Válasz a szerzetesi ideál protestáns kritikájára
„A szerzetesség a megszentelődés torzult és beszűkült formája” – állítja a Márkus Tamás András által közölt, James G. Hodges tollából származó írás. Itt azonban nem egyes rendek fegyelmi hanyatlásáról vagy a protestantizálódott posztzsinati szerzetesség valóban létező válságáról értekezik az írás, hanem magáról a szerzetesi eszményről.
A faék egyszerű írás, amely görcsösen erőlködik, hogy fogást találjon a vita consecrata (megszentelt élet) ideálján, olyan állításokat fogalmaz meg, minthogy a szerzetesség kivonulás a világból, ezért antievangéliumi; hogy hierarchiát képez a hit megélésében, ezért antievangéliumi; és hogy a teremtett világot rossznak gondolja, ezért antievangéliumi.
Egy ilyen okfejtéshez már nem elegendő néhány történelmi példát felsorolni, ugyanakkor nem ártott volna egy történelemkönyvet kinyitni írás előtt. A szerző szerint a szerzetesi élet lényegében így néz ki: „se házastárs, se gyermek, se megművelendő föld, se közéleti felelősség – csak falak, gyertyafény és csend”. Nehéz eldönteni, hogy ez történeti tudatlanság vagy tudatos karikatúra. A szerzetesség ugyanis évszázadokon keresztül a kibontakozó Európában éppen a föld megművelésének, a gazdasági élet megszervezésének és a mezőgazdasági kultúra fejlesztésének egyik motorja volt. A ciszterciek például hatalmas szerepet játszottak a korábban műveletlen területek feltörésében, a vízgazdálkodásban, az erdőgazdálkodásban és a mezőgazdasági technikák fejlesztésében.
De még ha el is tekintenénk ettől, vajon a tanítás, az iskolaalapítás, a könyvmásolás, a tudomány művelése, a betegápolás, a szegénygondozás, a misszió és a karitatív munka mi volna, ha nem társadalmi felelősségvállalás? A szerzetes nem azért vonult ki a világ bizonyos struktúráiból, hogy semmit se tegyen a világért, hanem azért, hogy egész életét egy másik rendeltetésnek szentelve szolgálja Istent és rajta keresztül az embert.
A szerző külön fejezetet szentel a szerzetesi fogadalmak és a „másodosztályú keresztyénség” állítólagos bibliaellenes eszméjének. Csakhogy ez az érv egy olyan állítást támad, amelyet a katolikus teológia nem tesz. A szerzetesség ugyanis önmagában nem tesz senkit első osztályú kereszténnyé.
Legjobb példa erre az a bukott szerzetes, akinek szellemi utódai jegyzik az említett írást. Luthernél bármelyik jobbágy különb keresztény volt, és nemcsak azért, mert Luther választott élethivatásában megbukott, hanem azért, mert ezen felül magánéletében is alantas volt. Ebből is látszik, hogy a szerzetesség nemcsak hogy önmagában nem tesz jobb kereszténnyé – amelyet nem is állít a katolicizmus -, hanem nem is mindenkinek való ez az életforma. Utóbbit viszont hangoztatja az Egyház.
A teremtett világ és Isten
Fontos tisztázni, hogy mit jelent a világ, mit jelent a természet, mit jelent a kegyelem, és mindenekelőtt mit jelent az, hogy valami jó. Az írás mögött meghúzódó gondolat ugyanis végső soron nem a kolostorról szól.
A katolikus metafizika ezen a ponton meglehetősen világos: minden létező, amennyiben létezik, jó, omne ens est bonum. A rossz nem önálló létező, nem valamiféle második princípium, amely Istennel szemben áll, hanem a jónak a hiánya, privatio boni. Ebből következik, hogy az anyagi világ nem gonosz, a test nem gonosz, a házasság nem gonosz, a tulajdon nem gonosz, a földi munka nem gonosz. A katolicizmus éppen azért nem lehet platonikus vagy manicheus világmegvetés, mert a megtestesülésben maga az örök Ige vette magára az emberi testet, a feltámadás pedig nem a testtől való végleges megszabadulás, hanem a test megdicsőülése. Az Egyház – és a szerzetesi ideál – sohasem tanította, hogy a teremtett világ rossz volna.
A dualista vádak is igencsak visszásak egy protestáns szájából. A protestantizmus ugyanis egy olyan eretnek hagyományból nőtt ki, amelynek meghatározó filozófiai öröksége sokkal erősebben kötődött a platonizmushoz, mint a tomista katolicizmushoz. A későbbi protestáns történetírás maga is szívesen állított fel folytonosságot középkori eretnekmozgalmak – amelyek között a dualista manicheus alapokon álló bogumil, kathar, valdens mozgalom egyaránt jelen volt – és a reformáció között. Érdemes észrevenni, hogy a protestáns kritika meglehetősen különös helyzetben van, amikor a szerzetességet a teremtett világgal szembeni dualizmussal vádolja. A vita ugyanis nem pusztán arról szól, hogy ki mennyire szereti a világot, hanem arról, milyen filozófiai és teológiai rendben értjük a természetet, a kegyelmet és az ember végső célját.
Szintén kardinális annak az antropológiai axiómának az elmulasztása, hogy az emberi természet sebzett. A természet jelenlegi állapota nem azonos azzal a renddel, amelyben Isten az embert megteremtette, ugyanis az ősbűn által az ember természete leromlott. És a szegénység-tisztaság-engedelmesség alapja nem a teremtés gyűlölete, hanem a rendezetlen emberi természet gyógyítása és a bűn sebeinek diagnózisa. A három evangéliumi tanács mögött ugyanaz a felismerés áll, amelyet Szent János fogalmaz meg: „a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége” (1Jn 2,16). A szegénység a birtoklás rendezetlenségével, a tisztaság az érzékiség rendezetlenségével, az engedelmesség pedig az önakarat és a gőg rendezetlenségével szemben állít fel sajátos gyógyszert.
Ez nem azt jelenti, hogy minden kereszténynek szerzetessé kell lennie. Azt jelenti, hogy a szerzetesi élet látható és intézményes formában teszi radikálissá azt, amit a keresztény életnek valamilyen mértékben minden állapotban tartalmaznia kell: önmagunk alárendelését Istennek.
A világi kereszténynek nem kell kolostorba vonulnia, de neki is meg kell tanulnia elszakadni attól, amit birtokol; nem kell szüzességi fogadalmat tennie, de neki is tisztán kell élnie; nem kell apátjának engedelmeskednie, de neki is meg kell tanulnia saját akaratát Isten törvénye alá rendelni. Aki pedig ehhez már a világról való lemondás puszta lehetőségét is gyanúsnak tartja, az talán nem a szerzetességet vádolja túlzott radikalizmussal, hanem maga szokott hozzá túlságosan a profánhoz.
Protestáns profanitás
A szerzetesség kritikájának egyik legnagyobb paradoxona éppen az, hogy miközben a hétköznapi élet szentségét védi, mintha maga sem tudná pontosan megmondani, mitől válik a hétköznapi élet szentté.
De fontosabb, hogy az említett írásban egy újabb fontos distinkció maradt el: a „világban való jelenlét” könnyen és észrevétlenül átcsúszik a világ vallásos igazolásába. Mert ha a „világ” alatt nem a teremtést, hanem a bűn által rendezett világias életformát értjük, akkor az Újszövetség tele van a világtól való elfordulásra szóló felhívásokkal. „Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van” (Jn 2,15) – mondja Szent János. Szent Jakab pedig nem kevesebbet állít, mint hogy „aki e világ barátja akar lenni, Isten ellenségévé lesz” (Jak 4,4). Krisztus pedig ugyanabban a főpapi imában, amelyből a szerzetesség ellen oly előszeretettel idézik a „nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból” mondatot, rögtön hozzáteszi: „Ők nem e világból valók, amint én sem vagyok e világból.” (Jn 17,14) Éppen ezért a kolostor nem a teremtés ellenpontja, hanem eszkatologikus jel.
A vita contemplativa nem a keresztény élet torzulása, hanem legmagasabb rendű természetes irányultságának és kegyelembeli beteljesedésének elővételezése. Szent Tamás számára a szemlélődés azért magasabb rendű a pusztán aktív életnél, mert az ember legnemesebb képességével, értelmével fordul a legnemesebb tárgyhoz, Istenhez. És itt érthetjük meg azt is, miért nem helyes a szerzetességet egyszerűen a „munka elutasításával” azonosítani. Contemplari et contemplata aliis tradere: szemlélni és a szemlélt igazságot másoknak átadni. A katolikus szemlélődés nem passzivitás, hanem a cselekvés legmélyebb forrása.
A szerzetesi élet legnagyobb történelmi teljesítményei között éppen azok találhatók, amelyekben a szemlélődés tevékenységgé vált. Könyvtárak, iskolák, kórházak, tudomány, zene, építészet, földművelés és misszió; mindez következménye annak, hogy a szemlélődés nem önmagába zárja az embert, hanem a megismert igazság továbbadására ösztönzi.
A szerző úgy állítja szembe a szerzetességet a protestáns „hivatásetikával” szemben, mintha a reformáció megszüntette volna a katolikus aszkézist, és visszaadta volna az embernek a teremtett világ józan élvezetét. Csakhogy a protestáns történelem nagyon nem ezt mutatja, inkább elvadult kísérleteket valamiféle utópikus társadalom megvalósítására (nem is véletlen, hogy az aufklérizmus társadalommérnökösködése, valamint a később létrejövő szekuláris és baloldali ideológiák eszmetörténeti eredője a protestantizmus). A protestáns társadalmi fegyelem számos helyen rendkívül szigorú szabályokkal avatkozott be a mindennapi életbe. A legelcsépeltebb példa Kálvin Genfje, ahol a református egyházi és városi fegyelmi rendszer a táncot is üldözte; a konzisztórium rendszeresen idézett maga elé táncolás miatt embereket.
Ha a szerzetesi aszkézis azért gyanús, mert a teremtett világ javaitól való önkéntes tartózkodást túlzott világellenességnek tekintjük, akkor nehéz megmagyarázni, hogyan fér össze ezzel a genfi reformáció olyan szigorú társadalmi fegyelme, amely a mindennapi szórakozás formáit is vallási és erkölcsi ellenőrzés alá vonta. De a tisztasággal szemben felhozott családi élet kapcsán említhetnénk a nemzeti tragédiává terebélyesedő protestáns egykézést is.
Zárszó: „Te tetted ezt, király”
Márkus az írás bevezetőjeként – ahhoz teljesen passzoló demagóg módon – a posztzsinati progresszív szerzeteseket (Timothy Radcliffe, Anselm Grünn), valamint az általunk megírt botrányos bakonybéli gyakorlatot emlegeti föl, ahol a bencések maguk közé fogadták Márkus hittestvérét és protestánsként áldoztatják, valamint krisnás elveket népszerűsít.
Csakhogy tetszik vagy sem, Márkus és ezek a személyek közelebb állnak egymáshoz, mint bármelyikük a krisztusi és katolikus igazsághoz. A protestantizálódott posztzsinati egyházat felhozni példaként a katolicizmus állítólagos hamisságára – szemben a protestantizmus állítólagos igazával – egyszerűen nevetséges.
A protestantizmus mételye nyomán meginduló aufklérizmus, annak a francia forradalomban való kulminációja, majd a forradalmi elvek továbbéléseként létrejövő liberális és baloldali ideológiák – és azoknak a posztzsinati egyházba való behatolásuk – protestáns kritikája igencsak öngól. És nem csak azért, mert ha megvizsgáljuk, hogy a katolikus egyház, vagy a sokezer protestáns szekta összessége közül melyik a nagyobb woke, akkor Márkus el fog szomorodni.
Örvendetes, hogy Márkusba szorult annyi hitérzék, hogy a modern világ istentelen megnyilvánulásait kárhoztatja, ugyanakkor a betegség nem akkor gyógyul, ha a tüneteket kezelgetjük, hanem ha a kiváltó okokat. Az egyik gyökéroka mindezeknek pedig a protestantizmus.
Caietanus