Désiré Mercier, az antimodernista pszichológia úttörője

Nagyböjt péntekein Désiré Mercier írásából közlünk részleteket lelki tartalomként, ám előbb ismerkedjünk meg a nagyformátumú szerzővel.

A tomista professzorból Belgium prímása

Désiré Felicien François Joseph Mercier 1851 november 21-én látta meg a napvilágot Belgium francia nyelvű Brabant tartományában. 1868-ban belépett az egyházmegye szemináriumába, majd 1874-ben pappá szentelték. A leuveni Katolikus Egyetemen folytatott felsőbb tanulmányait követően 1877-ben a mecheleni szemináriumban a filozófia professzora lett.

1879-ben XIII. Leó pápa Aeterni Patris kezdetű enciklikájában a tomista filozófia fontosságát hangsúlyozta – három év múlva pedig Mercier atya már a pápa által alapított tomista tanszék első professzora a leuveni Egyetemen.

A tomizmust ellenző vezetők ellenállása dacára 1889-ben – ugyancsak a pápa személyes kérésére! – megalapítja a Institut Supérieur de Philosophie-t (Felsőfokú Filozófiai Intézet), amely világszerte nagy elismerésre tesz szert, mint a tomizmus képviselője a modern világban. 1894-ben, ismét XIII. Leó pápa bátorítására megalapítja a Revue Néo-scolastique című folyóiratot, majd sorra jelennek meg könyvei: ír pszichológiáról, logikáról, metafizikáról és ismeretelméletről.

Tudományos tevékenysége mellett ő a mecheleni szeminárium spirituálisa is, ahol nagy gonddal felügyeli a növendékek lelki fejlődését. Magyarul olvasható munkái ebbéli működésének gyümölcsei.

1906-ban Szent X. Piusz pápa Mechelen érsekévé nevezi ki, s ezzel egész Belgium prímása lesz: mintegy 2.3 millió világi hívő és közel 3000 pap tartozik felügyelete alá. Mechelen – Milánó után – a kor második legnagyobb érseksége.

1907. április 15-én Szent X. Piusz pápa bíborossá kreálja, ő pedig elszántan csatlakozik a Szentatyához a modernizmus elleni harcban.

Kiváló apologéta és nem veti meg a polemizálást a modernizmus által megfertőzött gondolkodókkal sem – már amennyiben hajlandóak vitába bocsátkozni vele.

A háború első évében, a fronton megsérült katonákat látogatja, a háború után az elpusztult leuveni Egyetemi Könyvtár újjáépítésén fáradozik: adományokat gyűjt, utazásokat tesz.

Mégis, leginkább azzal írta be magát a katolikusok emlékezetébe, hogy szorgalmazta a Szűzanya „minden kegyelmek közvetítője” címének dogmatikus kimondását.

1906-tól egészen haláláig (1926-ig) dolgozott a dogma kimondásáért. Jóllehet a bíboros haláláig nem került sor a dogma kimondására, azonban a Mária, mint „minden kegyelmek közvetítője” officiumára és miséjére engedélyt kapott.

Felkészült és inspiráló tanár, széles látókörű tudós, a papképzés elkötelezett megújítója, a Szent Szív buzgó tisztelője, kiváló szónok, hazafi, és gondoskodó atyja volt a rábízottaknak.

Munkássága

Mercier munkássága tematikusan jól tagolható, ugyanakkor egységes szellemi programot alkot: célja az volt, hogy a modern tudományos és filozófiai kihívásokra a katolikus hithez és Aquinói Szent Tamás örökségéhez hű, de intellektuálisan korszerű választ adjon. E program három fő területen bontakozott ki: a pszichológiában, a neotomista filozófiában és a modernizmussal szembeni polémia terén.

Pszichológia – mint úttörő
Mercier pszichológiai munkásságának sajátossága, hogy a modern kísérleti lélektan eredményeit nem elutasította, hanem kritikailag integrálta a tomista antropológia keretébe. Szembefordult mind a materialista redukcionizmussal, mind a szubjektivista pszichológiai irányzatokkal.

Pszichológiája így egyszerre volt tudományos igényű és metafizikai alapozottságú, s ezt tekintette a katolikus nevelés és lelkipásztorkodás nélkülözhetetlen előfeltételének.

• Les origines de la psychologie contemporaine (1897) – A modern pszichológia kialakulásának történeti és kritikai elemzése; kimutatja, hogy a pozitivista irányzatok elszakadtak a lélek metafizikai dimenziójától.
• Psychologie (1901) – Szisztematikus lélektan: az érzékeléstől az értelemig és az akaratig mutatja be a lelki működéseket; az ember testi–lelki egységét hangsúlyozza.

A témakörhöz lásd korábbi írásunkat: Horváth Sándor OP: A fizikai és a pszichikai világ egymásrahatása

Tomizmus – mint alapelv és módszer
A tomizmus számára nem múzeumi tananyag, hanem élő filozófiai módszer volt, amely képes választ adni az ismeretelmélet, az ontológia és az erkölcsfilozófia kortárs kérdéseire. Központi meggyőződése az objektív igazság realitása: az emberi értelem képes a valóság megismerésére, mert a megismerés tárgya nem puszta jelenség, hanem létező rend.

Ez az ontológiai realizmus alapozta meg pszichológiáját is, hiszen a lélek működését csak akkor lehet helyesen érteni, ha az ember nem zárt tudati szubjektum, hanem a létre nyitott szellemi lény.

• Logique (1899) – Az igaz gondolkodás szabályait tárgyalja, védelmezve az objektív igazság fogalmát a relativizmussal szemben.
• Ontologie (1900) – A létezés alapstruktúráinak (lényeg, lét, okság) tomista elemzése; a metafizikai realizmus kifejtése.
• Morale (1903) – Az erkölcs objektív alapjait fejti ki, az ember természetéből és végső céljából kiindulva.
• Critériologie générale (1906) – Ismeretelméleti alapmű: az igazság kritériumait vizsgálja, elutasítva a szkepticizmust és a puszta szubjektív bizonyosságfelfogást.

Antimodernista munkák
A modernizmussal folytatott küzdelem Mercier számára nem pusztán fegyelmi vagy egyházpolitikai kérdés volt, hanem mélyen filozófiai természetű. A modernista irányzatokat elsősorban azért bírálta, mert szerinte az igazság kritériumát a szubjektív vallási élménybe helyezték át, és ezzel megingatták a kinyilatkoztatás objektív tartalmát.

Mercier felfogásában a hit nem belső pszichológiai érzés, hanem az értelem által is megragadható igazság elfogadása Isten tekintélye alapján. Éppen ezért tartotta veszélyesnek a relativizáló történetkritikát és az immanens vallásfelfogást, amelyek szerinte elszakítják a dogmát annak metafizikai alapjaitól. Pszichológiai és tomista munkássága így közvetlen apologetikai jelentőséggel is bírt.

• Le modernisme (1911) – A modernista irányzatok alapelveinek kritikai elemzése, különös tekintettel az igazság és a dogma relativizálására

Magyarul megjelent művei

• Kispapjaimhoz. Fordította és kiadja a Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája. 1910.
• Papjaimhoz. Fordította és kiadja a Budapesti Növendégpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája. 1912.

Keresve sem találnánk jobb méltatást a bíboros atyai gondoskodására, szeretettől áthatott, bölcs szavaira mint saját szavait. „Kispapjaimhoz” címzett konferenciáinak zárszavában így int a tudós, szónok, de mindenekelőtt szent életű pap:

„Adják magukat teljesen a belső életre annál nagyobb buzgósággal, mennél jobban követeli Önöktől a kor, amelyben munkálkodniok kell, hogy nagy külső tevékenységet fejtsenek ki. Vágyakozzanak a magány után, ahol Isten Önökre várakozik, hogy lelkükhöz beszéljen. Buzgólkodjanak a nyelv megfékezésében, hogy gondolataiknak urai lehessenek.

Legyenek figyelmesek és tanulékonyak a Szentlélek sugallataival szemben. «Qui Spiritu Dei aguntur, ii sunt Filii Dei». Dolgozószobájukban, a kereszt lábainál, a tabernaculum előtt, az élet munkái vagy szórakozásai közepette legyen gondjuk arra, hogy buzgalommal, odaadással, állhatatossággal társalogjanak Istennel: «Sine intermissione orate». Erkölcseik legyenek szigorúak. Amily mértékben megzabolázzák szenvedélyeiket, oly mértékben biztosítják magukban a szabad akarat győzelmét, a malaszt hatásosságát, lelkük derültségét.

Végül ne válasszák el egymástól soha ezt a kettős érzést, amelybe röviden össze lehet foglalni az életszentségre való törekvést: az alázatos bizalmatlanságot önmagukkal szemben és a teljes, odaadó, gyermeki bizalmat Az iránt, akit joggal és örömmel nevezhetünk Mi Atyánknak […]

Majd nemsokára, mikor Önök pappá szenteltetnek és az egyházmegye vezetésében munkatársaimmá lesznek, ezt az imát fogom küldeni Isten szine elé, amely az Önök jövő életének rövidre fogott törvénykönyvét foglalja magában: «Isten, minden megszentelésnek szerzője, áldd meg ezeket az alázatos gyermekeket, akikre most a papi méltóságot ruházzuk. Múlják fölül életkorukat viselkedésük komolyságával, életmódjuk szigorúságával. Adjad, hogy éjjel-nappal törvényedről elmélkedjenek; amiről elmélkednek, azt higyjék is; amit hisznek, arra másokat is tanítsanak, s amire másokat tanítottak, azt maguk is gyakorolják!”

Caietanus és Guido