Az ismeretlen szentség III. – A betegek kenetének anyaga és helyes kiszolgáltatása
Miután megismertük a szentség krisztusi eredetét és hatásait, a szentség érvényes létrehozásának és kiszolgáltatásának módját ismertetjük, ugyanis sajnálatos módon számos esetben ez sem a megfelelő módon történik a II. vatikáni zsinat után.
1. tétel. Az utolsókenet távolabbi anyaga a püspöktől megszentelt faolaj.
Hittétel, ami az olajat illeti, általános tanítás a faolajra nézve, és biztos a püspöki szentelést illetőleg.1
Az olajat kifejezetten említi a Szentírás; sőt a szentírási nyelvhasználat szerint az olaj, ἔλαιον, minden hozzáadás nélkül, faolajat (oleum olivae) jelent.
A régi hagyomány is csak ezt ismeri, amint kitűnik Alex. sz. Cirilnek Mc 6-hoz írt kommentárjából is.
I. Incének Decentiushoz írt levelében a «krizma» mint sok más régi iratban egyszerűen szentelt olajat jelent. A szertartó könyvek határozottan faolajat írnak elő. Az olaj alkalmas is arra, hogy ennek a szentségnek hatásait jelölje.2 Az olajhoz nem kell és nem szokás balzsamot vegyíteni, mint amely az életharc jócselekedeteinek és érdemeinek illatát jelképezi. Kevés belőle természetesen nem változtatja meg az anyagot. Az irgalmas szamaritánus példájára3 az oroszok kevés bort tesznek az olajhoz. A nesztoriánusok az olajat ereklyeporral (kivált Szent Tamás apostol sírjáról való porral) keverik.
Az olajnak a püspöktől szenteltnek kell lennie. Ezt hirdeti a hagyomány állandó tanúsága (I. Ince levele); úgy hogy a hittudósok egyetemes tanítása szerint a püspöki szentelés szükséges a szentség érvényességéhez.
Hogy azonban az utolsókenet céljára szenteltnek kell-e lennie az olajnak, és így a katechúmenusok olaja és a krizma érvénytelen anyag-e, vitás kérdés. Tehát a szentségeknél kötelező tuciorizmus értelmében a betegek olaját kell használni, illetőleg vele föltételesen meg kell ismételni a más olajjal föladott kenetet. A püspöki szentelés szükségességének teológiai megokolása: az Üdvözítő az olajat közvetlenül nem szentelte meg, mint azt tette a vízzel és az Eucharisztia elemeivel. Tehát illő, hogy ez megtörténjék az ő teljes hatalmú megbízottja, a püspök útján; azért is, hogy így biztosítva legyen a szentségek rendje: a papi hatalom csúcsáról, a hivatali kegyelem teljességéből ömlik alá az alsóbb papság útján a megszentelő kegyelem a hívőkre.4 Ilyenformán biztosítva van továbbá ennek a szentségnek és általa a híveknek is a püspökökkel való közvetlen kapcsolata.5 A pápa engedélyével azonban közönséges áldozópap is végezheti ezt a szentelést, mint a katechúmenusok olajánál is. Így van ez a görögöknél, kiknek gyakorlatát VIII. Kelemen és XIII. Benedek kifejezetten jóváhagyták.6
2. tétel. Az utolsókenet közelebbi anyaga a betegnek megkenése.
Biztos. Szent Jakab szavai, a hagyomány tanúsága és az Egyház hiteles nyilatkozatai kifejezetten így és csak így tanítanak. A latin Egyházban kereszt formában megkenik az öt érzéket (papnál a külső kézfejet, nem mint másoknál a tenyeret), a lábakat (észszerű okokból elhagyható) és «az ott működő kéj miatt» a lágyékot (ma mindig elmarad).7 A görögöknél: a homlokot, állat, orcákat, kezeket.8 Időnként más testrészek kenése is volt szokásban.
Ezzel voltaképpen el van döntve az a kérdés, vajon a szentség lényegéhez hozzátartozik-e bizonyos számú meghatározott testrészeknek megkenése. Az Írás ugyanis erről nem szól (az első időkben valószínűleg a beteg részeket kenték meg); a hagyomány és későbbi egyházi gyakorlat nem egyöntetű; ezért sürgős szükség esetén mindenesetre elég egy kenés (többnyire a homlokon).9
A skolasztikusok az öt érzék megkenését általában szükségesnek ítélték. Nyilvánvaló ennek a tanításnak teológiai megokolása: a szentség szándékolta egyetemes gyógyítást jól jelképezi a szentség, mikor a lelki sebek különféle gyökereire, az érzékekre alkalmazza az orvosságot; az öt érzék ugyanis megannyi ajtó, melyeken keresztül a bűn betódul a lélekbe.10 Minthogy ma is ez a biztosabb vélemény, a többi kenést pótolni kell, ha szükségből csak egy történt.
Kérdés. Ha hat avagy hét kenés történik, együttesen alkotják-e a szentség közelebbi anyagát, vagy pedig egy közülük? – Minthogy ez a kiszolgáltatónak szándékától függ, a római Egyházban a hat avagy hét kenés egy liturgiai egészet alkot; tehát az egyes kenések az erkölcsi egységet alkotó szentkenetnek alkotó részei.
3. tétel. Az utolsókenet szentségének formája a pap imádsága.
Hittétel.11 Ez Szent Jakab kifejezett tanítása.
A latin Egyház részéről kötelezően előírt forma: E szentkenet és fölötte kegyes irgalmassága által bocsássa meg neked az Úr, amit látás (hallás, szaglás, ízlés és beszéd, tapintás, járás és a lágyékok kéje) által vétkeztél. Amen.
A görög egyházban két hosszabb imádság szerepel, mindegyiket a szokásos hét pap egyike végzi. Más időkben más-más formák is voltak szokásban.
A ránk hagyományozott formák változatosságából szabad azt következtetnünk, hogy az Üdvözítő nem rendelt meghatározott formát. Minthogy az általános szentségtanban mondottak értelmében a szentségi formának valamiképp ki kell fejeznie a szentség tartalmát, az utolsókenet formájának is ki kell fejeznie a szentségi cselekményt és hatását. A távolabbi anyagnak, az érzékeknek (a görög formákban általában hiányzik) és a Szentháromságnak megnevezése nem tartozik tehát a forma lényegéhez. A latin Egyházban is szükség esetén elég ez a forma: e szentkenet által bocsássa meg neked az Úr, amit vétkeztél. Amen.
Főként régebben sok vita folyt arról, vajon a szentség érvényességéhez szükséges-e, hogy a forma könyörgő legyen? Bonaventura, Szent Tamás, Valenciai Gergely, Billot hajlandók igent mondani.
Azonban egészen bizonyos, hogy a 12. századig sok egyházban kijelentő formák voltak használatban;12 «történeti tényekkel szemben pedig nincs helye vitának».13 De teológiai alapon sem érdemes vitázni; mintha t. i. a nem könyörgő forma Szent Jakab nyílt tanítása értelmében érvénytelen volna. A szentségkiszolgáltató ugyanis mindig két arculatot mutat: Egyfelől Isten leereszkedő kegyes adakozásának végrehajtója; és ezt a szerepét kifejezik a kijelentő formák; egyben azonban hivatalos közbenjáró, a kegyelemre szorult lelkek hivatásos szószólója, aki Istennek (intézményesen biztosított) irgalmától kéri és várja a lelkek megsegítését; s ez jut kifejezésre a könyörgő formákban. Így minden szentségi forma könyörgő és kijelentő egyszerre; a nyelvtani alak itt nem teszi; az utolsókenetnél használatos kijelentő formák is érték szerint (virtualiter) könyörgők.
Igaz, épp az utolsókenet jellegének a könyörgő forma mindenképpen jobban megfelel: a nagybeteg a maga erejéből már alig tud valamit tenni, idegen támogatásra szorul, és ezért egyedül illő szava a könyörgés szava; mint haldokló már útban van a másvilágba, kezd kifejtőzni az Egyház joghatóságának karjaiból; illő tehát, hogy az Egyház az isteni irgalomhoz intézett könyörgést küldjön a távozó után.14
Schütz Antal: Dogmatika II.
Szent István Társulat, Budapest, 1937. 581-583.
- Trid. 14 unct. cp 1 Denz 908. ↩︎
- Cf. Cat. rom. II 6, 5; Thom Suppl. 29, 6; CIC 937 945. ↩︎
- Lc 10,34; hogy azonban ez nem felel meg egészen a szentség jellegének, szellemesen bizonyítja Szent Tamás Suppl. 29, 4 ad 2. ↩︎
- Ps 127,2. ↩︎
- Thom Suppl. 29, 5 ↩︎
- Cf. CIC 945. ↩︎
- CIC 947, 2 3. ↩︎
- Goar Euchol. 440. ↩︎
- Cf. Decr. off. 1906 ápr. ↩︎
- Thom Suppl. 29, 2. ↩︎
- Trid. 14. unct. Denz 908. ↩︎
- Cf. Martène De antiquis Ecclesiae ritibus I 7, 4. ↩︎
- Pesch VII3 268. ↩︎
- Cat. Rom. II 6, 6; Thom Suppl. 29, 8. ↩︎