Ehhez az enciklikához nem kellett katolikusnak lenni

XIV. Leó pápa Magnifica Humanitas kezdetű enciklikája a mesterséges intelligencia, a technológiai racionalitás és az emberi méltóság kérdésében számos fontos problémát felismer. Mégis nehéz szabadulni attól a kellemetlen benyomástól, hogy a szöveg jelentős részének megírásához valójában nem kell katolikusnak lenni.

Ez nem azt jelenti, hogy az enciklika minden ponton nyíltan szembemenne a katolikus hittel. A probléma mélyebb és strukturálisabb.

A dokumentum sokszor úgy beszél keresztény erkölcsről, emberi méltóságról, közjóról és szolidaritásról, hogy közben fokozatosan eltűnik mögüle a specifikusan katolikus metafizika, kegyelemtan és természetfölötti perspektíva. A szöveg ethosza még keresztény, de ontológiája egyre inkább általános humanizmusra emlékeztet.

Ez önmagában is súlyos probléma volna, de a Magnifica Humanitas esetében néha nemcsak a metafizikai alapok halványulnak el, hanem sokszor maguk a konklúziók is egyfajta „feel good kereszténység” irányába tolódnak. A Magnifica Humanitas viszont sokszor úgy beszél az Egyházról, mintha annak fő funkciója, a – kellőképpen nem definiált – „emberi méltóság” védelme és a társadalmi érzékenyítés volna. Ebben a perspektívában az Egyház fokozatosan egy NGO-vá alakul.

A Magnifica Humanitas több pontján is érezhető az a tendencia, hogy a technológiai válságot elsősorban kulturális, etikai és politikai problémaként írja le, miközben kevésbé hangsúlyozza annak végső metafizikai és spirituális gyökerét, vagyis a természetjogtól eloldódott bukott ember akaratát.

A dokumentumból kibontakozó Krisztus-kép sokszor kevésbé a Logosz incarnatus, a bűn fölött győzedelmeskedő Megváltó és a világ bírája, inkább egyfajta univerális együttérző tanító, aki az emberiséget párbeszédre, empátiára és felelős együttélésre hívja. Ez az a jelenség, amelyet sokan — nem teljesen alaptalanul — „hippi Jézusnak” neveznek.

Különösen beszédes, hogy a dokumentum morális referenciapontjai között az Úr Jézus mellett milyen hangsúllyal jelennek meg a modern globális humanizmus ikonikus alakjai, mint Nelson Mandela, Martin Luther King és más, a liberális civil vallás által kanonizált hősfigurák. A probléma természetesen nem az, hogy e személyek történelmi szerepe vagy bizonyos erkölcsi kvalitásai elismerést kapnak. Sokkal inkább az, hogy maga a hivatkozási horizont árulkodó. A klasszikus katolikus imagináció középpontjában a szentek álltak: vértanúk, hitvallók, aszkéták, misztikusok és civilizációteremtő szerzetesek. A modern egyházi nyelvezet ezzel szemben egyre gyakrabban fordul a globális morális humanizmus példaképei felé. Ez a váltás nem pusztán retorikai ízlés kérdése. Arról árulkodik, hogy a kereszténység természetfölötti horizontját fokozatosan felváltja egy univerális etikai érzékenység nyelve.

A dokumentum alapvető hangvétele gyakran inkább terápiás, mint dogmatikai és inkább morális érzékenységet sugároz, mint metafizikai világosságot. A bűn, az igazság, a megtérés és az üdvösség klasszikus kategóriái háttérbe szorulnak, miközben előtérbe kerül a „párbeszéd,” az „együttműködés,” „az emberiség közös útja.”

A katolicizmus nem humanitárius projekt vallásos nyelvezettel. Az Egyház nem azért létezik, hogy globális etikai koordinátorként működjön a technológiai civilizáció számára, az Egyház elsődleges célja nem a társadalmi harmónia maximalizálása, hanem a lelkek üdvössége. A klasszikus katolikus realizmus – különösen az ágostoni és tomista hagyomány – sokkal mélyebb antropológiai képpel rendelkezik. Az ember nem pusztán segítségre szoruló lény, hanem bukott lény, aki önmagát nem képes megváltani. A technológia pedig nem semleges tér – ugyanakkor önmagában nem jó és nem is rossz, ahogy az enciklika is írja -, hanem az Istentől való elszakadás egy újabb katalizátora.

Ám ahelyett, hogy erre reflektálna, az enciklikában a szentségi és természetfölötti dimenzió háttérbe húzódik, míg előtérbe kerül egy univerális erkölcsi humanizmus, amelyet jóformán bármely jóindulatú progresszív értelmiségi is aláírhatna. Az ember végső problémája többé nem a bűn és az Istentől való elszakadás, hanem az igazságtalan struktúrák, a technológiai veszélyek és a társadalmi kirekesztés.

A Magnifica Humanitas kétségtelenül felismeri a technológiai modernitás veszélyeit. De a diagnózis sokszor azért marad felszínes, mert a dokumentum nyelvezete fokozatosan eltávolodik a katolicizmus klasszikus célirányosságától, antropológiájától és retorikájától.

Ezért a szöveg végső benyomása paradox módon nem radikálisan katolikus, hanem posztkatolikus humanista. Olyan kereszténységet sugall, amely egyre kevésbé akarja megtéríteni a világot, inkább erkölcsileg kísérni szeretné azt. És éppen korunk egyik legnagyobb katolikus kérdése az, hogy mi marad az Egyházból, ha többé nem természetfölötti misztériumként, hanem globális morális-szociális intézményként kezdi értelmezni önmagát?

Caietanus