A hamis paradoxon: a szent szegénység és a liturgikus gazdagság

A modern ember jól ismert, sokszor ismételt egyházellenes érve, hogy a katolikus templomok és liturgikus eszközök gazdagsága, a szertartások ünnepélyessége és a liturgia külső formáinak kidolgozottsága ellentétes Krisztus szegénységével. Alábbi cikkben ezeket a felszínes képzettársításokat árnyaljuk szentírási idézetekkel és a híresen szegény Szent Ferenc példája által.

Egy régi templomba vagy kolostorba belépve a plebejusok szájából gyakran elhangzik a kérdés: „Minek nekik ennyi arany? Hol van itt a krisztusi szegénység?” A kérdés azonban már önmagában is összekever két egymástól különböző dolgot.

A keresztény szegénység elsősorban az ember személyes viszonyát jelenti az anyagi javakhoz – amely szegénység ugyancsak nem feltétele az üdvösségnek, mindössze sajátos karizma és erénygyakorlat -, nem pedig azt, hogy az Isten tiszteletére semmit sem szabad a lehető legszebb és legértékesebb formában felajánlani.

A szerzetesek maguk sem gazdagodtak meg templomaik kincsein. Amikor a szerzetespapok a ma múzeumokban vagy vitrinekben őrzött, finom selyemből készült miseruhákat magukra öltötték, azok alatt sokszor durva szerzetesi ruha fedte testüket; az alba csipkéje mögött pedig nemritkán mezítláb vagy egyszerű saruban álltak az oltár előtt. A liturgikus gazdagság és a személyes szegénység tehát korántsem mond ellent egymásnak.

Az abszolútum felé törekvőtől egyébként sem idegen az a gondolat, hogy az isteneknek a legjobbat kell felajánlani. Már a pogány kultuszok történetében is találunk példákat arra, hogy az ember saját anyagi javaiból jelentős áldozatokat szánt istensége tiszteletére. Hérodotosz beszámolója szerint Kroissos, Lydia királya, hatalmas ajándékokat küldött Apollón delphoi szentélyének: állatokat áldoztatott, továbbá arannyal és ezüsttel bevont tárgyakat, szobrokat, edényeket és kelyheket ajánlott fel. Hasonló jelenséget találunk az inkák vallásában is, akik a capacocha rítus keretében különféle értékes tárgyakat, aranyat és ezüstöt, sőt emberi áldozatokat is felajánlottak isteneiknek. Ezek természetesen semmiképpen sem azonosíthatók a katolikus áldozattal, de rámutat a vallásgyakorló ember természetes magatartására, hogy az istenség tiszteletére hajlandó lemondani saját javairól, és számára a legértékesebbet különválasztani.

Az Ószövetségben is találkozunk ugyanezzel az elvvel, amikor Dávid király felajánlást akart bemutatni az Úrnak, és felajánlották neki, hogy az áldozathoz szükséges dolgokat ingyen vegye igénybe, ő ezt visszautasította: „És mondá neki Dávid király: Nem úgy leszen, hanem ezüstöt adok, amennyit ér; mert nem kell tőled elvennem, és úgy áldoznom az Úrnak ingyenvaló égő áldozatokat.” (1Krón 21,24)

Ennél ez még direktabben jelenik meg – a szekuláris humanisták képmutatását is elővételezve – az Evangéliumban. Mikor a betániai asszony egy font valódi, drága nárdusolajjal megkente Jézus lábát, Júdás méltatlankodott a pazarlás miatt, arra hivatkozva, hogy az olajat el lehetett volna adni, és az árát a szegényeknek adni. Jézus azonban így felelt: „Mondá azért Jézus: hagyjatok békét neki, hogy az én temetésem napjára tartsa azt. Mert szegények mindenkor vannak veletek, én pedig nem mindenkor vagyok veletek.” (Jn 12,7–8)

Jézus szavai nem a szegények iránti kötelesség eltörlését jelentik, hanem azt mutatják meg, hogy az Isten iránti tisztelet nem mérhető pusztán gazdasági hasznossággal. Különösen visszás, amikor az Egyház kincseit Júdás érvelésével mérjük, miközben éppen János evangéliuma világít rá arra, hogy e kifogás mögött pont hogy nem a tiszta és nemes lélek húzódik meg.

Az Egyház kezdettől fogva megértette, hogy Krisztus követése nem jelenti a liturgia elszegényítését. Az apostoloknak mondott parancs: „Mert példát adtam nektek, hogy amint én cselekedtem veletek, ti is úgy cselekedjetek.” (Jn 13,15) nem egyszerűen a külső gesztusok mechanikus utánzását jelenti, hanem annak a lelkületnek az elsajátítását, amellyel Krisztus szolgált. Már a katakombák keresztényei is díszítették a vértanúk sírjai környezetét. A keresztény kultúra pedig az évszázadok során egyre világosabban fejezte ki ugyanazt az alapelvet: ami az isteni kultuszhoz tartozik, azt méltó módon kell elkészíteni.

Talán meglepő, de ennek fontosságát éppen Assisi Szent Ferenc élete szemlélteti különösen világosan. Ferenc a személyes szegénységet rendje egyik alapvető követelményévé tette, ugyanakkor a szent liturgia iránt rendkívüli tiszteletet tanúsított. Követőinek egy ruhánál több vagyont nem engedett, utaikra mégis színarany ostyaszelencével küldte el őket. Mindig fontosnak tartotta, hogy a testvérek személyes szegénységükkel szemben megkülönböztetett figyelmet fordítsanak a liturgia méltó kereteinek megadására. 

Kívánsága volt, hogy Assisi környékének szegény templomait cibóriumokkal és más értékes szent edényekkel lássák el, egy levelében pedig így ír: „Tartsák drágának a kelyheket, korporálékat, az oltár ékességeit és mindazt, ami az oltárhoz tartozik. És ha az Úr Legszentebb Testét valamely helyen nagyon szegényes módon őrzik, akkor az Egyház parancsa szerint helyezzék el, és hagyják méltó helyen.”

Szent Ferenc számára tehát nem volt ellentmondás a szerzetes személyes szegénysége és az Isten tiszteletére szolgáló tárgyak gazdagsága között. Az alapító szellemében a ferencesek későbbi századaiban Európa-szerte pompás templomok épültek, kiváló miseruhák készültek, és értékes liturgikus edények kerültek a sekrestyékbe. Mindez úgy, hogy a rend tagjai továbbra is a szegénység eszményét követték.

Három évszázaddal később a Trienti Zsinat ugyanezt az alapelvet már dogmatikai határozatban is világosan megfogalmazta. A XXII. ülés 7. kánonja szerint: „Ha valaki azt állítaná, hogy azok a szertartások, ruházatok és külső jelek, amelyekkel a szentmise bemutatásánál a katolikus Egyház él, nem annyira kegyes szolgálatok, mint inkább az istenséget ingerlő megnyilvánulások: legyen kiközösítve.”

A katolikus megújulás ennek megfelelően nem a liturgia elszegényítését, hanem annak elmélyítését és megszépítését tekintette feladatának. Európa-szerte emelkedtek a barokk templomok és katedrálisok, a templomok pedig olyan liturgikus művészettel teltek meg, amely egyszerre kívánta kifejezni Isten transzcendenciáját és az ember hódolatát.

A személyes önmegtagadás és a liturgikus gazdagság ekkor sem zárták ki egymást. Az ars-i plébános, Vianney Szent János szigorú önmegtartóztatásban élt, miközben templomában a liturgia méltóságára és szépségére különös gondot fordított. Hasonló példát látunk Pietrelcinai Szent Pió életében is, aki személyes életében rendkívüli szegénységet és önmegtagadást gyakorolt, a szentmise méltóságát azonban soha nem tekintette másodlagos kérdésnek.

A 20. század második felében azonban ez a korábbi egyensúly sok helyütt felborult. A liturgikus minimalizmus és az ipari tömegtermelés együttesen olyan változásokat hozott a szakrális művészetben, amelyeknek következménye nem egyszerűen a díszítés csökkenése lett. Sok esetben maga az a szemlélet is eltűnt, amely különbséget tett az ember személyes javai és az Isten kultuszára szánt javak között.

Templomokból kerültek ki oltárok, gyóntatószékek és szobrok, miseruhák tűntek el a sekrestyékből, értékes liturgikus tárgyak váltak használaton kívülivé. Közben pedig éppen azok között, akik a liturgia egyszerűsítését a krisztusi szegénység nevében sürgették, nem mindig jelent meg ugyanez a szigor a személyes életvitelben.

Talán ezért is érdemes újra felfedeznünk a liturgikus szépség és a keresztény szegénység egységét. Nem szükséges visszatérnünk semmiféle történelmi díszlethez ahhoz, hogy megértsük ennek lényegét. Elég felismernünk azt az egyszerű igazságot, amelyet a szentek évszázadokon át magától értetődőnek tartottak: önmagunktól elvehetünk, Istentől azonban nem kell elvennünk azt, ami neki jár.

Stephanus

Szent Ferenc idézetei az alábbi szövegkiadásból számaznak:
Celanói Tamás: Vita prima Sancti Francisci.
Agapé, Újvidék-Szeged-Csíksomlyó, 1993. 87-90.