Egy elfeledett, győztes katolikus ellenforradalom

Június végéhez kötődik az egyik legnagyobb katolikus ellenforradalmi győzelem. Egy, a Vendée-i felkeléshez hasonló megmozdulás megdöntötte az egykori Nápolyi Királyság helyett létrehozott antiklerikális jakobinus köztársaságot. A Fabrizio Ruffo bíboros által vezetett katolikus hívekből álló hadsereg elnevezése is beszédes: „A Mi Urunk Jézus Krisztus Szent Hitének Hadserege” – amely után az egész mozgalom a nevét kapta: Sanfedismo.

Előzmények

A francia forradalmat követő háborúk egyik legfontsabb tétje a forradalom, illetve a forradalom elveinek exportálása volt. Míg a hagyományos európai monarchiák igyekeztek megfékezni az istentelen elvek terjedését, addig a girondi-, jakobinus-, majd thermidori kormányok azon igyekeztek, hogy minél több európai régióban hozzanak létre rokon elvek alapján működő köztársaságokat.

Erre a „felvilágosult” értelmiség részéről mindenhol megvolt a befogadó talaj, mindössze a francia szuronyok kellettek hozzá, hogy a hatalmat átjátsszák az addig szalonok mélyén és pamfleteken politizáló progresszívek kezére. Hogy a 18. századi aufklérista tébolynak mennyire nem szabtak gátat az országhatárok, valamint a különböző társadalmi realitások, jól szemlélteti a Nápolyi Királyság esete. Az európai periférián elhelyezkedő, csekély polgársággal rendelkező, és sajátos kihívásokkal küzdő agrárállamnak is megszületett a maga jakobinus „értelmisége”, amely várta az alkalmas pillanatot.

Az Első Koalíciós Háború során (1792-97) Észak-Itáliában a franciák több ilyen „felvilágosult” köztársaságot hoztak létre, sőt 1798-ban Rómát is elfoglalták, VI. Piusz pápát Franciaországba hurcolták, majd a Pápai Államot is köztársasággá alakították.

Ennek a jakobinus államnak a megszüntetése, és a Pápai Állam visszaállításának érdekében indított hadjáratot IV. Ferdinánd nápolyi király, amely hadjárat a kezdeti sikerek után összeomlott, majd a franciák újra bevonultak Rómába és utána Nápolyba is. A király Szicíliába menekült, míg a nápolyi jakobinusok kikiáltották a maguk köztársaságát.

A Parthenopaeai Köztársaság

A létrejövő új rendszert a Nápoly elődjének tekintett ókori görög gyarmattelepülésről nevezték el, noha nem volt más, mint egy idegen hadsereg által támogatott, kisebbségi értelmiségi puccs, amely a katolikus monarchia és a nép organikus rendje ellen fordult. Rövid fennállása alatt a köztársaság bűnei nem csupán politikaiak, hanem mélyen erkölcsi és lelki természetűek voltak.

A francia mintát követve az egyházi vagyont „nemzeti tulajdonná” nyilvánították és elkezdték elárverezni, templomokat és kolostorokat fosztottak ki, a papságot üldözték. Vallásszabadság címén a szentek tiszteletét gúnyolták, az egyházi ünnepek és hagyományok ápolását korlátozták.

Ez közvetlen támadás volt azon katolikus Egyház ellen, amely a Nápolyi Királyságban évszázadok óta a nép lelki és szociális támasza volt.

Az egyházi javak elrablása ellenére is a köztársaság azonnal súlyos pénzügyi válságba került, az elburjánzó korrupció és átgondolatlan gazdaságpolitika következtében. Ám mindezek ellenére is volt gondjuk arra, hogy politikai ellenfeleiket rögtönítélő bíroságok elé citálják és kivégezzék.

Fabrizio Ruffo és a sanfedista felkelés

A köztársaság vezetői azonban súlyosan félreértették a dél-itáliai társadalmat. Miközben a nápolyi szalonokban a felvilágosodás és az emberi jogok francia nyelvű szólamai visszhangoztak, addig Calabria, Basilicata és Apulia falvaiban az emberek továbbra is a plébániák, a helyi közösségek és a katolikus hit világában éltek. A forradalom nyelve idegen volt számukra, a hitük és hagyományaik ellen intézett támadásokat viszont nagyon is jól értették.

Ebben a helyzetben lépett színre Fabrizio Ruffo bíboros. A kalábriai nemesi családból származó egyházi főméltóság – korábban pápai kincstárnok – a nápolyi Bourbon-udvar egyik legfontosabb embere volt, aki a király szicíliai menekülése után megbízást kapott az ellenállás megszervezésére.

Fabrizio Ruffo személyisége több tekintetben eltért a korszak forradalmi és ellenforradalmi vezetőiről kialakult sztereotípiáktól. Nem tartozott a kifejezetten aszketikus vagy misztikus egyházi férfiak közé. Arisztokrata családból származott, jól ismerte az udvari világot, és pályafutása jelentős részében inkább államférfiként tevékenykedett, mint lelkipásztorként. Kortársai intelligens, higgadt és gyakorlatias embernek írták le, aki képes volt különböző társadalmi rétegekkel megtalálni a közös hangot. Személyes életét nem övezték olyan erkölcsi botrányok, mint számos korabeli főpapét vagy uralkodóét, ugyanakkor nem is maradtak fenn olyan források, amelyek rendkívüli önsanyargatásról vagy különleges áhitatáról tanúskodnának.

Vallásossága elsősorban a 18. századi dél-itáliai katolicizmus hagyományos formáiban gyökerezett.

Mélyen hitt az Egyház egyedül üdvözítő voltában, a pápaság tekintélyében és a katolikus tanítás társadalomformáló erejében. A francia forradalmat nem egyszerűen politikai fenyegetésnek tekintette, hanem olyan mozgalomnak, amely a katolikus civilizáció alapjait támadja. Ez a meggyőződés határozta meg egész közéleti tevékenységét. A sanfedista hadjárat során is feltűnő volt, hogy a vallási célokat nem választotta el a politikaiaktól: a törvényes király visszahelyezését és a katolikus rend helyreállítását ugyanannak a küzdelemnek a részeként szemlélte.

Feladata első pillantásra reménytelennek tűnt. Nem rendelkezett reguláris hadsereggel, alig volt pénze, és Dél-Itália jelentős része a köztársaság vagy a franciák ellenőrzése alatt állt. 1799 februárjában mégis partra szállt Calabriában néhány tucat hűséges kísérővel. Az a hadsereg, amely néhány hónappal később visszafoglalta Nápolyt, ekkor gyakorlatilag nem létezett.

Ruffo egyetlen dologra tudott támaszkodni: a nép vallásos meggyőződésére.

Felhívásában a katolikus hit, az Egyház és a törvényes uralkodó védelmére szólította fel a dél-itáliaiakat. A mozgalom hivatalos neve is ezt tükrözte: „A Mi Urunk Jézus Krisztus Szent Hitének Hadserege” (Armata della Santa Fede in Nostro Signore Gesù Cristo). Innen ered a sanfedisták elnevezés is.

A felkelés gyorsan tömegmozgalommá vált. Parasztok, pásztorok, kézművesek, helyi földbirtokosok és papok ezrei csatlakoztak Ruffóhoz. A sanfedista hadsereg nem reguláris haderő volt, hanem a katolikus nép önvédelmi mozgalma, leginkább irregurális, gerilla hadviselésre berendezkedve.

Sok helyen a papok vezették a toborzást, a felkelők pedig körmenetekkel és közös imádságokkal készültek az ütközetekre.

Ahogy Ruffo serege észak felé nyomult, városok és falvak sorra fordultak szembe a köztársasággal. Több helyen harc nélkül nyitották meg kapuikat a sanfedisták előtt. Másutt véres összecsapásokra került sor, különösen azokban a településekben, ahol a jakobinus elit jelentősebb támogatottsággal rendelkezett.

A felkelés lendületét tovább növelte a nemzetközi helyzet változása. 1799 tavaszára a második koalíció seregei Európa több pontján sikeresen szorították vissza a franciákat, ezért a köztársaság egyre kevesebb erőt tudott Itáliában állomásoztatni. A nápolyi jakobinus klikk lényegében magára maradt.

Júniusra Ruffo serege elérte Nápolyt. A fővárosban még mindig működtek a köztársasági intézmények, ám katonai helyzetük reménytelenné vált. A várost körülzáró sanfedistákhoz csatlakoztak a királypárti erők és a brit flotta is.

1799 júniusának végén – nem sokkal Paduai Szent Antal ünnepe után, aki a sanfedista mozgalom patrónusa volt – a Parthenopaeai Köztársaság összeomlott. A Bourbon-monarchia helyreállt, a francia forradalom dél-itáliai kísérlete pedig kudarcot vallott.

A sanfedista győzelem jelentősége jóval túlmutat a Nápolyi Királyság határain. A felkelés megmutatta, hogy a francia forradalom nem valamiféle feltartóztathatatlan történelmi szükségszerűség volt, hanem egy olyan ideológiai vállalkozás, amely számos helyen heves ellenállásba ütközött. Ahogyan Franciaországban Vendeé népe fegyvert fogott a hit és a király védelmében, úgy Dél-Itáliában is tömegek utasították el a jakobinus átalakítást. Különösen figyelemre méltó, hogy a mozgalom élén nem egy tábornok vagy politikus, hanem egy bíboros állt.

Ruffo személye szimbolikusan is kifejezte, hogy a konfliktus nem pusztán hatalmi harc volt, hanem világnézeti és vallási összecsapás. A sanfedisták szemében a forradalom nem egyszerűen egy másik politikai rendszer volt, hanem a katolikus civilizáció alapjait fenyegető erő.

A sanfedista felkelés ezért nem csupán egy kevéssé ismert itáliai epizód, hanem a katolikus ellenforradalom egyik legjelentősebb európai győzelme. A történelem azon ritka pillanatai közé tartozik, amikor a hitükhöz és hagyományaikhoz ragaszkodó közösségek nemcsak ellenállni tudtak a forradalmi átalakításnak, hanem végül le is győzték azt.

Caietanus

Ps.: Alább elérhető a sanfedisták indulója magyar felirattal, melyet a francia forradalmi indulón, a La Carmagnole-n élcelődve, ironikus felhanggal szövegeztek meg.