A barokk Athleta Christi, Lotharingiai Károly

Buda visszafoglalásának 340. évfordulóján annak katolikus hadvezérére emlékezünk, aki jellemével és buzgó vallásosságával is a barokk katolicizmus nemesi és hadvezéri ideáljának megtestesítője volt.

Egyházi pályára szánt ifjú

Lotharingiai Károly 1643. április 3-án született Bécsben, II. Miklós Ferenc lotharingiai herceg másodszülött fiaként. Mivel bátyja volt az elsőszámú örökös, Károlyt eredetileg egyházi pályára szánták.

Már gyermekkorában jelentős egyházi javadalmakhoz jutott: 1648-ban Saint-Dié nagyprépostja, 1649-ben pedig a gorzei apátság apátja lett.

Ez a kora újkori főnemesség körében nem volt rendkívüli. Az egyházi pályára szánt nemesi ifjak már gyermekkorukban kaphattak kanonoki stallumokat, prépostságokat vagy apátságokat, emellett felvették a kisebb rendeket, hogy a klérus tagjai legyenek. Károly esetében nincs biztos adatunk arról, hogy pontosan mely kisebb rendeket vette fel, de életének első szakasza kétségtelenül az Egyházhoz kötött életpályára való felkészülés jegyében telt.

1659-ben azonban meghalt bátyja, Ferdinánd, és a 16 éves Károly lemondott egyházi javadalmairól, s ettől kezdve a családi kötelesség és a katonai pálya várt rá.

A hadvezéri pálya

Károly számára a lotharingiai trón azonban sokáig csak névleges örökséget jelentett. Lotharingiát Franciaország tartotta megszállva, és XIV. Lajos politikája egyre kevésbé hagyott reményt a hercegség visszaszerzésére. Károly a Habsburgok szolgálatába állt, akikben Franciaországgal szembeni természetes szövetségest is talált.

1663-ban kezdte meg tényleges katonai szolgálatát a császári hadseregben. Első nagy ütközete 1664. augusztus 1-jén Szentgotthárdnál volt, ahol Raimondo Montecuccoli seregében harcolt az Ahmed Köprülü nagyvezír vezette oszmán hadsereg ellen. A csata a keresztény hadsereg győzelmével végződött, Károly pedig személyes bátorságával is kitűnt.

A következő évtizedben már nem csupán törökellenes hadvezérként, hanem a Franciaországgal szemben vívott háborúkban is fontos katonai vezetővé vált. 1674-ben Seneffe-nél megsebesült, majd 1676-ban részt vett Philippsburg visszafoglalásában. Ez utóbbi sikere után birodalmi tábornagyi rangot kapott. 1678-ra Európa egyik legtekintélyesebb katonai vezetőjévé vált.

Közben azonban saját hazája továbbra is francia kézen maradt. Az 1679-es nijmegeni béke ugyan elismerte Lotharingia hercegének, de a hercegség ténylegesen Franciaország fennhatósága alatt maradt. Károly tehát saját országát nem tudta visszaszerezni. Katonai pályája mégis egyre inkább olyan küzdelemben teljesedett ki, amely túlmutatott a lotharingiai dinasztikus érdeken.

A nagy történelmi fordulat 1683-ban következett be. Amikor Kara Musztafa serege Bécs alá vonult, Károly már a császári hadsereg egyik legfontosabb vezetője volt. A város felmentésére induló keresztény hadseregben ő vezette a császári erők jelentős részét. 1683. szeptember 12-én Kahlenbergnél a Sobieski János vezette lengyel és a császári erők döntő vereséget mértek az oszmán hadseregre. Károly ezzel Európa egyik legfontosabb keresztény győzelmének részese lett.

A győzelem nem jelentette a háború végét. Éppen ellenkezőleg: megnyílt az út Magyarország felszabadítása előtt. 1684-ben Károly megkísérelte Buda visszafoglalását, de az első ostrom kudarcba fulladt. Két évvel később azonban már jóval nagyobb és felkészültebb hadsereg élén tért vissza.

1686. július 27-én megkezdődött Buda ostroma, szeptember 2-án pedig – Szent István királyt a hagyományos liturgikus naptár szerint ezen a napon ünnepli a világegyház – a keresztény seregek visszafoglalták a várost.

Buda visszavétele Károly pályájának egyik csúcspontja volt. Az egykor elveszett keresztény királyi székhely több mint másfél évszázad után ismét keresztény uralom alá került.

A hadjárat azonban tovább folytatódott. 1687. augusztus 12-én a második mohácsi csatában, Nagyharsánynál a Károly vezette császári sereg újabb döntő győzelmet aratott az oszmánok felett. 1688-ban Belgrád visszafoglalásában is meghatározó szerepet játszott; a város szeptember 6-án került keresztény kézre. Így néhány év alatt Bécstől Belgrádig tolódott vissza az oszmán hatalom.

Károly pályájának vallási-politikai hátterét nem lehet teljesen elválasztani a Habsburg Monarchia XVII. századi katolikus megújulásától és rekatolizációs törekvéseitől sem. A Habsburg-országokban a XVII. század második felében egyre erőteljesebben érvényesült a katolikus restauráció.

Károly maga elsősorban katolikus Habsburg-szolgálatban álló fejedelemként és hadvezérként értelmezhető, nem pedig önálló valláspolitikai program kidolgozójaként. A török elleni háború azonban egy olyan politikai rendszer keretében zajlott, amely a katolikus restaurációt egyaránt célul tűzte ki. A katolikus restauráció és a török elleni felszabadító háború ugyanazon cél két, egymást erősítő folyamata volt.

Jelleme és vallásossága

Károly vallásosságát a Neue Deutsche Biographie a barokk katolicizmus értelmében valódi és mély vallásosságként jellemzi. Ez azért figyelemre méltó, mert nem pusztán felekezeti hovatartozásáról van szó: a forrás személyes jámborságát hangsúlyozza. Ehhez kapcsolódik jellemének másik oldala is. Kortársai egyszerűségét, szerénységét és személyes bátorságát emelték ki.

Károlyban tehát nem pusztán egy rendkívüli katonai tehetség jelent meg, hanem olyan személyiség, akinek tekintélyét saját erkölcsi tulajdonságai is megalapozták.

Pezenhoffer Antal ábrázolásában Károly nem csupán kiváló hadvezérként, hanem ritka erkölcsi nagysággal felruházott történelmi alakként jelenik meg. A szerző hangsúlyozza mély, őszinte katolikus hitét és vallásosságát, amely nem csupán külsőségekben nyilvánult meg, hanem egész életvitelét, katonai döntéseit és emberséges magatartását is alapvetően meghatározta. A császári seregek főparancsnokaként a török elleni felszabadító háborúk során tanúsított keresztény elvhűsége és kötelességtudata példaként szolgált környezete és katonái számára.

Kiemeli a herceg rendkívüli szerénységét és hiúságtól mentes egyéniségét. Lotharingiai Károlyt nem a személyes dicsőségvágy, a rangkórság vagy a hatalomgyarapítás hajtotta, hanem a közjó és a keresztény Európa védelmének szolgálata. Sikerei és győzelmei ellenére mindvégig alázatos maradt, a harctéri eredményeket és a dicsőséget készséggel osztotta meg uralkodójával és alvezéreivel, kerülve a politikai intrikákat és a udvari törtetést.

Hadvezéri jellemének szerves részét képezte a megfontoltság és a higgadtság. Károly herceg a harcmezőn nem a vakmerőséget vagy a felesleges kockázatvállalást részesítette előnyben, hanem a felelősségteljes stratégiai gondolkodást, amellyel mindig katonái életének védelmére és a minimális veszteségekre törekedett. A háborús viszonyok közepette is megőrzött embersége, igazságérzete és az alárendeltjeivel való méltányos bánásmódja miatt nemcsak tisztelet, hanem őszinte szeretet övezte mind a katonák, mind a kortársak körében.

Károly személyes vallásosságának megértésében különös jelentőségű a kapucinus Marco d’Aviano. A híres szerzetes 1680-tól került kapcsolatba Károllyal. D’Aviano nem egyszerűen udvari prédikátor volt, hanem a megtérés, a bűnbánat és a keresztény élet megújításának egyik legismertebb XVII. századi hirdetője. A török elleni háborúban pedig a keresztény hadsereg lelki vezetői között találjuk.

1683-ban ott volt Bécs felmentésénél, 1686-ban a budai hadsereget is követte, 1687-ben pedig a mohácsi győzelem után Te Deumot énekelt a nagyvezír sátrában. Buda bevételét maga is Isten csodájaként értelmezte. Károly és Marco d’Aviano kapcsolata ezért különösen beszédes. A két férfi ugyanazt a keresztény ügyet szolgálta, de különböző hivatásban. Marco d’Aviano a keresztet vitte a pogánysággal szemben, míg Károly a kardot.

Károly 1690. április 18-án, mindössze negyvenhét évesen halt meg Welsben. Rövid életének utolsó éveiben még a francia háborúban is harcolt, és 1689-ben visszafoglalta Mainz-ot. Halála előtt Bécsbe készült, hogy Lipót császárral a hadsereg reformjáról tárgyaljon. De addigra Károly életműve már teljes volt.

A herceget, akit gyermekkorában az Egyház szolgálatára készítettek, a Gondviselés katonai pályára vezette. A katolikus Európa egyik legnagyobb válságának idején pedig éppen ott találta meg helyét, ahol személyes képességei a leginkább szolgálhatták azt a világot, amely szolgálatára feltette életét. És talán nem túlzás úgy tekintenünk tragikusan rövid életére, mintha a Gondviselés egyetlen nagy feladatra adta volna neki: az iszlám európai hatalmának megtörésére.

Caietanus