A „katolikus” és a szabadkőműves Guénon – két mítosz cáfolata

René Guénon körül két mítosz él: a metafizikai tradicionalisták szerint gondolkodása skolasztikus alapokon nyugszik, szabadkőművességét pedig legfeljebb meghaladott ifjúkori epizódként kezelik. Horváth Róbert kritikájára válaszolva Guénon katolikus kapcsolatait és pályájának dokumentálható állomásait vizsgáltuk meg. Az eredmény meglehetősen más képet mutat: korai katolikus kapcsolatai igencsak heterogének, miközben okkultista és szabadkőműves múltja jóval szorosabban összefügg metafizikai gondolkodásának kialakulásával, mint „katolicizmusa”. Tanulmányunk ezt a két gyakran ismételt állítást veszi górcső alá. Valóban katolikus alapokon állt-e Guénon metafizikája, és valóban egyszerűen maga mögött hagyta-e a szabadkőművességet?

A hazai perennializmus egyik guruja, Horváth Róbert kommentben fakadt ki a Guénonnal kapcsolatos írásainkra, a metafizikai tradicionalisták között gyakori felütéssel kezdve azt: „nem ismeritek, amit bíráltok. Egyáltalán nem. Ezért értelmezhetetlen normálisan, hogy miért ugrottatok neki. […] Fogalmatok nincs például arról, hogy Guénon egész metafizikájának (nem az egyéb állásfoglalásainak vagy élettényeinek) mennyire skolasztikus és tomista alapjai vannak. Szóval, be kellene fejezni ezt a támadást, amíg behatóan meg nem ismeritek. […] Szerintem jobb lenne csendben maradni; itt is, ott is. Elolvasni ilyesmiket, meg úgy egyáltalán tisztába jönni azzal, hogy a prisca philosophia vagy prisca theologia nem „felülről rákényszerített értelmezési keret”, hanem a katolicizmus-kereszténység egyik eredeti lényege és lényegi-krisztusi attitűdje. A metafizikai tradicionalitás kvázi iskolapéldája. Meg azzal is, hogy a philosophia perennis eredetileg egy katolikus fogalom… Máskülönben: nincs még egy olyan vallás a kereszténységen kívül (tudomásom szerint), ahol más vallások zsoltárait zengik, azokat a saját vallási gyakorlatukba (zsolozsma, olvasmány stb.) építették, azokon elmélkednek, azokat lectio divina kereteiben olvassák, sőt bensőséges-ezoterikus módon kontemplálják…

Horváth tiszteletteljes ajánlásának eleget téve elolvastuk az általa szerkesztett lapban megjelent fordítást, amely igen vékonyka volt, és nem igazán támasztotta alá az állításait. Így kerestünk komolyabb munkát is Guénon állítólagos skolasztikus és tomista alapjairól. Alábbi tanulmányunk ezeket az írásokat összegzi, ám mielőtt ezek ismertetésébe fognánk, Horváth kommentjének egyéb kijelentéseire is reagálnunk kell.

Kezdjük azzal, hogy az Egyház nem azért énekli a zsoltárokat, mert a zsidó vallás egyike az Egyház által elfogadott párhuzamos metafizikai tradícióknak, hanem mert az Ószövetség a kereszténység saját kinyilatkoztatásának része, amely Krisztusban teljesedik be.

Ugyanígy a phisosophia perennis katolikus fogalma sem ekvivalens a perennializmussal, hiszen jól körülhatárolhatóan a platóni-arisztoteliánus-augusztiánus-tomista íven mozog. De abból, hogy a prisca theologia és a philosophia perennis fogalmai valóban megjelentek katolikus gondolkodóknál, nem következik az, hogy a guénoni perennializmus egyszerűen ennek a katolikus hagyománynak a folytatása.

Ez két külön állítás összemosása:
– A) A meghatározó katolikus szerzők – Szent Tamás, Ágoston stb. – elismerik, hogy az ókori pogány filozófusok bizonyos igazságokat megismertek
– B) Igaz a metafizikai tradicionalista tézis, amely szerint a különböző vallási tradíciók mögött egy magasabb, transzcendens metafizikai igazság áll, amelynek a különböző vallások csak formái
– Az A-ból nem következik B.

Guénon keresztény háttere: család, oktatás, Goumbault atya

Ha Guénon metafizikája tomista/skolasztikus alapokon áll – ahogy Horváth állítja -, akkor ezt nem Guénon katolikus kapcsolataival kell bizonyítani, hanem a fogalmainak és tételeinek Aquinói Szent Tamás tanításával való konkrét összevetésével. Az általa ajánlott írásban a tomizmus kifejezés egyetlenegyszer sem kerül elő, míg a skolasztika is az alábbi formában: „Ami Guénont illeti, ő már az 1920-as évek végére elkülönült a(z) Hiérontól, azt állítva, hogy „skolasztikus hatásokkal” zaklatták őt.”¹ Ezt aligha lehet a skolasztikához való kötődéssel magyarázni.

Kennedy tanulmánya Guénon katolikus családi hátterével, és katolikus iskoláival² kezdi a szerző bemutatását, ami önmagában semmit nem bizonyít, hiszen számos baloldali is vallásos családból, egyházi oktatásban részesülve vált azzá, aki. Míg az előbbi tanulmány a serdülő Guénon kapcsán általános és leíró, addig Nitoglia tanulmánya kiemel egy momentumot a fiatal Guénon életéből. 1901 őszén René első volt az osztályában, de tanára, Simon Davancourt a második helyre sorolta franciaórán. René drámát csinált belőle, és magas lázzal feküdt le; apja kivette az iskolából, és beíratta az Augustin-Thierry főiskolára.³ Az ilyen pszichoszomatikus tünetekhez vezető ideggyengeség nem elhanyagolható szempont Guénon lelki élete kapcsán.

Marie-France James, Guénon egyik legnagyobb kutatója egyik főművében – amely disszertációja témája is volt – kiemeli, hogy Guénon jellemzői az „idegesség és érzékenység, amelyekhez még hozzáadódik az ingatagság, az impulzivitás és az ingerlékenység […] érzékiség„.⁴ A jeles lelkiségi szerzők – pl. Tanquerey és Müller Lajos – kiemelik az ilyen lelki attitűdök/defektusok kapcsán, hogy alapvetően lehetetlenné teszik a helyes és gyümölcsöző misztikát és kontemplációt.⁵

Kennedy művének egyik kulcsfigurája Ferdinand Gombault atya, aki a család jó barátja volt, ennek folytán került kapcsolatba Guénonnal, majd később a közös érdeklődés – politika, okkultizmus, keleti vallások – okán egész Guénon Kairóba távozásáig fennmaradt a kapcsolat. Azonban Kennedy meglehetősen félremagyarázza Goumbault személyét és gondolkodásmódját – mindezt teszi egy árva hivatkozás nélkül, így saját hasraütésszerű, vágyvezérelt képzettársításánál többre nem lehet ezeket vélni -, miszerint „Gombault atya meggyőződése az volt, hogy létezett egy metafizikai vonulat, amelyben Kína, Egyiptom és Babilónia ősi vallásai osztoztak, vagy hogy Frithjof Schuon későbbi kifejezését használjuk, létezett „a vallások transzcendens egysége”.[…] Igyekezett a brahmanizmusnak (a hindú védántának) a zsidó-keresztény hitre tett hatását is kimutatni, amely a későbbi tradicionális gondolkozókat úgyszintén fémjelezte. […] ő is a védikus tanokat tekintette a vallási tökéletesség páratlan mintájának az Ábrahám előtti korokban, következésképpen olyan mértékként használta a brahmanizmust, amellyel össze tudta vetni a későbbi vallási alakzatokat. Ez az alapja Guénon, Coomaraswamy és Schuon munkásságának is. Igazság szerint Ferdinand Gombault atya a tradicionális gondolkozás és gyakorlat egyik atyja a huszadik században.”⁶

Ezzel szemben az az igazság, hogy Goumbault atya ilyen irányú kutatásai éppen az ellenkező álláspont kimutatását célozták, és érdeklődése is apologetikus alapállásból indult. A századforduló Franciaországának – és Európájának – pezsgő szellemi életére jellemző volt a különböző liberális-antiklerikális elvek vallástörténeti köntösbe öltöztetése, valamint a modern szentíráskritika is jórészt az összehasonlító vallástudományra alapozott. Azonban mindezek az elvek nemcsak a szabadkőműves, liberális, szocialista és mindenféle szabadgondolkodó körök vesszőparipája volt, hanem a Franciaországban igen erős katolikus modernizmusnak is.

Hogy Kennedy mennyire ismeri behatóan Goumbault munkásságát, igencsak véleményes annak fényében, hogy M-F. James – aki olvasta Goumbault és Guénon levelezéseit, valamint Goumbault munkáit, és intranzigens tomistaként jellemezte – így ír: „Mondani sem kell, hogy apológus kanonokunk érvelése teljesen szembehelyezkedik a guénoni állásponttal.„

„Feltételezhető akár az is, hogy Madame Duru unokaöccsével való viták és szembesülések hatására – akit az az előfeltevés befolyásolt, miszerint a kereszténység az indiai elméletek „elrontott” származéka útközben, Palesztinában… – döntött úgy a montlivault-i plébános, hogy nekilát ennek cáfolatához; ez a cáfolat szándéka szerint logikus folytatása volt a modernista irányzatok megbélyegzésének, amelyek cinkosai a dogmák fejlődését hirdető teoretikusoknak és egy olyan „etikai/egyetemes vallásnak”…, amelyet a vallások összességéből próbálnak racionálisan kivonni, figyelembe véve, hogy azok mindegyike a kinyilatkoztatással egyenértékű státuszt követel magának. Kanonokunk ezzel szemben azon fáradozott, hogy megmutassa: egyedül a kereszténységnek, az Egyházban kiteljesedve van joga a természetfeletti kinyilatkoztatás címére, és hogy a keleti szövegekben érzékelhető hasonlóságok egyrészt az ős-kinyilatkoztatásnak, másrészt pedig olyan bibliai (Ó- és Újszövetségi) kölcsönzéseknek köszönhetőek, amelyek nyomai – ha nem is bizonyítékai – kimutathatóak a Krisztus előtti 8. századtól kezdve, azaz a II. Szalmanasszár asszír király és Nabukodonozor alatti zsidó diaszpóráktól egészen a 2. században a nesztoriánusok által elterjesztett apokrif evangéliumokig.

Látva a vélemények ilyen mértékű eltérését Gombault kanonok és René Guénon között, az ember kissé meglepődik azon, hogy megerősítve látja a jó harminc éven át tartó folyamatos kapcsolatukat. Milyen indok, milyen érdek késztette Guénont arra, hogy rendszeresen meglátogassa Montlivault plébánosát? Azt mondanánk, hogy lényegében a régi barátság kötelékei, az azonos politikai hovatartozás, valamint a kedvező terep arra, hogy megjegyzéseket és benyomásokat cseréljenek a különféle katolikus körökről, amelyekkel Guénon Kairóba való elutazásáig érintkezett. Ugyancsak a barátság kötelékei fűzték össze a kanonokot Madame Duruval és Madame Guénonnal, akik mindketten független tanítónőként dolgoztak Montlivault-ban. Nem lehetetlen, hogy éppen ők – akiket némileg aggasztott René vallási helyzete, amint azt Noële Maurice-Denis-nek is megvallották – nézték jó szemmel ezeket a rendszeres látogatásokat a montlivault-i plébánián, bízva a jámbor kanonok imáiban és közbenjárásában.”⁷

Szabadkőművesség, a démoni befolyás és a „metafizikai megvalósulás„

Guénon, miután a párizsi felsőoktatás világába is belecsöppent, megkezdve tanulmányait a világ egyik legliberálisabb fővárosában, érdeklődéssel látogatta a különböző – a korszakban nagy divatnak örvendő – spiritiszta és okkultista köröket.

Hamar a szabadkőművességből leágazó, „keresztény ezoterizmust” hirdető Martinista Rend tagja lett; 1908-ban már részt vett a Spiritualista és Szabadkőműves Kongresszus előkészítésében; 1909-ben Palingenius néven gnosztikus püspökké avatták; ugyanebben az évben csatlakozott a Thebah szabadkőműves páholyhoz (skót rítusú francia nagypáholy egyik ága); 1912-ben – amikor a szúfi beavatást is megkapta – megerősítette a Thebah páholyhoz való tartozását.⁸

Ne feledjük, hogy XII. Kelemen pápa, In eminenti apostolatus specula (1738) konstitúciója minden, a szabadkőműves társaságokba belépő katolikusra ipso facto (latae sententiae) kiközösítést szabott ki. Guénon kamaszkorának pápája, XIII. Leó minden elődjénél nagyobb hangsúlyt fektetett a szabadkőművességgel szembeni harcra, többek között 4(!) enciklikát⁹ is kiadott a szabadkőművesség ellen, egyéb megnyilatkozásairól nem is beszélve. Az 1917-es kánonjogi kódex 2335. kánonja is kimondta, hogy a szabadkőműves vagy hasonló társaságba belépő katolikust latae sententiae kiközösítés sújtja.

Ám mielőtt ezt a vonalat folytatjuk, meg kell nyitnunk két másikat is, mivel ezzel egy időben két másik „behatás” is érte Guénont, amelyet Kennedy írása kiemel. Ebből az egyik, a Hiéron du Val d’Or nevű monarchista katolikus szervezet, amelynek Regnabit nevű folyóiratába publikált Louis Charbonneau-Lassay régész-történész közbenjárásának köszönhetően. Charbonneau-Lassay a középkori kereszténység szimbolizmusával foglalkozott, ami az ezoterikában egyre jobban elmerülő Guénonnal közös érdeklődésnek számított, ám életének végén maga is elhatárolódott Guénontól.¹⁰

Kennedy kiemeli a Regnabit szerkesztőjét, Felix Anzian atyát is, aki Krisztus királyságának szószólója volt, és a demokratikus valamint a szekuláris influenciákkal szemben küzdött. Itt ugyancsak hivatkozás nélkül tesz olyan kijelentéseket, hogy a Hiéron és Regnabit környezetében olyan elképzelések jelentek meg, amelyekben a kereszténységet egyetemes szimbolikus és spirituális rendszerként, illetve más ősi hagyományok részeként vizsgálták.¹¹ Kennedy itt egy érdekes önellentmondásba keveredik, tekintve, hogy amint az írásunk elején is idéztünk tőle – miszerint Guénon a Hiéron skolasztikusságát nehezményezte és eltávolodott tőle – mégis úgy mutatja be a Hiéron–Regnabit–Charbonneau-Lassay–Anizan környezetet, hogy Guénon katolikus kapcsolatai egy sajátos, szimbolista–ezoterikus–„össztradicionális” érdeklődésű közeghez kötődtek. Bárhogy is legyen, egyik sem támasztja alá Horváth Róbert kijelentését Guénon skolasztikus/tomista alapjainak tekintetében.

Ugyanakkor Introvigne tanulmányában kiemeli, hogy Anizan azért döntött Guénon írásainak megjelentetése mellett, mivel a politikai – tehát véletlenül sem a világnézeti – harcban alkalmazhatónak vélték a szekularizmust és demokráciát kritizáló írásait.¹²

Jellemző volt ez Guénon pályájának kezdetére, hogy publikálási lehetőségeit katolikus ismerőseinek jóindulatából, és azok közbenjárásával kapta. Így jutunk el a Kennedy által kiemelt harmadik személyhez Jacques Maritainhoz.

1915-ben Guénon irodalom szakon diplomázott a Sorbonne-on, és ősszel közeli barátjával, Pierre Germainnel (szintén a gnosztikus egyházhoz kötődő személlyel) beiratkozott Milhaud professzor tudományfilozófiai kurzusára. Ott találkozott Noële Maurice-Denis-el, aki 1916-ban bemutatta Guénont Maritainnek, aki később több megjelenést is biztosított neki.

Nitoglia kiemeli, hogy „Germain, aki Lourdes-ban újra felfedezte a hitet, tájékoztatta Noële Maurice-Denis-t Guénon múltjáról, és átadta neki a La Gnose teljes gyűjteményét. N. Maurice-Denis, bár nem osztotta Guénon gondolatait, csodálta a világos kifejtést és gondolkodásmódjának komolyságát. Az a tény, hogy huszonhárom évesen gnosztikus püspökké szentelték, nem lepte meg: csak ifjúkori tévedésnek tekintette! A fiatal tomista, Germainhez hasonlóan, figyelmen kívül hagyta Guénon szabadkőműves „beléptetését” a francia nagypáholyba, valamint 1912-es szúfista beavatását.”¹³

Jacques Maritain a kezdetekben valóban tomista alapokkal rendelkezett, ám azt egyre inkább elhagyta, hogy egy szekuláris és pluralista „keresztény” humanizmus szószólója legyen. Kennedy is kiemeli a két szerző ellenkező politikai felfogását. Guénon 1916-ban felfüggeszti tevékenységét egy időre a szabadkőműves páholyban – nem sokkal azután, hogy Maritain barátsága révén megnyílnak előtte lehetőségek a katolikus holdudvarban -, melyet M-F James így értékel: „Ezt a felfüggesztést nem „szakításként” kell értelmezni, hanem inkább Guénon idővel való gazdálkodásaként és tevékenységének taktikai megszervezéseként; egy olyan tevékenységként, amely nem kisebb célra törekedett, mint hogy rávegye a katolicizmust egy olyan elit felvállalására, amelynek feladata – egy alapvetően szinkretikus perspektívából – az elveszett egyetlen forrás, az igazi, gnosztikus lényegű metafizikai Tudás meglelése. Így a 30-as évek elejéig Guénon tartózkodik attól, hogy közvetlen és nyílt módon foglalkozzon a szabadkőművességgel, és csupán annak „elkorcsosulását” sajnálja, valamint azokat a „hagyományellenes hatásokat” ítéli el, amelyeknek maga a szervezet a saját kebelén belül áldozatává vált.”¹⁴

Végül még egy szálat kell beemelnünk elemzésünkbe, ez pedig a Msgr. Jouin által szerkesztett Revue internationale des sociétés secrètes (Titkos Társaságok Nemzetközi Szemléje) szellemi köre és hatása. A XV. Benedek és XI. Piusz által is kitüntetett Jouin atya volt az egyik első és legnagyobb szószólója az antikatolikus zsidó-szabadkőműves összeesküvésnek, de azt nem csupán a politikai térben vizsgálva, hanem az okkult és démonikus influenciákat is kiemelve. Jouin köre két „hadosztályra” tagolódott: a partie gries (szürke rész) a szabadkőművesség felszíni, politikai működésével foglalkozott; míg a partie rose (vörös rész) annak okkult, preternaturális tevékenységével és jellemzőivel.

A francia szabadkőműves-ellenes körök nagy része – ahogy például a Regnabit is – elsősorban nacionalista, jobboldali politikai elköteleződésből ellenezte a liberális szabadkőművességet. Ez korábban is így volt, de a Taxil-botrány után kifejezetten nehéz volt a szabadkőművesség okkult és sátáni influenciáinak tárgyalása. Léo Taxil francia antiklerikális író volt, aki az egyházellenes művek mellett pornográf köteteket is írt. Mikor az országban a szabadkőműves-vita egyre nagyobb hullámokat vetett, egy zsidó rabbival kieszelték, hogy egy megtévesztéssel élnek az okkult-zsidó-szabadkőműves összeesküvés leleplezésén munkálkodó szerzők hiteltelenítésre: Taxil nyilvánosan bejelentette megtérését, majd szabadkőműves-ellenes műveket adott ki, melyekben általa kieszelt személyek és események leleplezését írta meg, majd miután ezek nagy népszerűségre tettek szert, bejelentette, hogy csak átverés volt az egész, ezzel hiteltelenítve minden további olyan munkát, amelyek ilyen témákat pedzegetnének.

Guénon figyelemmel kísérte Taxil működését, több írást is szentelve a kérdésnek.¹⁵ Aki miatt Taxil előbb volt kénytelen leleplezni a csalást, Abel Clarin de La Rive történész újságíró volt, aki rájött Taxil megtévesztésére. A Francia Szabadkőműves-ellenes Tanács vezetőjeként ő lett a szerkesztője a La France antimaçonnique című lapnak.

Ebbe a szabadkőműves-ellenes lapba publikált Guénon 1913 és 1914 között, szabadkőművesként!

Amit a szabadkőművességben kritizál, az annak a materialista liberális ága, mondván, ez egy elfajulása az eredeti szabadkőművességnek, amely birtokában volt az ezoterikus-spirituális igazságoknak. „Egyrészt [Guénon] kijelenti, hogy vissza kell téríteni a szabadkőműveseket elveik megértéséhez és feladataik tudatosításához, másrészt pedig rá kell venni a katolikusokat, hogy tévednek, amikor a szabadkőművesség ellen harcolnak, és hogy a degenerált szabadkőművesek elleni harcukban az igazi szabadkőművesség helyreállítását kell kívánniuk.”¹⁶ Ezzel elsősorban azokhoz szólt, akik a politikai síkon szemlélték a szabadkőművességet (partie gries), és azok ellen íródott, akik azt annak okkult démonikus mivolta miatt támadták (partie rose).

Ebből alakult ki a híres Inconnus-vita 1913-ban, amely a két szabadkőműves-ellenes lap – a La France antimaçonnique és a Revue internationale des sociétés secrètes – között folyt. Ennek témája a Supérieurs Inconnus kiléte és milyensége volt. Ez a kifejezés szó szerint az „Ismeretlen felettesek”, amellyel a szabadkőművesség azon legfelsőbb, ismeretlen személyeit jelölik, akik az „igazi beavatottak”. A vita abból indult, hogy a Supérieurs Inconnus hús-vér emberekből áll, vagy szellemi lények (bukott angyalok), nefilimek (földi nőktől és démonoktól született démonikus lények), esetleg olyan emberek, akik elvesztették emberi mivoltukat azáltal, hogy teljesen a Sátán kezébe adták magukat, ezzel preternaturális tudásra és képességekre tettek szert.

Tehát a vita kezdetben arról szólt, hogy a szabadkőművesség csupán emberek machiavellista összeesküvése a politikai hatalom megszerzésére, vagy természetfeletti és démoni befolyás áll az egész hátterében. Guénon ekkor kért szót, egy harmadik irányzatot képviselve: a Supérieurs Inconnus „a beavatás és az ezoterikus hagyomány inspirálói és őrzői […], akik megszabadultak ettől az élettől, megszabadultak minden külső korlátozástól, a feltétel nélküli és abszolút állapotban gyökereztek meg, közvetlen kapcsolatban állnak a világegyetem ősi Elvével. Húsból és vérből való lények, akik elérték a spirituális teljesítmény legmagasabb csúcsait.”¹⁷

Guénon ezzel még tovább élezte a vitát a szabadkőműves-ellenes körökben, rontva ezzel együttműködésüket és hatékonyságukat, és a lehető legnagyobb szívességet téve a szabadkőművességnek – főleg annak okkult zsidó vonulatának -, Msgr. Jouin és Umberto Benigni integralista törekvéseivel szemben.

Összegzés

Miután Guénon szabadkőművességét „felfüggesztette” és Maritain barátságát élvezte, az 1920-as években különböző katolikus lapokban és körökben igyekezett kifejteni nézeteit a vallások metafizikai egységéről, és egyéb ezoterikus és okkult meglátásairól, míg végül mindenhol válalhatatlanná vált, falba ütközött és elzárkóztak előle. 1930-ban elhagyta Európát és Kairóba költözött.

Vizsgálatunk viszonylag hamar cáfolta Horváth Róbert kijelentését Guénon „skolasztikus/tomista” alapjairól, valamint árnyalta a Magyar Hüperiónba fordított cikket is. Guénon korai katolikus közege nem homogén tomista közeg volt, és amennyiben ilyen személyekkel tartott fenn kapcsolatot, az a politikai egyetértés és/vagy szellemi partnerség jegyében zajlott.

Hogy Guénon fiatal tomista barátját idézzük: „Kétségtelen, hogy a kereszténységgel kapcsolatos tudatlansága és értetlensége végletes volt.„¹⁸

Guénon megpróbálta a keresztény szimbolizmust az egyetemes Tradíció rendszerébe helyezni, emiatt konfliktusba került a katolikus egyházi és neoskolasztikus környezettel. Guénon végül nem a skolasztikát választja, hanem az iszlámot és a szúfi beavatási utat.

Ami azonban nem volt kezdeti célunk, de vizsgálódásunk egyik nem elhanyagolható, sőt központi eleme lett, az Guénon szabadkőművessége. Abban a magyarországi metafizikai tradicionalisták és hagyományhű katolikusok többsége megegyezik, hogy a szabadkőművesség a létrontás – még ha csak politikailag is – egyik legfőbb zászlóvivője.

Hogy a metafizikai tradicionalisták körében milyen feloldása van Guénon szabadkőművességének, annak több lehetősége is van: azt mondani, hogy elhagyta azt; az ő állításait elfogadni, és pozitívnak tartani a szabadkőművesség ezoterikus-okkult alapjait; azt mondani, hogy a szabadkőművesség csupán emberi csoportosulás és legkésőbb a metafizikai megvalósulással Guénon maga mögött hagyott minden ilyen evilági tényezőt.

Azonban, ha a puszta eseménytörténetet szemléljük – pláne, ha katolikusként -, két jóval lesújtóbb lehetőséggel találjuk magunkat szemben:

• Guénon fiatal egyetemistaként okkultista körökbe kerül,
• Majd különböző szabadkőműves hátterű szervezetek tagja lesz,
• 1912-ben megerősíti szabadkőműves fogadalmát és szúfi beavatásaon esik át,
• A következő évben már egy szabadkőműves-ellenes lapban látjuk publikálni, amivel még tovább zilálja a Taxil-botrány által is megtépázott katolikus köröket, hangsúlyozva a szabadkőművesség jótékony spiritualitását
• 1916-ban megismeri Maritaint, amivel még több publikációs lehetőséghez jut katolikus körökben
• Ugyanezen évben felfüggeszti az ekkor már sokak által ismert szabadkőművességét
• Az elkövetkező években katolikus körökben próbálja terjeszteni nézeteit (melyek megfelelnek az indifferentizmus eretnekségének, amely a liberális és szabadkőműves körök politikai törekvéseivel is megegyezik)
• Miután mindenhol kegyvesztetté válik, keletre emigrál

A két lehetőség, amely felsejlik előttünk, a következő: 1.) Guénon megrögzött individualista és életművész, aki – önhittségében – azt hiszi, mindent és mindenkit fel tud használni, egyszer a szabadkőműveseket, egyszer a katolikusokat; 2.) Guénon elkötelezett szabadkőműves, akinek a célja az, hogy belülről bomlassza a szabadkőműves-ellenes köröket, majd szabadkőművességét leplezve épüljön be az egyházi értelmiségbe, ahol a teológia és a bölcselet integritását rombolja eretnek nézeteinek hirdetésével. Mindezt – vagy mind a kettőt – természetesen jelentős démoni behatások alatt, a számos okkult és sátáni rítuson való átesés után.

Caietanus

1. William H. Kennedy: René Guénon és a római katolicizmus. In. Magyar Hüperión, 3. évf (2015), 2. sz. 176. ↩︎
2. Im. 172. ↩︎
3. Par M. l’abbé Curzio Nitoglia: Un grand initié: René Guénon. In. Sodalitum, 47. sz (1998), 12. ↩︎
4. Marie-France James: Esotérisme et Christianisme autour de René Guénon. Párizs. Lanore, 2008. 29. ↩︎
5. Bővebben lásd: Adolphe Tanquerey: A tökéletes élet – Aszkétika és misztika. Ford: Dr. Czumbel Lajos Société de s. Jean L’évangéliste Desclée & Cie, Párizs, 1932.; Müller Lajos SJ: Aszketika-misztika I-II. Korda RT. Budapest, 1940 ↩︎
6. W. H. Kennedy. 173-174 ↩︎
7. M-F. James. 66-67. ↩︎
8. Nitoglia. 12-13. ↩︎
9. Humanum genus, 1884; Dall’alto dell’apostolico seggio, 1890; Custodi di quella fede, 1892; Inimica vis, 1892 ↩︎
10. Massimo Introvigne: Tra lepri ed esoteristi: a proposito di Louis Charbonneau-Lassay, René Guénon e la Fraternità del Paraclito https://www.cesnur.org/testi/lepre.htm ↩︎
11. Kennedy. 174-177. ↩︎
12. Massimo Introvigne: Tra lepri ed esoteristi: a proposito di Louis Charbonneau-Lassay, René Guénon e la Fraternità del Paraclito https://www.cesnur.org/testi/lepre.htm ↩︎
13. Nitoglia. 16. ↩︎
14. M-F. James. 100. ↩︎
15. Ezeket az 1927 és 1950 közötti cikkeit összegyűjtő, a halála után megjelent Études sur la Franc-maçonnerie et le Compagnonnage I-II. tartalmazza. (Párizs, Éditions Traditionnelles,1964) ↩︎
16. Nitoglia. 15. ↩︎
17. Im. 16. ↩︎
18. Noële Maurice-Denis-t idézi Nitoglia. 13. ↩︎

Szofista gnózis – a metafizikai tradicionalizmus önkényes fogalomalkotása

Pogány kísértés – Tomista reflexió René Guénon „Szellemi tekintély és időbeli hatalom” című művéről

A vita ott kezdődik, ahol a fogalmak tisztázása véget ér

Képes a protestantizmus cáfolni a perennializmust? – Válasz az Evangelikál Csoport írására