Newman Szent János Henrik a lelkiismeretről

A Newman-életmű legtermékenyebb magyar fordítója, Somogyi György juttatta el szerkesztőségünkhöz az eddig még nem publikált fordítását. Alább a nagy konvertita bíboros lelkiismeretről szóló írásának részletét olvashatjuk.

Somogyi György korábbi fordításai a szerzőtől: Beszédek Húsvéttól Adventig (Newman Központ, Bp. 2025); A keresztény tanítás kibontakozása (Jel Kiadó, Bp. 2023); Gerontius álma (Newman Központ, Bp. 2011); valamint feleségével, Técsy Judittal együtt: John Henry Newman vasárnapi beszédei Adventtől Nagyböjtig (Newman Központ, Bp. 2008); John Henry Newman vasárnapi beszédei (Nagyböjt és Húsvét) (Newman Központ, Bp. 2010).
Valamint már korábban eljuttatta hozzánk az egyháztanító tisztítótűzről szóló írását.

***

A lelkiismeret működése éppen olyan valóságos formája szellemi műveleteinknek, mint az emlékezés, a következtetés, a képzelet vagy a szépérzék. Ahogy vannak tárgyak, amelyek a lélekben bánat, sajnálat, öröm vagy vágyakozás érzetét keltik, úgy vannak olyan dolgok is, amelyek helyeslést vagy elutasítást váltanak ki, és következésképp jónak vagy rossznak nevezzük őket; s amelyek saját magunkban tapasztalva, az örömnek vagy a bánatnak azzal a sajátságos érzésével töltenek el, amit mi jó vagy rossz lelkiismeretnek hívunk.

Miután ezt magától értetődőnek tekintem, megkísérlem azt kimutatni, hogy egy Isteni Uralkodó és Bíró gyakorlati értelmezésének csírája abban a sajátságos érzésben rejlik, amely a jónak vagy rossznak mondott lelkiismeretből következik.

A lelkiismeret szava (mely – ismétlem – bizonyos kifinomult érzékenység arra, ami kellemes vagy fájdalmas, ami önbecsülést és reményt, vagy bűntudatot és félelmet kelt, aminek nyomán bizonyos cselekedeteinket jónak vagy rossznak nevezzük) kettős: erkölcsi érzék és kötelességérzet, felsőbb utasítás és az értelem ítélete. Működése természetesen oszthatatlan, mégis megvan ez a két, egymástól eltérő vonatkozása, ami külön megfontolást igényel. Jóllehet elveszthettem azt a kötelességérzetet, amely visszatart a becstelenségtől, ám attól még nem mulasztottam el érzékelni azt, hogy az ilyen cselekedet egy önmagam mint erkölcsi lény ellen elkövetett merénylet. Továbbá, jóllehet elveszthettem érzékemet az iránt, hogy mi erkölcstelen, attól még érzékelhetem, hogy mit nem szabad megtennem. Ilyenformán a lelkiismeretnek bíráló és igazságszolgáltató szerepe is van, s bár emberek millióinak kebelét szorongató furdalásai nem minden esetben megbízhatók, az nem szükségképp rontja a hitelét tanúságtételének és ítéletének: tanúsítja, hogy van jó és rossz, illetve ítéletével kíséri azokat az érzéseket, amelyek a jó vagy a rossz viselkedéssel együtt járnak. Itt most a lelkiismeretnek az utóbbi szerepéről kívánok szólni, nem mint olyanról, ami különböző eszközeivel közli velünk az erkölcsi rend alapelemeit, amelyekből az értelem egy erkölcsi kódexet állíthat össze, hanem mint ami egyszerűen figyelemmel kíséri és néhány esetben minősíti a viselkedés részleteit.

A lelkiismeret tehát nem a helyes viselkedés előírásának, hanem jóváhagyásának tekintendő. Ez az elsődleges és leghitelesebb vonatkozása, a szó hétköznapi értelmében. A fél világ zavarba jönne attól a kérdéstől, hogy mi az az erkölcsi érzék, de azt mindenki tudja, hogy a jó vagy rossz lelkiismeret mit is jelent. A lelkiismeret fenyegetésekkel és ígéretekkel igyekszik rávenni bennünket arra, hogy a jót kövessük, a rosszat pedig kerüljük; ebben a tekintetben nincs közöttünk különbség, bármilyen tévedésben is legyen valaki arra nézvést, hogy mit kell tennie, és mit nem; hasonlóan a szép és a csúnya érzékeléséhez. Bár az ízlések közmondásosan különbözők, nemcsak ahhoz van természetes érzékünk, hogy a természetben és a művészetben mi szép, és mi nem, hanem van kötelességérzetünk is, függetlenül attól, hogy az adott esetben mindenkit ugyanazokra a cselekedetekre késztet-e. Itt azonban az Ízlés, meg a Lelkiismeret búcsút mond egymásnak, mert a szépérzék – az erkölcsi érzékhez hasonlóan – nem személyre szabott, hanem kifejezetten tárgyára irányul; a lelkiismeret viszont elsősorban személyekre és a cselekvő szempontjából értékelt cselekedetekre vonatkozik, vagy még inkább egy valakire és annak a cselekedeteire, másokra pedig csak közvetve, mintegy képzettársítás formájában. Továbbá, az ízlés magától értetődik, kizárólag a szép és a csúnya érzékelésére támaszkodik, a szépség megnyilvánulását önmagáért értékeli; a lelkiismeret azonban nem éri be saját magával, hanem önmagán túlra merészkedve, döntéseinek jóváhagyását felsőbb körökre bízza, amit furdaló kötelesség- és felelősségérzet tesz nyilvánvalóvá. Ezért szoktunk a lelkiismeretről mint hangról beszélni, ami a szépérzékkel kapcsolatban még eszünkbe sem jut; ráadásul ez olyan, ellentmondást nem tűrő hang vagy visszhang, amilyet más formában még soha nem tapasztaltunk.

És ismételten, ennek a lényegénél fogva tekintélyt parancsoló előjogának köszönhetően, a lelkiismeret bensőséges kapcsolatban van vonzalmainkkal és érzelmeinkkel, tiszteletet ébreszt és áhítatot kelt, reményt és főleg félelmet, pedig a félelem ellen többnyire nemcsak az ízlés, hanem az erkölcsi érzék is tiltakozik, hacsak nem valami távoli képzettársítás következménye. 

Félelmet senki nem érez, aki belátja, hogy nem helyesen viselkedett, jóllehet szégyenkezik, ha azzal szembesítik; de ha rákényszerítik valami erkölcstelenségre, akkor súlyos felelősséget és bűntudatot érez, még olyankor is, amikor cselekedete nem mások ellen irányul; aggodalmat és veszélyt még akkor is, ha az pillanatnyi előnnyel jár; bűntudatot és megbánást még akkor is, ha az a cselekedet önmagában élvezetes; és zavarba jön, még ha nincsenek is tanúi. Ezek a rossz lelkiismeretre utaló és olykor nagyon feltűnő jelek – az önmarcangolás, az égető szégyenérzet, a szorongás, a kétségbeesés, az aggodalom, meg a kevésbé heves ellenkezőik: a jó lelkiismerettel járó önbecsülés, belső béke, jókedv és hasonlók – feltűnő különbséget jelentenek a lelkiismeret és a többi, olyan tudatállapot között, mint amilyen a józan ész, az ítélőképesség, a célszerűség, az ízlés, a humorérzék és hasonlók; ahogy feltűnő különbséget jelenthetnének a lelkiismeret és az erkölcsi érzék között is, ha ez a kettő – más-más szempontból – nem egy és ugyanazon tárgyra irányuló, ugyanazon érzésre vonatkozna.

Ennyit hát azokról a feltűnő jelenségekről, amelyeket a lelkiismeret elénk tár, és azt sem nehéz megállapítani, hogy ezek mi mindenre terjednek ki. Még egyszer utalok a szépérzékünkre. Ezt az érzéket szellemi élmény kíséri, aminek nem sok köze van az érzelmek bárminemű természetéhez, azt az egy esetet kivéve, mikor személyes tárgyakat érint: a csodálat megnyugtató érzését olyankor a vonzalom és a szenvedély izgalma váltja fel. Az erkölcsi érzéknek köszönhető szellemi élményhez hasonlóan a lelkiismeret is csodálatot vagy undort kelt, helyeslést vagy helytelenítést vált ki, de az erkölcsi érzékhez képest valami többlettel rendelkezik: mindig érzelmi töltetű, ahogy a szépérzék is bizonyos esetekben. Nem csoda hát, hogy a lelkiismeret mindig egy felismert élőlényre irányul. Élettelen dolgok ugyanis nem borzolják fel úgy a kedélyeket: az ilyesmi személyes vonatkozású. Mikor a lelkiismeret szavát elfojtva, felelősséget, szégyent vagy félelmet érzünk, akkor sejtjük, hogy van Valaki, akinek felelősséggel tartozunk, aki előtt szégyenkezünk, akinek követelményeitől félünk. Ha rosszat cselekedvén, azt olyan könnyes szemmel és megtört szívvel ismerjük be, mintha anyánkat bántottuk volna meg, ha viszont helyesen cselekedvén, azt ugyanolyan lelki nyugalommal és jogos elégedettséggel nyugtázzuk, mintha az apánk megdicsért volna, akkor nyilvánvalóan él bennünk valakinek a képe, akit szeretetünk és tiszteletünk övez, akinek a mosolya boldogít, akire vágyakozunk, akihez könyörgünk, és akinek a haragjától félünk. Ezek olyan érzések, amelyek kiváltó oka nem lehet más, mint egy értelmes lény; vonzalmunkkal nem tüntethetnénk ki egy követ, egy ló vagy egy kutya előtt nem szégyenkezhetnénk; nem érezhetnénk bűntudatot egy pusztán emberi törvény megszegése miatt; a lelkiismeret azonban kiváltja mindezeket a felkavaró érzelmeket, rossz előérzet és önvád, illetve lelki békesség, biztonságérzet, megnyugvás és remény formájában, aminek józan ész szerint nem lehetne semmilyen közönséges kiváltó oka. „A gonosz menekül, pedig nem kergeti senki.” Miért menekül? Mitől retteg? Kit lát szívének rejtett, sötét kamráiban? Ha érzelmeit nem ez a látható világ kavarja fel, akkor csak a Természetfölötti és az Isteni lehet számára olyannyira félelmetes; ilyenformán képzeletünk a lelkiismeret parancsszavára alkotja meg egy szent és mindenható Gondviselő, egy Felsőbbrendű Kormányzó, egy igazságos Ítélőbíró képét, vagyis a lelkiismeret a vallás teremtő elve, ahogy az erkölcsöké az erkölcsi érzék.

És itt még egyszer megemlítem azt a tényt, amelyikre már felhívtam a figyelmet, hogy az az ösztön, amely a lelkiismeret szavában egy Gazdáét ismeri fel, és a lelkiismeret által keltett, határozott benyomásokból alkotja meg az Ő képét, megfelel annak a – nemcsak az emberi, hanem az állati létre is jellemző – természeti törvénynek, hogy a látható világ változatos formái és színei mögött nem látható, egyedi létezők jelenlétét érzékeljük. Vajon az állatokkal érzék vagy értelem tudatja azt, hogy a szemideghártyájukon mintegy kaleidoszkópban megsokszorozott fény- és árnyjáték valóságos, anyagi és szellemi létezőket jelenít meg? Nem értelem, és nem is érzék, mert a tudatuk mind a kettőt meghaladja: csakis ösztönről beszélhetünk. Az állatoknak ez a képessége nagy titokként áll előttünk, csak már hozzá vagyunk szokva. A lelkes lények egyik sajátossága az, hogy a jelenségekre érzékeikkel fogékonyak; ugyanakkor az érzékelt jelenségekben azokat az egyedeket ismerik fel, amelyekhez a jelenségeknek ez vagy az a csoportja tartozik. Az állatok nagy többségének megadatott, hogy a szemük elé kerülő formák és színek rengetegében az egyedi dolgokat születésük pillanatától fogva felismerik. Ez nem pusztán testi ösztön, mint ami szoptatós anyjukhoz vezeti őket, vagy az, hogy a ma született bárány az összes többit egy sok részből álló egységként ismeri fel, de egy órán belül megtapasztalja, hogy neki és nekik ki a vetélytársa. A ló, meg a kutya pedig a gazdájának még a lelkivilágával is tisztában van. Vajon mivel magyarázható az egyedi és egyedüli dolgoknak ez a felismerése a sokféleség és változás világában, akár az állatok, akár a gyermekek esetében? Ha egyszer indokoltnak tartjuk, hogy egy csecsemő felismerje az anyját vagy a dajkáját, akkor mi okunk lehet ez alól kivételt tenni akkor, mikor a lelkiismeret szavára, minden előzetes tapasztalat vagy összehasonlítás nélkül képes egy élő, személyes és mindenek fölött álló Gazda hangját vagy visszhangját fokozatosan meghallani?

Természetesen nem tudhatjuk, vajon ez még az előtt történik-e, hogy bármit is megtanult, gondozóinak szavaihoz és viselkedéséhez bármilyen képzeteket is társított volna. De mégis, mikor egy öt-hat éves gyerek, akinek az értelme már több, mint nyiladozik, aki már sokféle gondolattal és hittel találkozott, azt, amit azokból tanult, a mindennapokban, alkalomhoz illően képes értelmi tevékenységének alapjaként kezelni, akkor a tanultak már minden bizonnyal legalábbis gyökeret vertek elméjében, ha ugyan nem azonosultak vele. Hogy a vallásos hajlam a gyerekeknél mennyire gyakori, azt csak meggyőző ellenérvek nyomására lennék hajlandó kétségbe vonni. Hogy jó és rossz között különbség van, azt minden gyermek azon nyomban megérti, és mikor olyasmit tesz, amit rossznak tart, akkor tisztában van azzal, hogy megbántott Valakit, akinek felelősséggel tartozik, akit ő nem lát, de aki őt látja. Balsejtelemmel tölti el egy fölötte álló, figyelmes és igazságos Erkölcsi Kormányzó gondolata. Úgy érinti, mint a természet megszívlelendő sugallata.

Nézzünk egy olyan, egyszerű gyermeket, akinek vallásos hajlamait azokkal ellenkező hatások még nem rontották meg. Ha, mondjuk, megbántotta a szüleit, magától és a legnagyobb természetességgel fordul Istenhez, és Tőle kéri, hogy békítse ki őket. Gondoljuk meg, hogy ez az egyszerű cselekedet mi mindent feltételez. Először is, lelki szemei előtt ott lebeg egy olyan, láthatatlan Lény, akivel bensőséges kapcsolatban van, olyannyira, hogy bármikor megszólíthatja Őt, amikor annak szükségét érzi; akinek iránta való jóindulata számára nem kétséges, sőt, aki még a szüleinél is jobban szereti őt, és közelebb áll hozzá; aki – bárhol legyen is – meghallgatja, aki olvas a gondolataiban, ezért elég magában imádkoznia; végül, aki még másoknak a vele kapcsolatos érzelmeit is gyökeresen meg tudja változtatni.

Vagyis nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy ennek a gyereknek a lelkében ott van egy olyan, láthatatlan Lény képe, aki gondunkat viseli, aki mindenütt ott van, aki a szíveket vizsgálja, és meg tudja változtatni, és aki bármikor elérhető. Mennyire határozott és világos Isten-képe lehet, ha – mint azt feltételeztem – egy közönséges lelki nehézség hatására egy Láthatatlan, Személyes Hatalom oltalmában keres menedéket és vigasztalást!

Sőt, ez a lelki szemei előtt lebegő kép olyan Valakié, akinek burkoltan fenyegető vagy ígéretes parancsaival ő, a gyermek teljes mértékben egyetért, azokat erkölcsi érzéke jónak és helyesnek ítéli. Ez a kép olyan Valakié, aki jó, amennyiben előírja és érvényre is juttatja azt, ami jó és helyes, aki következésképp a gyermekben nem hiú reményeket táplál – sőt, hozzá tehetjük, hálát ébreszt az iránt, aki törvényt alkot, és annak jutalommal vagy büntetéssel érvényt is szerez – hanem szeretetet iránta, amiért jó törvényt alkot, miképpen Ő maga is jó, a jóságnak pedig az a sajátossága, hogy szeretetre buzdít, vagy inkább az, hogy a szeretet mindig rá, a jóságra irányul; és az erkölcsi törvénynek mindazok az elemei, amelyeket egy átlagos gyermek szerintem többé-kevésbé tudatosan szeret és helyesel – az igazság, a tisztaság, az igazságosság, a jóindulat és hasonlók – mind a jóság velejárói és megnyilvánulásai. S miután valamennyire kellőképpen fogékony, általuk megszereti a Törvényalkotót, akinek azokat köszönheti. Továbbá, mivel ezeket a fogalmakat és azok megnyilvánulásait a jóság köznévvel tudja összefoglalni, és úgy tud gondolni rájuk, mint amik egy és ugyanazon Személyben egymástól elválaszthatatlanok, és egymást kiegészítik, vagyis a jóságnak nincs olyan megnyilvánulása, amely Istenre nem vonatkozik; annál is inkább, mert a tökéletességnek egy minden lehetséges erkölcsi és szellemi kiválóságot felölelő fogalmára az elme különösen érzékeny, a gyermek istenképében pedig – mint fentebb említettem – szellemi és erkölcsi tulajdonságok uralkodnak.

Egy Legfőbb Törvényhozó és Bíró mibenlétét ilyenformán a gyermekek is fel tudják fogni, hiszen legalábbis vannak közöttük olyanok, és amelyikük felfogja, az különösebb fogalmi gondolkodás nélkül teszi. Ez egy jóságos Isten képe, aki jó Önmagában, és jó a gyermekhez is, akiben jó benyomást kelt, még mielőtt elgondolkozna és fogalmat alkotna róla. Jóllehet úgy használja az „Isten” szót, hogy nem tudja megfejteni vagy értelmezni, cselekedetei arról árulkodnak, hogy az számára sokkal több üres szónál. Valóban csodálattal és érdeklődéssel hallgatja a tündérmeséket, kialakul valami homályos elképzelése arról is, hogy milyenek az emberek és a világi dolgok; de ott ágaskodik benne valami, ami mély értelmet ad mindannak, amit nevelőitől Isten akaratáról és gondviseléséről tanul.

Hogy ez a vallásos érzék mennyiben jön kívülről, és mennyiben belülről, mennyiben természetes és mennyiben isteni eredetű, vagyis mennyiben természet fölötti, azt nehéz lenne, de nincs is szándékomban megmondani. Nem az a célom, hogy egy gyermek vagy egy felnőtt istenképének eredetét vizsgáljam, hanem hogy rámutassak, Isten tág fogalmán túl mindenki szert tehet ilyen képre, és hogy ez a kép miből is áll. Az, hogy elménkben lappangó elemei valaha is tisztázódnának-e külső segítség nélkül, igen kétséges, de bármi legyen is a bennünk lévő istenkép kialakulásának tényleges története, annyi biztos, hogy a világban való tájékozódás nyomán idővel élesedik, és alakul. Az is biztos, hogy vajon élesebb és határozottabb lesz-e, vagy éppen ellenkezőleg, elhomályosul, torzul vagy elmosódik, az tőlünk és a körülményektől egyaránt függ. Több mint valószínű, hogy a hanyagság, a kísértések, a rossz társaság vagy a világi elfoglaltságok nyomán a lélek fénye gyengül, sőt olykor kialszik. Az ember kötelességérzete hiányt szenved, és a bűntudat természetes velejáróiként fellépő szégyen- és félelemérzet – melyek, mint mondottam, a Láthatatlan Bíró tanúi – fokozatosan elvész. Még ha lehetetlennek tartanánk is, hogy akiknek fiatal korukban még hiteles képük volt Róla, azt valaha is elveszítsék, az a kép csaknem összemosódhat az igazság kényszerű belátásával, vagy csupán értelmük alkotta fogalommá halványulhat. Ezzel szemben az Isten képe, ha megbecsülik, azok kiteljesedő élete során, akik gondozzák, rajtuk vagy rajtuk kívül álló okokból, neveltetésükből, társadalmi kapcsolataikból, tapasztalataikból és olvasmányaikból az Egy Személyes Istenre vonatkozóan levont tanulságok nyomán tisztulhat, élesedhet és tökéletesedhet.

Egy ilyenformán, a természetes lelkiismeretre alapozott elme a természetben és a társadalomban egyaránt azokat az Egy Élő Istenre utaló igazságokat látja viszont, amelyeket kora gyermekségétől fogva ismer. Jó és rossz szembe jön velünk életünk minden napján, és egyesek bölcs dolognak tartják mindkettőnek a megnyilvánulásait valamiféle pártatlansággal kezelni, mintha a rossznak ugyanannyi joga lenne létezni, mint a jónak, sőt több, mert látványosabb győzelmeket arat, és tágabb hatáskörrel rendelkezik. És miután a dolgok menetét szigorú törvények határozzák meg, azok szerintük kizárják a Teremtő beavatkozási lehetőségét. A vallásos képzelet világképe azonban teljesen más. Az megragadja azokat az igazságokat, amelyek nem a világ felszínén vannak. Bátorkodik feltételezni azt, amit nem könnyű bizonyítani, hogy a jó a szabály, a rossz pedig a kivétel. Bátorkodik feltételezni, hogy a természet törvényei, bármennyire is önállóak, megfelelnek egy sajátos Gondviselésnek. Azt a hatalmas és bonyolult útvesztőt, amit lát maga körül, ezzel az előfeltevéssel mint jelmagyarázattal értelmezi, és így még a legkevésbé ígéretes alapanyagból is egyre tartalmasabb és ragyogóbb istenképet állít elő. Ilyenformán a lelkiismeret összekötő kapocs a teremtmény és Teremtője között, és a hitigazságokat legbiztosabban a személy vallásos szokásai ragadják meg. Mikor az ember minden tevékenységét Istenre gondolva, és az Ő kedvét keresve kezdi, mikor áldást kér Tőle, Hozzá fohászkodik azért, amire vágyik, és Benne bízik akkor is, ha kérését nem teljesíti, mert bármi történjék, azt a képzeletében Hozzá tartozó, sokféle mennyei igazság szentesíti. Isten mint Élő Személy jelenik meg előtte, akivel bensőséges kapcsolatba kerülni képes, hasonló bizalommal és közvetlenséggel, mint ahogy – mutatis mutandis – egy evilági felettesével; sőt, olyan odaadással, amilyet embertársaink iránt aligha tanúsítunk, amilyennel a Láthatatlan, Felfoghatatlan Teremtőt is csak kiváltságos elmék tudják szemlélni és imádni.

A vallásosságnak ez az élénk megnyilvánulása, amiről beszélek, független az írásba foglalt Kinyilatkoztatástól; sem a Szentírásnak, sem a Katolikus Egyház történetének és tanításának ismeretét nem igényli. Nem kellenek hozzá könyvek. De ha a természetes vallásosság derengő fénye ennyi mindenre rávilágít, akkor az isteni személyek és tulajdonságok ismeretét mennyivel gyarapíthatta a kereszténység világossága.

Fordította: Somogyi György Miklós

Newman Szent János Henrik,
5. fejezet, in An Essay in Aid of a Grammar of Assent.
London: Longmans, Green and Co., 1903