönülést is magában foglaló „protestálásából” ered. A reformáció így kezdettől fogva nem pusztán teológiai vita, hanem a politikai állásfoglalás is volt.

Az Egyház elveszítette püspöki karának jelentős részét, számos egyházmegye hosszabb időre vezető nélkül maradt, az állam pedig elveszítette egységét és cselekvőképességét; a kettős királyság, a belháború, majd a török hódítás következtében nem létezett olyan erős központi hatalom, amely következetes valláspolitikát folytathatott volna.

Mohács tehát a magyarországi protestantizmus egyik legfontosabb történeti feltétele. A muszlim hódítás Luther tanainak „faltörő kosa” volt Magyarországon, hiszen megsemmisítette és meggyengítette azokat az intézményeket, amelyeknek a már megjelent eretnekség feltartóztatása volt a feladata, és képes lehetett volna rá.

Caietanus