Anekdota Szent Lajos és Szent Tamás találkozásáról
A kiváló katolikus író, Chesterton megoszt egy anekdotát az Aquinói Szent Tamásról szóló művében, amikor is a szent tudós – aki később személyes tanácsadója lett a szent királynak – egy lakomán vett részt a királyi palotában. Alább ezt a részletet közöljük.
Van Aquinói Szent Tamásról egy véletlenül fennmaradt anekdota […] egész sereg társasági meghívást visszautasított, nem azért, mert barátságtalan ember volt, ezt igazán nem lehetett ráfogni, hanem azért, mert szakadatlanul benne izzott és lángolt azokban a gigászi tervekben, kísérletekben és érvekben, amelyek betöltötték életét. Egyszer azonban a IX. Lajos francia király vagy ahogy jobban ismerik, a nagy Szent Lajos udvarába hívták meg és rendi elöljárói valamilyen okból utasították, hogy fogadja el a meghívást. Azonnal megtette, mert engedelmes szerzetes volt még álmában is, jobban mondva az elmélkedés állandó éberálmában is.
Helyes az ellenvetés a konvencionális szentéletrajzok ellen, hogy hajlanak a szentek uniformizálása felé. Pedig valójában nincsenek emberek, akik annyira különböznének egymástól, mint a szentek; még a gyilkosok sem. Ami pedig az életszentség lényegét illeti, alig képzelhető el nagyobb különbség, mint Szent Tamás és Szent Lajos között.
Szent Lajos lovagnak és királynak született, de azok közé az emberek közé tartozott, akik számára bizonyos egyszerűség, mely bátorsággal és tettvággyal párosul, természetessé, sőt egyes esetekben könnyűvé is teszi a közvetlen és gyors kötelességteljesítést és hivatalviselést; még a legmagasabbat is. Olyan ember volt, akiben szentség és egészség nem ütközött össze; sőt a kettő valósággal együtt dolgozott.
Nem foglalkozott azzal, hogy sokat gondolkozott, abban az értelemben, hogy sokat teoretizált. De még elméleti dolgokban is megvolt az a lélekjelenléte, amely a ritka és igazán gyakorlati embereket jellemzi, ha egyszer elkezdenek gondolkozni. Soha nem mondott olyat, ami nem helytálló és ösztönszerűen megtalálta a hithű igazságot. A filozófus királyokról és királyi filozófusokról szóló régi pogány közmondásba egy kis számítási hiba csúszott és ez azzal a titokkal van összefüggésben, amit csak a kereszténység leplezhetett le. Mert lehetséges, hogy egy király teljes erejéből szent szeretne lenni, de nem lehetséges, hogy egy szent teljes erejéből király akarjon lenni. Egy jó ember aligha álmodozik állandóan arról, hogy nagy uralkodó lesz, de az Egyház nagy szellemi szabadsága még egy nagy uralkodónak sem tilthatja meg, hogy arról álmodozzék: jó ember lesz. Lajos maga is egyenes, szókimondó, katonás ember volt, akinek az, hogy király, nem jelentett többet, mint az, ha kapitány, őrmester vagy akármi más lett volna hadseregében.
Olyan ember viszont, mint Szent Tamás, határozottan irtózott a királyságtól vagy attól, hogy belebonyolódjék a királyok pompájába és politikájába; nemcsak alázatossága tartotta vissza az udvari élet fényes zűrzavarától, hanem az a tudatalatti büszkeség és a fölösleges dolgok finom lenézése is, amely oly gyakran jellemzi a kissé nehézkesen mozgó, nagyeszű, nagyvonalú embereket. Egész életében vigyázott arra is, hogy ne keveredjék bele a politikába, márpedig abban az időben nem volt élesebb és bizonyos értelemben kihívóbb politikai szimbólum, mint a király koronája Párizsban. […]
Az új Párizs, amelyet Szent Lajos hátrahagyott, olyan fehér volt, mint a liliomok és olyan ragyogó, mint az oriflamme, a középkori francia lobogó. Kezdete volt valami nagynak, újnak: a francia nemzetnek, amelynek az volt a hivatása, hogy kibírja és túlélje azt a régi harcot, amely a pápa és a császár között dúlt azokban az országokban, ahonnan Tamás jött.
De Tamás, ha jött is, kedvetlenül jött, sőt – ha egyáltalán lehet ilyet mondani erről a barátságos emberről – szinte mogorván. Amikor Párizs földjére lépett, megmutatták neki a dombról az épülő új tornyok pompáját és valaki ilyesfélét mondott: „Milyen nagyszerű volna, ha ez mind a miénk volna!” Aquinói Tamás erre csak ennyit mormogott: „Én jobban szeretném azt a Chrysostomus [Aranyszájú Szent János]-kéziratot. Sehogy sem tudom megtalálni.”
Valahogyan mégis elkormányozták ezt az elmélkedéssel megrakott nehéz hajót a királyi palota ebédlőtermébe és mindaz, amit Tamásról tudunk, azt mondja, hogy bizonyára tökéletesen udvarias volt azokhoz, akik szóltak hozzá, ő maga azonban keveset beszélt, így hamarosan elfelejtkeztek róla a világ legbűbájosabb és leghangosabb fecsegésében, a francia beszéd zajában. Nem tudjuk, miről beszéltek körülötte a franciák, de mindenesetre észre sem vették a nagydarab olaszt, aki ott ült közöttük és nagyon valószínű, hogy ő is elfeledkezett róluk. De hirtelen szünetek csodálatosképpen még a francia beszélgetésekben is előfordulnak és egyik ilyenben megtörtént az az eset, amit tulajdonképpen el akarok mondani. Hosszabb ideje sem szó, sem mozdulat nem hagyta el azt a nagy halom fekete és fehér gyapjút, ezt a tarka gyászt, amely messziről hirdette, hogy utcáról felkerült kolduló barát és élesen megkülönböztette a lovagkor első, friss hajnalának színeitől, viseleteitől és címereitől. […]
És ekkor hirtelen megcsörrentek és összekoccantak a poharak az asztalon és az egész nagy társaság összerezzent, mert a barát hatalmas ökle úgy zuhant le, mint egy kődarab s olyan lármát csapott, mint egy robbanás. A barát maga pedig erős hangon felkiáltott, de ez a hang messziről és furcsán tört elő belőle, mintha álmában beszélne: „Ennek az embernek kell a manichaeusokat elintéznie!” A királyi palotának, még ha a király szent is, meg vannak a maga illemszabályai. Az ijedtség, mint a gutaütés érte az egész udvart, mindenki úgy érezte magát, mintha a nagydarab olasz barát tányért vágott volna Lajos király fejéhez vagy leütötte volna a koronáját.
Valamennyien félénken néztek afelé a szörnyű szék felé, amely egy évezreden át a Capetingek trónja volt. És sokan valószínűleg már készen voltak, hogy a nagy feketeruhás koldust kidobják az ablakon. De Szent Lajos, bármilyen átlátszóan egyszerű embernek látszott is, nemcsak a középkori becsületnek és a középkori irgalomnak volt a forrása, hanem két örök folyamnak is: a francia
iróniának és udvariasságnak.
Megfordult tehát írnokai felé és halk hangon megparancsolta nekik, hogy vegyék írótáblácskáikat, üljenek a szórakozott hittudós köré és írják fel azokat a szavakat, amelyek éppen eszébe jutottak, mert bizonyosan nagyon jók és esetleg elfelejtheti őket.
Azért időztem olyan hosszasan ennél az anekdotánál, mert először is roppant élethű pillanatképet ad egy nagy középkori egyéniségről; helyesebben két nagy középkori egyéniségről.
Gilbert K. Chesterton: Aquinói Szent Tamás
Szent István Társulat, Budapest, 1986. 90-94