A lelkek üdve és a kettős mérce: Kína, Vatikán és a hagyomány

Miközben a kommunista Kína állami irányítás alá vonja a katolikus egyházat, és Róma mindezt a „lelkek üdvére” hivatkozva tűri, addig Nyugaton azonnali kiközösítéssel fenyegetnek egy hagyományhű papi testvériséget pusztán azért, mert püspököt szentelne. Vajon mi jelent nagyobb veszélyt az Egyházra: az ateista állam beavatkozása, vagy a hagyomány védelme?

Mint ismeretes, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján a Szent X. Piusz Papi Testvérület bejelentette a püspökszentelést. Két nappal később a kínai állami irányítás alatt működő békepapság („hivatalos egyház”) jóváhagyott bizonyos rendelkezéseket, amelyek ellehetetlenítik a Róma-hű papok („földalatti egyház”) működését.

A hivatalos vatikáni reakciókról, és a Fernandez-Pagliarini találkozóról olvasva a világegyház eseményeiben jártas olvasóban felmerül egy teljesen jogos kérdés: nincs itt egy óriási kettős mérce?

Az elmúlt évek folyamán gyakran olvashattunk arról, hogy Kína kommunista-ateista kormánya miként szólt bele a katolikus püspökök kinevezésébe. Tiltott püspökszentelésekről, két püspökkel rendelkező egyházmegyékről és párhuzamos hierarchiákról hallhattunk. Ezek a főpapok valójában reverendába öltöztetett kommunista ügynökök.

Az aggódó cikkek megíródtak, a jámbor olvasók elborzadtak. Eközben Róma hallgatott a diplomácia nevében.

Kiközösítés helyett csupán egy magyarázatot kaptunk: elmondták, hogy mindenáron el kell kerülni a szakadást, és bármilyen eszközt be kell vetni a katolikus hitélet fenntartására. Eközben a világ másik oldalán azonnal kiközösítéssel fenyegetnek, minden apelláta nélkül, amikor egy hagyományhoz hű testvériség püspökszentelést jelent be. 

A kettős mérce megértését nem könnyíti, hogyha belegondolunk az intenciókba is: az FSSPX nem idegen államot kíván szolgálni, nem célja nemzeti egyház, vagy egy párhuzamos hierarchia felállítása. Egyetlen hivatása a katolikus papságnak, a hit átadásának és a szentmisének az őrzése. 

Amíg Kína minden lépését a katolicizmussal szembeni ellenségesség vezeti, addig az FSSPX csupán a hagyományos hitet kívánja védelmezni. Keleten egy ateista állam próbálja hódoltatni az Egyházat, Nyugaton csupán egy testvérület igyekszik a katolicizmus életben tartására.

A lelkek üdvének címszava alatt Róma engedi, hogy a kommunista párt szépen lassan átvegye a kínai egyházmegyék irányítását. Jogosan kérdezhetjük: a lelkek üdve kevésbé fontos, amikor a Hagyomány is a kérdés tárgyát képezi? Épeszű ember nem gondolhatja, hogy az FSSPX nagyobb veszélyt jelent a hívekre, mint egy papokat és híveket bebörtönző, katolikusokat egzisztenciálisan ellehetetlenítő kommunista rezsim. Ez nem lenne elég ok a párthoz hű kínai főpapság kiközösítésére, de egy, a lelkek javát szolgáló püspökszentelés már igen?

Zárásként tegyük fel magunknak a kérdést: mi nagyobb veszély az Egyházra?

Hogyha egy egész ország egyházát hitükhöz hűtlen főpapok irányítják, és a pápát választó konklávénak tagja egy kommunista állam küldötte, vagy pedig ha katolikus püspököket szentelnek azért, hogy a papi rend és bérmálás szentségét kiszolgáltassák, és a hagyományt annak hamisítatlan formájában életben tartsák?

Stephanus