Részletes tanulmány jelent meg az SSPX püspökszenteléséről és kánonjogi helyzetéről
Szemlénkben egy friss tanulmányt ismertetünk, amely a Piusz Testvérület jelenlegi kánonjogi helyzetét, Marcel Lefebvre kiközösítésének kérdését, és az ezzel kapcsolatos kánonjogi és teológiai problémákat taglalja. A számos tanítóhivatali megnyilatkozást, teológust és beszámolót idéző tanulmány a nagy múltú Magyar Szemle folyóiratban jelent meg.
*Szerkesztőségi megjegyzés: az alábbi szemle – műfajából fakadóan – nem teljeskörűen ismerteti a tanulmányt, így az gyengítheti a szöveg kohézióját, érvelését. Ezért akik a tartalommal kívánnak vitatkozni, azt az eredeti tanulmány alapján tegyék, és ne a szemlénk alapján.
A tanulmány három részből áll össze:
- Az FSSPX jelenlegi helyzete, valamint a kérdés megválaszolása, hogy szabad-e a miséit látogatni, és részesülni a szentségekben
- A püspökszentelés jogosságával kapcsolatos „piuszos” érvek teológiai és kánonjogi vizsgálata
- Az ún. Murray-tézis bemutatása és kánonjogi problémák isertetése.
Utóbbi a népszerű amerikai kánonjogász és egyházmegyés pap, Gerald Murray 1995-ös licenciadolgozatának tézise, amelyet kiváló pontszámmal védett meg a Gregoriana kánonjogi tanszékén, és amelyben kijelenti, hogy Marcel Lefebvre kiközösítése kánonjogilag hibás és szabálytalan volt.
Szabad-e jelenleg a Testvérület miséin részt venni és ott szentségekben részesülni?
A tanulmány első része azt a kérdést vizsgálja, hogy jelenleg a hívek nyugodt szívvel vehetnek-e részt a Testvérület miséin, illetve szabályos-e a a piuszos papok által kiszolgáltatott szentségekben részesülni.
Miután XVI. Benedek 2009-ben feloldotta a négy püspök kiközösítését, az nem lehet vitás, hogy a Testvérület az Egyház tagja. A kérdés az, hogy milyen joghatósággal rendelkeznek a „piuszos” papok. Ez azért nagyon fontos, mivel a gyóntatás és az esketés nem csupán a papságból fakadó szentségi hatalomtól függ, hanem a joghatóságtól is. Magyarán joghatóság nélkül a gyóntatás és az esketés nem érvényes.
Az ilyen joghatóság az ún. inkardinációtól függ: amennyiben egy pap nem tartozik egyházmegyéhez vagy egyéb rendezett státuszú közösséghez (pl szerzetesrendhez), nem rendelkezik rendes joghatósággal. Ilyenek például a felfüggesztett papok, akiktől megvonják az inkardinációjukból eredő joghatóságot (így például egy felfüggesztett pap nem tud gyóntatni, viszont tud misézni, ami ún. „érvényes de nem megengedett”.)
Ugyanakkor Ferenc pápa 2016-ban és 2017-ben megadta a joghatóságot az esketésre és a gyónások hallgatására is, vagyis már azok is érvényesnek számítanak.
És itt jön az érdekes rész: felmerül a kérdés, hogy a Testvérület által végzett gyóntatások 2016 előtt érvénytelenek voltak? Természetesen nem. Erről így ír a szöveg:
Az Egyház gondolkodásmódjával ellentétes, hogy lelkek vesszenek el joghatósági fenntartások vagy korlátozások miatt, ezért is van, hogy adott esetben az Egyház automatikusan kipótolja a hiányzó joghatóságot. Erről már a Trienti Zsinat rendelkezett a gyónás kapcsán, ugyanígy az 1917-es CIC 2261. kánonja is kimondja, hogy a hívek bármely „jogos okból” kérhetik a szentségeket egy kiközösített, vagy felfüggesztett paptól. Ugyanis ebben az esetben az Egyház automatikusan kipótolja a hiányzó joghatóságot. Az ecclesia supplet tanát az 1983-as CIC 144. kánonjának 1. §.-a így határozza meg: „Ténybeli vagy jogot illető köztévedés, valamint pozitív és valószínű – akár ténybeli, akár jogi – kétség esetén az Egyház mind külső, mind belső fórum számára pótolja a végrehajtó kormányzati hatalmat.”
Az ecclesia supplet mellett a másik fontos elv a 213. és 843. kánon, miszerint a híveknek joga van a szentségekhez és szükséghelyzetben a papok nem tagadhatják meg tőlük annak a kiszolgáltatását. Vagyis 2016 előtt a gyóntatásra (és esketésre) az ecclesia supplet és a hívek szentségekhez való joga alapján volt hatalma a piuszos papoknak.
A nyilvános misézés sem olyan, mint a felfüggesztett papok esetében. Nem az „érvényes, de nem megengedett” kategória, hanem inkább „érvényes és tolerált”.
Erről már a kiközösítések előtt 1996-ban és 1999-ben is megnyilatkozott a Szentszék: „előfordulhat, hogy [a Szent X. Piusz Testvérület kápolnáiba járó hívek] elsősorban azért vesznek részt ott szentmisén, mert vonzódnak a római rítus korábbi formájához – ebben az esetben nem vonnak magukra semmiféle büntetést” – idézi a szöveg az Ecclesia Dei bizottság egy válaszlevelét.
Vagyis a piuszos misék látogatása és ott a szentségekben való részesülés teljesen érvényes és nem esik semmi egyházi fenyíték alá.
Viták a kiközösítés körül
Az FSSPX álláspontja
Marcel Lefebvre és a Testvérület kezdettől fogva azzal érvel, hogy a II. Vatikáni Zsinatot követően az Egyházban szükséghelyzet áll fenn. Ezt a tanulmány több pápa megnyilatkozásával is érzékeltette – melyet egy külön cikkben már idéztünk.
A szükséghelyzet nem ismeretlen a kánonjogban, ugyanakkor, ahogy a tanulmány kiemeli, „nem rendelkezik arról, hogy mi a szükséghelyzet, mikor mondható ki, és meddig tart. Ennek eldöntése ebből a szempontból nem is lehet maradéktalanul objektív, hiszen a cselekvő lelkiismerete, a teológusok vagy az elbíráló jogtudósok megítélése határozza meg esetről esetre.”
Ezt követően ismerteti a tanulmány a szükséghelyzet öt fokozatát/fajtáját, amit a teológia megkülönböztet. Ezek körül az ötödik pont, a „Súlyos nyilvános lelki szükséghelyzet” – amikor több lélek veszélybe kerül nagy jelentőségű lelki javakban, pl. hit és erkölcs – az, amit jeles teológusok nyomán az eretnekségek nyilvános terjedésekor szoktak emlegetni, és a téma szempontjából releváns.
A rendkívüli helyzetekben alkalmazható jogelméleti és erkölcsi alapot Aquinói Szent Tamás úgy határozza meg, hogy a pozitív törvények általában a szokásos esetekre vonatkoznak, ezért ha egy különleges körülményben a törvény szó szerinti megtartása ellentmondana a törvényhozó szándékának vagy a legfőbb célnak, akkor magasabb rendű elvekhez kell igazodni; ilyen esetben – ha lehetséges – a felsőbb hatósághoz kell fordulni, és csak nyilvánvaló szükségben indokolt az önálló mérlegelés.
Mivel az egyházi törvények önmagukban nem az üdvösséghez szükséges dolgokra vonatkoznak, hanem intézményi jellegűek, az egyházjog a pozitív joghoz hasonló, amit Gommarus Michiels „lex humana ecclesiastica”-ként jellemez. E keretben az erkölcsteológia az epikeia elvét alkalmazza: nem a törvény elvetését, hanem annak szelleméhez való hűséget jelenti, amikor a szó szerinti engedelmesség a közjót vagy a lelkek üdvét veszélyeztetné. Így értelmezhető Lefebvre érsek döntése is; nem a kánoni rend tagadásaként, hanem a legfőbb célhoz, a salus animarumhoz való hűségként, miközben hangsúlyos, hogy az epikeia nem jogi felmentést ad, hanem erkölcsi-lelkiismereti irányt a konkrét helyzet megítéléséhez.
Aquinói Szent Tamás tanítása szerint a törvény lényege, hogy az észnek a közjóra irányuló rendelkezése, amelyet az arra illetékes hatóság hirdet ki. Az emberi törvények lehetnek igazságosak vagy igazságtalanok: az igazságos törvények – mivel a közjóra irányulnak – lelkiismeretben köteleznek, míg azok, amelyek nem a közjót szolgálják, önmagukban nem kötelezőek, kivéve, ha a botrány vagy a rend felbomlásának elkerülése ezt indokolja. Azok a törvények pedig, amelyek Isten törvényével vagy a hit erkölcsi rendjével ellenkeznek, semmiképpen sem tarthatók meg.
A közjó mindig a közösség céljától függ. Az Egyház esetében ez a cél a lelkek üdvössége, amelyet a klasszikus elv így foglal össze: salus animarum suprema lex. Ez azt jelenti, hogy minden egyházi törvény és fegyelmi rendelkezés végső mércéje az üdvösség szolgálata. Ennek megfelelően szükséghelyzetben az egyházi fegyelem nem akadályozhatja meg a papot abban, hogy rendi hatalmát az üdvösség érdekében gyakorolja.
Ezekre a tomista alapelvekre építi érvelését Gerard Mura atya, aki Aquinói Szent Tamás gondolatmenetét Francisco Suárez tanításával egészíti ki: ha a pápa olyasmit rendel el, ami erkölcsileg helytelen vagy nem a közjót szolgálja, akkor az nem kötelez lelkiismeretben. Ugyanakkor, ha egy törvény ártalmasnak tűnik, a rendes út az, hogy a törvényhozóhoz kell fordulni; az Egyházban ez a pápa. Így az engedetlenség nem első lépés, hanem csak akkor merülhet fel, ha a hatósághoz fordulás eredménytelen.
Ez megtörtént Lefebvre érsek esetében is: hosszú tárgyalásokat folytatott a Szentszékkel a püspökszentelések kérdésében, amit a tanulmány hosszan ismertet a tárgyalásokról szóló beszámolók alapján.
Fő érve az idő sürgetése volt, hiszen idős kora miatt attól tartott, hogy halála után nem lesz, aki hagyományhű papokat szenteljen. A tárgyalások során folyamatos halogatást érzékelt, és végül már csak egy püspök kinevezését kérte. A vele folytatott egyeztetések során Ratzinger bíboros nem tudott konkrét dátumot adni, és további iratokat, újabb vizsgálatokat kért, ami Lefebvre számára a szándékos időhúzás benyomását keltette. Ez vezette oda, hogy úgy ítélte meg: nincs reális esély arra, hogy a Szentszéktől időben megkapja a szükséges püspököt, ezért saját felelősségére cselekedett, nyilvánosan vállalva döntését.
Mura értelmezésében itt jelenik meg Aquinói Szent Tamás „elérhetetlenségre” vonatkozó elve, amely nem fizikai, hanem erkölcsi értelemben vett elérhetetlenséget jelent: vagyis azt az állapotot, amikor a törvényhozó akarata az adott ügyben nem irányul ténylegesen a közjóra. Ezt Mura tovább finomítja a pápa „kettős akaratának” megkülönböztetésével: van egy személyes (pszichikai) akarata, és van egy hivatalából fakadó, az egyházi közjóhoz kötött akarata.
Lefebvre püspökszentelése így értelmezhető úgy, mint aki az Egyház objektív javával – a lelkek üdvösségével – összhangban, vagyis nem a pápával szemben – sőt megfelelve az ő hivatalból fakadó akaratának -, végső soron az Egyház céljával egységben cselekedett.
A Murray-tézis
A „Lefebvre nem engedelmeskedett a pápának, tehát szakadár” állítás teológiailag és kánonjogilag is leegyszerűsítő és pontatlan, mert két külön jogi tényállást mos össze: az engedély nélküli püspökszenteléshez kapcsolódó latae sententiae kiközösítést és a szakadárság bűncselekményét. A közvélekedés figyelmen kívül hagyja a kánonjog árnyaltságát, különösen a szándék, a szükséghelyzet és a beszámíthatóság kérdését, amelyek alapvetőek a büntethetőség megítélésében.
A püspökszentelés jogi háttere eltérően jelent meg az egyes kódexekben. Az 1983-as CIC szerint az, aki pápai megbízás nélkül püspököt szentel vagy szenteltetik, önmagától beálló kiközösítésbe esik, míg az 1917-es kódex még nem rendelt ilyen automatikus büntetést ehhez a cselekményhez. A változás oka történetileg meghatározható: XII. Piusz 1958-ban a kínai kommunista egyház helyzetére válaszul vezette be ezt a szankciót az Ad Apostolorum Principis enciklikában. A jogalkotói szándék tehát elsősorban az állami irányítás alatt álló, Rómától elszakadó püspökszentelések megakadályozása volt, nem pedig egy belső egyházi szükséghelyzet kezelése.
Éppen a kommunista diktatúrák teremtettek olyan körülményeket, amelyekben titkos püspökök szentelése történt pápai mandátum nélkül, mégis jogszerűnek tekintették őket a szükséghelyzet és az ecclesia supplet elve alapján.
Ez visszavezet a szükséghelyzet kérdéséhez: az 1983-as CIC 1323. kánonja szerint nem sújtható büntetéssel az, aki súlyos félelemből, szükségből vagy nagy kellemetlenség elhárítása érdekében cselekszik, kivéve, ha a cselekedet önmagában rossz vagy a lelkek kárára válik. Ennek alapján Lefebvre akkor sem lett volna büntethető, ha ténylegesen fennállt a szükséghelyzet, és akkor sem, ha önhibáján kívül tévesen úgy ítélte meg, hogy szükséghelyzet áll fenn.
Ha azonban feltételezzük, hogy nem állt fenn szükséghelyzet, és Lefebvre saját hibájából tévedett ebben, akkor is a CIC 1324. kánonja az irányadó, amely kimondja: ilyen esetben az automatikus büntetés nem alkalmazható, legfeljebb enyhíteni kell a szankciót.
Ez képezi az ún. Murray-tézis alappillérét: még önhibából fakadó tévedés esetén sem lehetett volna a püspökszentelésre az önmagától beálló kiközösítést alkalmazni. Ráadásul a kánonjog szerint a rossz szándékot kell bizonyítani, nem pedig vélelmezni, hiszen a beszámíthatóságot és a szándékosságot a jog nem automatikusan feltételezi.
Ezzel szemben a L’Osservatore Romano 1988. július 1-jei közleménye figyelmen kívül hagyta az enyhítő és mentesítő kánonokat, és eleve rossz szándékot tételezett fel, amikor Lefebvre érseket szakadársággal vádolta meg. Ez az értelmezés azonnal összekapcsolta az engedély nélküli püspökszentelést a pápai tekintély megtagadásával, noha jogilag a kettő nem azonos. A szakadárság jogi fogalma a pápának való alárendeltség és az egyházi közösség megtagadását jelenti, nem pusztán egy fegyelmi norma megszegését.
Ez az összemosás vált hivatalossá az Ecclesia Dei motu proprio szövegében, amely az engedély nélküli püspökszentelést önmagában „skizmatikus cselekménynek” minősítette, mivel azt a római primátus gyakorlati elutasításának tekintette. A kritika lényege azonban az, hogy ez az értelmezés nem a kánonjog belső logikájából következik, hanem egy utólagos teológiai-jogi minősítés eredménye, amely figyelmen kívül hagyta a szükséghelyzet, a tévedés és a szándék kérdésének klasszikus jogi mérlegelését. Így alakult ki az a közvélekedés, amely Lefebvre érsek cselekedetét automatikusan a szakadársággal azonosítja, noha a jogi helyzet ennél lényegesen összetettebb.
Skizmatikus lépés volt a püspökszentelés?
A hagyományos teológia a skizma három módját különbözteti meg:
1.) a pápai primátus kifejezett tagadását;
2.) az Egyház tagjaival való közösség megtagadását;
3.) a joghatóság átruházását.
Ez a meghatározás a bellarmini skolasztikus egyházfelfogásból ered. Bellarmin Szent Róbert az Egyházat societas perfecta-ként, vagyis tökéletes, természetfölötti célra rendelt, látható, hierarchikus társaságként írja le, élén a pápával.
A bellermini kánonjog világos fogalmakkal és határokkal operál, a zsinat alatt és után elterjedt Yves Congar communio egyházképe, amely nem jogi kategóriákból indul ki, hanem egy spirituális-egzisztenciális communio caritatis fogalmára épít. Bár az Egyház, mint misztikus test nem ragadható meg pusztán jogi normákkal, a „szeretetközösség” szubjektív fogalma alkalmatlanná teszi a kánonjogot objektív mérce alkalmazására.
Ez a váltás következetességi problémákat vet fel. Ha Lefebvre érsek esetében a communio caritatis megsértéséről beszélünk, akkor ugyanilyen alapon Congar esetében is felvethető lenne a közösség megszakadása, hiszen őt többször egyházi fenyíték sújtotta a nouvelle théologie képviselete miatt, amelyet XII. Piusz a Humani generis enciklikában elítélt.
Míg Lefebvre-t elmarasztalták, Congart később rehabilitálták, ami arra utal, hogy a „szeretetközösség” fogalma nem dogmatikai, hanem inkább diszkurzív eszközzé vált, és lehetővé tette az egyházi fegyelem aszimmetrikus alkalmazását.
A congari communio egyházkép másik fontos hatása a püspöki hatalom értelmezésében jelenik meg. A hagyományos tanítás szerint a püspöki hatalom két elemből áll: a rendi hatalomból (szentelés) és a joghatóságból (pápai megbízás). Bellarmin felfogásában a püspök a pápa küldötte a societas perfecta hierarchiájában. Congar szerint viszont a püspökök nem delegáltak, hanem az apostoli kollégium tagjaiként részesednek az apostoli küldetés teljességében a pápával egységben. Ezt fejezi ki a Lumen gentium, amikor a püspökszentelést a megszentelés, tanítás és kormányzás hivatalának egységes forrásaként írja le.
Ez a különbség döntő a skizma harmadik elemének, vagyis a joghatóság átruházásának megítélésében. Lefebvre kritikusai szerint a püspökszentelések párhuzamos hierarchiát hoztak létre, mivel a szentségi hatalommal együtt joghatóságot is átadtak. Ezt az érvelést gyakran a Lumen gentium szövegére alapozzák. Ezzel szemben Lefebvre felfogása szerint a püspökszentelés kizárólag a szentségi hatalom továbbadását célozta, nem pedig területi vagy kormányzati joghatóság létrehozását.
Lefebvre saját megnyilatkozásai is ezt támasztják alá. A püspökszentelésre jelölteknek írt levelében kifejezetten a miséhez és a bérmáláshoz szükséges rendi hatalom átadását nevezi meg célként, összhangban a hívek szentségekhez való jogával. Korábbi, a pápának írt levelében pedig hangsúlyozta, hogy a leendő püspökök nem területi joghatósággal rendelkeznének, hanem személyek felett, a missziós püspökök mintájára, ami nem ismeretlen precedens az egyháztörténetben.
Még magán a püspökszentelésen is világossá tette, hogy segédpüspököket szentel, akik nem rendelkeznek önálló joghatósággal. Ezért Lefebvre cselekedete nem illeszthető be a skizma harmadik kategóriájába sem. Azok pedig, akik a Lumen gentium alapján azt állítják, hogy a szentségi hatalom automatikusan kormányzati hatalmat is keletkeztet, következetlen helyzetbe kerülnek, mert ezzel logikailag az ortodox püspökök joghatóságát is el kellene ismerniük. Így a Lefebvre elleni skizma-vád nemcsak a szándékát, hanem a hagyományos jogi és teológiai kategóriákat is figyelmen kívül hagyja.
A hittani problémák
Az FSSPX és a Szentszék közötti doktrinális vita középpontjában a II. Vatikáni Zsinat egyes megnyilatkozásai állnak. Míg a Szentszék elvárja a zsinati tanítás teljes elfogadását, addig a Testvérület arra hivatkozik, hogy több dokumentum kétértelmű vagy a korábbi tanítással ellentétes állításokat tartalmaz, ezért – mivel nem dogmatikus meghatározásokról van szó – vitathatóak. Ezt támasztja alá Joseph Ratzinger 1988-as beszéde is, amely szerint a Zsinat tudatosan nem definiált új hittételeket, mégis sokan „szuperdogmaként” kezelik, amely elhomályosítja az Egyház korábbi tanítását.
Ez az „elhomályosítás” különösen azoknál a kérdéseknél válik problematikussá, amelyek a felvilágosodásból és a liberális-antiklerikális irányzatokból erednek, mint a vallásszabadság, az ökumenizmus és a vallásközi párbeszéd. Az FSSPX álláspontja szerint a zsinati dokumentumokban megjelenő vallásszabadság, az ökumenikus törekvések, a püspöki kollegialitás, valamint a novus ordo missae súlyos teológiai kérdéseket vetnek fel (utóbbi a lex orandi, lex credendi elv fényében). Ugyanakkor a Testvérület nem tagad egyetlen dogmát sem, szemben számos progresszív teológussal, akik nyíltan megkérdőjeleznek alapvető hittételeket, mégsem váltanak ki hasonló egyházi reakciót.
Tradicionalista vagy tradicionális?
Végül a szerző felhívja a figyelmet egy megtévesztő és veszélyes fogalomhasználati problémára. Sokan a hagyományhű katolicizmust „tradicionalizmusnak”, a hagyományhű katolikusokat pedig „tradicionalistának” nevezik. Ez azonban a köznyelvtől elvonatkoztatva, teológiai-filozófiai kontextusban teljesen mást jelent, mint a „tradicionális”, hiszen egy 19. századi eretnek irányzat megnevezése.
Mint a szerző írja: „Itt alapvetően egy fogalomhasználati hibáról van szó, ami részben abból fakad, hogy az emberek nem hallottak a tradicionalizmus nevű eretnekségről. Ugyanis ez egy konkrét irányzatot jelöl: mint ahogy a modernizmus nem az általánosságban vett modernitást, hanem egy jól körülhatárolt tévtanítást jelent, ugyanúgy a tradicionalizmus sem egyenlő az általánosságban vett hagyományos gondolkodással.
[…] A tradicionalizmus egy ismeretelméleti tévedés köré szerveződik, amely több hitigazság tagadásához vezet […]magában hordozza az immanentizmus, a szubjektivizmus és a fideizmus elemeit. Ezek az irányok pedig élesen ellentétesek a skolasztikus teológiával, különösen a tomista mérsékelt realizmussal, amelynek talaján Marcel Lefebvre és az FSSPX is áll. A tradicionalizmus, a modernizmus, valamint a nouvelle théologie – és következésképp a II. Vatikáni Zsinat szelleme – egymással belső kontinuitásban állnak, amennyiben mindegyikben közös az immanentizmus, a szubjektivizmus és a fideizmus bizonyos formája. […]
Ezért is javaslom, hogy a magyarosított „hagyományhű” jelzővel illessük a tradicionális katolicizmust, hogy véletlenül se keveredjen a fogalom a tradicionalistával.”
A szemlézett tanumány online még nem érhető el, megrendelhető innen, vagy beszerezhető nagyobb újságosoknál.
Chvála Márton: Szakadár, eretnek vagy tradicionális? – Viták a Szent X. Piusz Papi Testvérület kánonjogi helyzete és Marcel Lefebvre kiközösítése körül
Magyar Szemle, 35. évf. 1-2. szám (2026 január-február); 32-52. oldal
Caietanus