Képes a protestantizmus cáfolni a perennializmust? – Válasz az Evangelikál Csoport írására
Az Evangelikál Csoport is megjelentetett egy, a metafizikai tradicionalizmust bíráló írást, ami részben helyesen mutat rá, hogy a perennializmus ezoterikus „őshagyománya” összeegyeztethetetlen a keresztény kinyilatkoztatással. A cáfolat módszertani alapjai azonban már korántsem ilyen szilárdak. Közelebbről megvizsgálva ugyanis kiderül, hogy a protestáns érvelés éppen azon a ponton kerül veszélyes közelségbe a metafizikai tradicionalizmussal, amelyen azt cáfolni kívánja. Jelen írás ezért először ezt a módszertani párhuzamot tárja fel, majd a szóban forgó írás tomizmust érintő kritikáit veszi szemügyre, és megmutatja, hogy a természetes ész és a kinyilatkoztatás tomista felfogása korántsem állítja a metafizikát a hit fölé, hanem éppen a hit és az értelem helyes rendjét és egymáshoz való viszonyát igyekszik meghatározni.
Márkus Tamás írását olvasva elsőként a tisztelet és az elismerés hangján kell szólnunk, ugyanis a szerző hitérzéke (sensus fidei) kiválóan működött, amikor szükségét érezte a témában való megszólalásnak, látva azt a veszélyt, amely a metafizikai tradicionalizmus szirénhangjaiban rejlik.
Emellett jó ösztönnel mutat rá a metafizikai tradicionalizmus (perennializmus) lényegi összeegyeztethetetlenségére a keresztény kinyilatkoztatással. Joggal és élesen világít rá, hogy az elgondolás homlokegyenest szembenáll a háromszemélyű egy Isten hitével, s ezen a téren nincs és nem is lehet középút:
vagy a krisztusi kinyilatkoztatás abszolút igazságát fogadjuk el, vagy beleveszünk egy gnosztikus szofizmuson alapuló pogány sötétségbe.
Azonban katolikus szempontból vizsgálva a protestáns választ, kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy bár a diagnózis helyes, a javasolt gyógymód és a mögötte álló módszertan végzetesen kevésnek bizonyul. Ugyanis ez az argumentációnak már sokadik lépcsőfoka kell hogy legyen, miután a természetes ész által belátható igazságok – így például a veritas fogalma, és a Szentírás tekintélye is – már mindenki által elfogadott premissza.
A protestantizmus és a metafizikai tradicionalizmus ugyanis módszertanilag közelebb áll egymáshoz, mint azt elsőre gondolná a felületes szemlélő.
Azonos módszertan
Márkus Tamás kritikája éppen olyan fideista és szubjektivista, mint a metafizikai tradicionalizmus.
A protestáns kritika paradoxona, hogy nem vetheti a metafizikai tradicionalizmus szemére a bizonyítás rendjének felcserélését – vagyis azt, hogy egy előzetesen elfogadott „őshagyomány” tekintélyéből vezeti le saját igazságkritériumát –, mivel ugyanez a kérdés saját rendszerével kapcsolatban is felmerül. A kérdés ugyanis nem pusztán az, hogy mire hivatkozunk, hanem hogy mi igazolja annak a tekintélynek a legitimitását, amelyre hivatkozunk. A „Szentírás azért végső norma, mert Isten kijelentése” típusú érvelés csak akkor elegendő, ha előzetesen már bizonyítottuk, hogy valóban Isten kijelentésével állunk szemben. Ellenkező esetben ugyanaz a módszertani probléma jelenik meg, mint a tradicionalizmus esetében: egy végső tekintély kerül kijelölésre, amelynek elfogadása végső soron nem filozófiai bizonyításból, hanem hitbeli előfeltevésből fakad.
Ebben az értelemben a protestáns episztemológia és a metafizikai tradicionalizmus között létezik egy fontos szerkezeti párhuzam. Mindkettő egy közvetlen hozzáférést feltételez egy elsődleges igazságforráshoz: a metafizikai tradicionalizmus esetében ez az állítólagos ősi metafizikai tudás, a protestantizmus esetében az egyén által közvetlenül értelmezett Szentírás. Mindkét esetben az igazság végső garanciája egy közvetlen megismerési aktushoz kötődik.
Tehát legalapvetőbb probléma a kényszerítő erejű, természetes ész által megismerhető objektív premisszák (praeambula fidei) hiánya a protestáns érvelésben. Az Egyház tanítása szerint a hit nem egy ész nélküli ugrás a sötétbe, hanem egy ésszerű hódolat (obsequium rationabile), amely föltételezi az értelem előzetes megnyugvását bizonyos alapigazságokban. A protestáns válasz azonban, amikor a Sola Scriptura elvére támaszkodva a kinyilatkoztatást állítja szembe a tradicionalista őshagyománnyal, valójában ugyanazt a módszertani hibát követi el: egy nem bizonyított tekintélyre hivatkozik.
A teremtett tekintély (legyen az egy könyv vagy egy szellemi vezető) nem indokolja önmagát; a tekintély megbízhatóságát előbb metafizikai és történeti bizonyossággal kell igazolni, hogy a benne való hit ésszerű lehessen.
Jelen esetben – mikor a Szentírás tekintélyét és igazágait el nem fogadó féllel áll fenn vita – az érvelés nem spórolhatja meg az alábbi lépcsőfokokat:
- természetes ész →
- Isten léte és bizonyos tulajdonságai →
- természetes erkölcsi és metafizikai rend →
- kinyilatkoztatás lehetősége →
- Isten hitelessége mint kinyilatkoztató →
- Krisztus és az apostoli tanúság →
- az Egyház isteni küldetésének felismerése →
- hit a kinyilatkoztatott igazságokban.
Míg a perennialisták a „belső beavatásra” és egy ködös „őshagyományra” apellálnak, addig a protestánsok az „egyéni írásértelmezésre” és a „Szentlélek belső bizonyságtételére” hivatkoznak. Ebből a hitből hiányzik az az objektív, észérvekkel megtámogatott alapzat, amely megóvná a kinyilatkoztatást a szubjektív önkénytől. Ennek következménye a krisztusi igazság végzetes fragmentációja: ahogy a tradicionalizmusban „sok guru” és ezoterikus iskola burjánzik, úgy a protestantizmusban a szubjektivizmus az egymást tagadó tételek tömkelegéhez és a felekezetek végtelen osztódásához vezet. Közös metafizikai alap és objektív tanító tekintély nélkül nincs, ami megálljt parancsolna a tévedések vargabetűinek.
A kinyilatkoztatott igazságok befogadásához és értelmezéséhez szükség van arra a természetes ész által kimunkált keretre, amelybe a kinyilatkoztatás szervesen beépülhet.
A kérdés tehát nem az, hogy „Szentírás vagy metafizika”, hanem hogy mi garantálja bármely állítólagos végső tekintély objektív hitelességét. A metafizikai tradicionalista ezt egy homályos őshagyományban és ezoterikus megismerésben keresi; a protestáns a Szentírásban, annak egyéni értelmezésében és a Szentlélek belső bizonyságában; a katolikus-tomista álláspont pedig nem áll meg egyik végletnél sem. A természetes ész objektív igazságra való képességét megőrzi, ugyanakkor elismeri annak korlátait és a bűn által okozott sebeit; elfogadja a kinyilatkoztatás abszolút elsőbbségét a természetfölötti igazságok rendjében; és mindezt egy olyan objektív, történetileg folytonos tanító tekintélyben helyezi el, amely nem az egyéni vallási intuícióból keletkezik.
Aki ezt az alapot elhanyagolja, az kiszolgáltatja a keresztény hitet a perennializmus támadásainak. Szent Tamás egyik legsúlyosabb figyelmeztetése ugyanis az, hogy ha a hit védelmében nem kényszerítő erejű, hanem gyenge vagy ésszerűtlen érveket használunk, azzal nevetségessé tesszük a hitünket a hitetlenek előtt (in irrisionem infidelium). Amikor a protestáns érvelés megkerüli az ész előfeltételeit, és pusztán érzelmi vagy bizonyítatlan tekintélyi alapon követel hitet, a hitetlenek azt fogják hinni, hogy ilyen „butaságok” és „vak ösztönök” miatt hiszünk.
Itt kell szólnunk arról a veszélyről, hogy a protestantizmus episztemológiájának és fideizmusának logikus végigvitele – az objektív közvetítő szerv és a szilárd metafizikai alapok elvetése miatt – az embert előbb juttatja el a metafizikai tradicionalizmushoz, mint a krisztusi igazságok teljességéhez. Jó példa erre az irányzat két nagy hazai alakja, Hamvas Béla és László András, akik protestáns háttérből indulva – evangélikus lelkész fiaként, illetve protestáns teológiát tanulva; és nem mellékesen a protestáns talajból szárbaszökkenő német idealizmus hatása alatt állva – a szubjektív és belső megvilágosodás elvét követve jutottak el az „őshagyomány” gnosztikus tiszteletéig.
A protestáns kritika tehát félúton megáll. Jól látja, hogy a metafizikai tradicionalizmus azért is veszélyes, mert a kinyilatkoztatás helyére egy magasabbnak állított ezoterikus tudást helyez. De nem veszi észre, hogy az igazság objektivitásának problémáját pusztán a „Szentírás” kimondásával nem oldotta meg. Ha ugyanis nem bizonyítjuk, miért kell elfogadnunk a Szentírást mint tévedhetetlen kinyilatkoztatást, azt, hogy ki állapítja meg annak kánonját, ki biztosítja hiteles értelmezését, és mi akadályozza meg, hogy ugyanazon szövegből egymást kizáró tanításokat vezessenek le, akkor az egyéni vallási bizonyosság szintjén maradunk. Márpedig az objektív igazság nem attól lesz objektív, hogy szubjektíve nagy bizonyossággal állítjuk.
A metafizikai tradicionalizmus „szofista gnózisa” egy olyan hamis metafizikát kínál, amely látszólag kielégíti az ember ész utáni vágyát, miközben valójában elszakad a valóságtól és így az igazságtól (hiszen veritas est adaequatio intellectus et rei). Ezzel szemben a protestáns fideizmus lemond az ész bizonyító erejéről a hit területén. A tomizmus ezekkel szemben megőrzi az ész elvitathatatlan jogát a valóság kutatására, és megmutatja, hogy Krisztus igazsága nem titkos beavatás, és nem is szubjektív Biblia-értelmezés, hanem az a valóság, amelyben a hit és az ész, a természet és a kegyelem egyetlen oszthatatlan forrásból fakadva alkot egységet.
Ezért a protestáns szerző tradicionalizmussal szembeni alapvető diagnózisa valóban sok ponton helyes, de a gnózis ellen nem elegendő pusztán egy másik hitrendszert szegezni; meg kell mutatni, hogy miért igaz, amit a kereszténység állít, miért jogos a kinyilatkoztatásba vetett hit, miért megbízható annak közvetítője, és miért nem válhat az igazság végső mércéje az egyén szubjektív filozófiai/vallási ítélete.
Válasz a tomizmus protestáns kritikájára
Márkus Tamás egyik alapvető kifogása szerint a tomizmus veszélye abban áll, hogy a filozófia mintegy a Szentírás fölé emelkedik, s előzetesen meghatározza, hogy mit szabad Istenről, a kegyelemről vagy az üdvösségről gondolnunk. Ez azonban a tomista álláspont félreértése. Aquinói Szent Tamásnál ugyanis szó sincs arról, hogy a filozófia vagy a természetes ész valamiféle felsőbb bírói fórumként állna a kinyilatkoztatás fölött. Éppen ellenkezőleg:
a filozófia a teológia szolgálóleánya (ancilla theologiae), a természetes ész pedig nem önálló vallási tekintély, hanem a teremtett valóság igazságának megismerésére rendelt képesség. A tomista nem két egymással versengő igazságforrást állít fel – egy filozófiai és egy teológiai rendszert –, hanem ugyanazon egyetlen valóság két különböző rendben történő megismeréséről beszél.
Isten kinyilatkoztatása és a teremtett valóság igazsága ugyanis végső soron ugyanattól az Istentől származik, ezért egymással valódi ellentmondásban nem állhatnak. Ha mégis látszólagos ellentét támad a hit és az értelem, a kinyilatkoztatás és a filozófiai következtetés között, abból nem következik, hogy a természetes észnek kellene kijavítania a kinyilatkoztatást; sokkal inkább azt kell megvizsgálni, hogy hol történt tévedés a természetes megismerésben vagy annak értelmezésében. A tomista alapelv itt éppen az, amit már említettünk: veritas est adaequatio intellectus et rei, az igazság az értelem és valóság megegyezése. Az értelem tehát nem teremti meg a valóságot, hanem hozzá igazodik. Ha pedig téved, akkor nem a valóságot kell hozzáigazítani a tévedő értelemhez, hanem az értelmet kell kijavítani.
Éppen ezért félrevezető az az állítás is, hogy a tomista metafizika „előzetesen megszabja”, mit mondhatunk Istenről. A helyes tomista megfogalmazás ennek éppen az ellenkezője: a metafizika azt vizsgálja, amit a teremtett valóságból és a természetes ész működéséből megismerhetünk, míg a teológia a kinyilatkoztatásból származó, természetes úton meg nem ismerhető igazságokat tárja elénk. A természetes ész például képes bizonyos értelemben eljutni Isten létének és egyes tulajdonságainak felismeréséhez, de ebből még egyáltalán nem következik, hogy képes volna önmagától felfedezni a Szentháromság misztériumát, a megtestesülést, vagy Krisztus megváltó művének természetfölötti igazságait. Ezeket éppen azért kell kinyilatkoztatni, mert az emberi értelem természetes erejével nem képes ismeretükre eljutni. És azt az elgondolást, hogy ezeket a természetes értelmet meghaladó igazságokat a természetes értelem fényénél is demonstrálni lehetne/kellene, pont hogy elveti Tamás (hiszen akkor újra a hit nevetségessé tételéhez lyukadnánk ki).
A tomizmus tehát nem a kinyilatkoztatás fölé helyezi a bölcseletet, hanem pontosan meghúzza a természetes és természetfölötti megismerés határait.
Itt pedig különösen fontos a bűnbeesés kérdése. A protestáns kritika helyesen hangsúlyozza, hogy az emberi értelem nem érintetlen és nem tökéletes állapotban működik. A bűn valóban megsebezte az emberi természetet, s ennek következménye, hogy az értelem könnyebben téved, az akarat rendezetlensége pedig a megismerést is befolyásolhatja. Ezt azonban a tomizmus sem tagadja, sőt sokat foglalkozik a bűnbeesés előtti, utáni, és a „munkahipotézisként” alkalmazott natura pura összevetésével.
Ha az ember értelme tökéletesen és minden akadály nélkül ismerné meg a valóságot, a kinyilatkoztatásnak a természetes értelem fölött álló igazságok közlésében nem volna olyan szerepe, mint amilyen ténylegesen van. A kinyilatkoztatás nem csak az olyan igazságokat közli, amelyek meghaladják természetes megismerőképességet, hanem a bűn által megsebzett ember segítségére még azokat az igazságokat is, amelyekhez elvileg természetes úton eljuthatna.
Ebből következik az is, hogy a tomista álláspont semmiképpen sem valamiféle „semleges filozófiai alap”, amire utólag épült a katolicizmus.
A természetfeletti nem egy másik valóság, amelynek elfogadásához előbb ki kellene kapcsolnunk az értelmet, hanem a természetes rendet meghaladó és azt beteljesítő isteni ajándék. A filozófia ezért nem riválisa a teológiának, hanem eszköze: megmutatja, hogy a hit által állított igazságok nem ellenkeznek az értelemmel, tisztázza a fogalmakat, cáfolja a tévedéseket, és megvédi a kinyilatkoztatás előfeltételeit. A teológia viszont ott veszi át a szót, ahol a természetes ész határaihoz érkezünk.
A tomizmus számára nem Krisztus és a metafizika között kell választani. Éppen azért van szükség a helyes metafizikára, hogy megértsük: a valóság nem két egymással vetélkedő igazságrendre szakad. Az igazság egy. A természetes rend igazsága és a kinyilatkoztatott igazság ugyanannak az isteni igazságnak különböző módokon közölt megvilágítása. A filozófia szolgálja a teológiát, a teológia pedig nem semmisíti meg a filozófiát, hanem magasabb megvilágításba helyezi.
E ponton tehát a protestáns kritika saját érvelése miatt kerül nehéz helyzetbe:
Ha azt mondja, hogy a természetes ész megbízhatatlansága miatt nem lehet rá építeni, akkor előbb azt kellene megmutatnia, hogy maga a Szentírásra való hivatkozás milyen módon válik objektív és ésszerűen igazolható tekintéllyé. A „Sola Scriptura” önmagában nem oldja meg ezt a problémát: maga a Sola Scriptura mint formális elv nem található meg a Szentírásban, ahogyan azt sem a Biblia egyes könyvei döntik el saját magukról, hogy mely könyvek tartoznak az újszövetségi kánonba. A protestáns a Szentírást kánonként kapja kézhez, vagyis egy történetileg létező egyházi közösség hagyományozta és kanonizálta számára azt a könyvgyűjteményt, amelyre később mint végső tekintélyre hivatkozik.
Ezzel természetesen nem a Szentírás isteni ihletettségét akarjuk vitatni, hanem az ismeretelméleti kérdésre mutatunk rá: milyen alapon tudja a protestantizmus, hogy ez a könyv, illetve ezek a könyvek alkotják a tévedhetetlen kinyilatkoztatás normatív korpuszát? Ha erre az a válasz, hogy „maga a Szentlélek tesz róla bizonyságot bennem”, akkor máris egy olyan szubjektív ismeretelméleti mozzanathoz jutottunk, amely önmagában nem képes megoldani az egymással ellentétes protestáns értelmezések problémáját. Ha pedig történeti bizonyítékokra, az apostoli eredetre, az Egyház korai tanúságára és a kánon történeti kialakulására hivatkozunk, akkor már olyan objektív, történeti és értelmi közvetítésekhez folyamodunk, amelyeket a radikálisabb Sola Scriptura-elv nem tud egyszerűen elfogadni.
A tomizmus a természetes ész objektív igazságra való képességét megőrzi, ugyanakkor elismeri annak korlátait és a bűn által okozott sebeit; elfogadja a kinyilatkoztatás abszolút elsőbbségét a természetfölötti igazságok rendjében; és mindezt egy olyan objektív, történetileg folytonos tanító tekintélyben helyezi el, amely nem az egyéni vallási intuícióból keletkezik.
Caietanus