Damiani Szent Péter kemény szavai a homoszexualitásról

Alább a XII. Leó által egyháztanítóvá avatott 11. századi szentnek, Damiani Szent Péternek az egyik fő művéből közlünk részletet, amely művet az akkori – szintén szent – pápának, IX. Leónak címzett, hogy erőteljes fellépésre sarkalja a legdémonibb bűnnel szemben.

Tizenhatodik fejezet

Ez a bűn valójában egyetlen más bűnhöz sem hasonlítható; szörnyűségében minden más bűnt fölülmúl. Ez ugyanis a testek halála, a lelkek pusztulása; a testet beszennyezi, az értelem világát kioltja, a Szentlelket az emberi szív templomából kiveti, majd beengedi a bujaság bujtogatóját, az ördögöt, tévelygésbe visz, a becsapott értelemtől mindenestül elveszi az igazságot, annak, aki úton jár, csapdát állít, az elbukó előtt bezárja a verem száját, nehogy kiszabaduljon, megnyitja a poklot, bezárja a paradicsom ajtaját, a mennyei Jeruzsálem polgárát az alvilági Babilon örökösévé teszi, az égi csillagot az örökkévaló tűz gyújtósává teszi, leválasztja az Egyház tagját és a tüzes gyehenna mohó lángjai közé veti.

Ez a bűn igyekszik lerontani magasságbeli hazánk falait, és azon serénykedik, hogy helyreállítsa a porrá égett Szodoma városfalait. Ez az, ami a józanságot megbecsteleníti, a szemérmet megöli, a tisztaság torkát elvágja, a szüzességet a szennyes ragály kardjával lekaszabolja. Mindent lealjasít, mindenen foltot ejt, mindent beszennyez, és nem enged magához semmit, ami feddhetetlen, semmit, ami szennyeződéstől mentes, semmit, ami tiszta.

Ahogy az Apostol mondja: „Minden tiszta a tisztáknak; a förtelmeseknek pedig és a hitetleneknek semmi sem tiszta”.¹

Ez a bűn az embert kizárja a gyülekezet kórusából, és arra kényszeríti, hogy az ördögtől megszállottakkal és sanyargatottakkal imádkozzon, a lelket elválasztja Istentől, hogy a gonosz lelkekhez kapcsolja. A szodomitáknak ez a dögletes királynője az ő zsarnoksága törvényeinek engedelmeskedőket az emberek előtt szégyenteljessé, az Isten előtt gyűlöletessé teszi. Hogy Isten ellen ördögi háborúkat indítson, a leggonoszabb lelkeket parancsolja hadviselésre; az angyalok társaságától és saját nagyszerűségétől elválasztja a boldogtalan lelket, hogy uralmának igája alá vesse. Vitézeit megfosztja az erények fegyverzetétől, és hogy halálos sebet kapjanak, kiszolgáltatja őket a bűnök dárdáinak. Az egyházban megaláz, a téren elítél, a rejtekben beszennyez, a nyilvánosság előtt meggyaláz, a lelkiismeretet férgek módjára rágja, a testet, akár a tűz, megégeti, és liheg a kéjvágytól. […] Miután ugyanis ez a mérges kígyó fogait egyszer belevájta a boldogtalan lélekbe, a józan ész azonnal megszűnik, az emlékezés elvész, az értelem éle kicsorbul és Istenről tudomást sem véve magáról is megfeledkezik.

Ez a ragály aláássa a hit alapját, elsorvasztja a remény erejét, föloldja a szeretet kötelékét, lerombolja az igazságot, aláássa az erősséget, elveszi a mértékletességet és kicsorbítja az okosság élét. Mi mást mondhatnék még? Mivel az emberi szív épületéből eltávolítja az erények minden csapatát, mintha csak kifordítaná az ajtók sarokvasait, úgy enged be minden barbár bűnt.

Erre bizony pontosan illenek Jeremiás szavai a földi Jeruzsálemről: „Az ellenség kezét vetette annak minden kívánatos dolgaira, mert látta a pogányokat bemenni az ő szent helyére, akikről megparancsoltad, hogy nem mehetnek be a te gyülekezetedbe.”² Akit ugyanis ez a kegyetlen szörnyeteg vérszomjas torkán lenyel, mintegy láncokkal megköti, hogy ne cselekedhessen jót, míg az aljas elfajzottság minden fékét hirtelen meglazítja.

Abban a pillanatban, hogy valaki a borzalmas enyészet e szakadékába zuhan, száműzetik a magasságbeli hazából, leválik Krisztus testéről, az egész Anyaszentegyház tekintélye őellene fordul, az összes szent atya ítélete alá esik, az emberek között a földön megvetés lesz osztályrésze és a mennyei polgártársak közösségéből kivettetik.

Olyan lesz neki az ég, mint a vas és a föld, mint az érc,³ mert bűnei súlyától megterhelve oda nem lesz képes följutni, itt pedig nem tudja többé rejtegetni gonoszságait. Itt nem tud örülni, míg él, ott pedig, ha meghal, nem lesz reménye, mert most az emberi gúny, akkor pedig az örök kárhozat szégyenét kénytelen viselni. Bizony jól illenek az ilyen lélekre a prófétai Siralmak szavai, melyek így szólnak: „Lássad, Uram, mert szorongattatom! Háborog az én bensőm, vergődik a szívem énbennem, mert telve vagyok keserűséggel. Ott kinn a kard öl meg, és otthon hasonló halál vagyon.”⁴

Tizenhetedik fejezet

Én, én téged, te szerencsétlen lélek, megsiratnak, és a szívem mélyéről sóhajtozom kárhozatos sorsod miatt! Mondom, megsiratnak téged, nyomorúságos lélek, a tisztátalanság foltjaitól éktelenkedő, akit a könnyek teljes forrásával kell gyászolni. Ó, fájdalom! „Ki ad az én fejemnek vizet, és a szemeimnek könnyhullatások forrását?”⁵ Ez az akadozó lélegzettel kipréselt, sírástól remegő hang most sem kevésbé helyénvaló, mint amikor a prófétai szájról fakadt. Mert nem a tornyos város kövekből rakott mellvédjét, nem a kézzel épített templom lerombolt építményeit siratom; nem a babiloni király birodalmába fogolyként hurcolt nép nyomorúságos tömegét gyászolom.⁶

A nemes, Isten képére és hasonlatosságára teremtett,⁷ Krisztus legdrágább vérével megvásárolt lélek fölött hullatom könnyeimet, mely sokkal dicsőségesebb az épületeknél, és bizonnyal minden földi kézügyesség csúcsteljesítményénél előbbre való. A kiváló lélek bukását panaszolom, és annak a templomnak lerombolását, melyben Krisztus lakott.

Homályosuljatok el a zokogástól, szemeim, ontsátok magatokból a könnyek bőséges árját, és öntözzétek szomorú, gyászos képemet szűnni nem akaró könnyekkel! A prófétával együtt: „Könnyezzenek a szemeim éjjel és nappal, és ne csillapodjanak, mert nagy romlással romlott meg az én népemnek szűz leánya, fölöttébb gonosz csapással!”⁸

Csakugyan, az én népemnek leánya fölöttébb gonosz csapással töretett össze, mert a lelket, mely az Anyaszentegyháznak volt leánya, az emberi nem ellensége kegyetlenül megsebezte a tisztátalanság dárdájával, és aki az örökkévaló Király termében a Szentírás tejével táplálva gyöngéd és szelíd gondoskodásban részesült, azt most a kéjsóvárság mérgével súlyosan megfertőzve, mereven és fölpuffadva Gomorra kénköves hamujában látjuk feküdni. „Akik ínyencségeket ettek, elvesztek az utakon; akik selyemben nevelkedtek, a trágyadombot ölelték.⁹ Miért? A próféta folytatja, és azt mondja: „Nagyobb lett az én népem leányának hamissága, mint Szodoma vétke, mely elpusztult egy szempillantás alatt”.¹⁰ […]

Jaj neked, szerencsétlen lélek, jaj neked! Miért nem fontolod meg, hogy a méltóságnak milyen csúcsáról buksz alá, a ragyogásnak és dicsőségnek milyen díszétől fosztod meg magadat?

„Mint födte be homállyal haragjában az Úr a Sion leányát! Az égből a földre vetette a dicsőséges Izraelt!”¹¹; „Eltávozott Sion leányától minden ékessége.”¹² Balsorsoddal együtt érezve, és gyalázatodat keservesen megsiratva mondom: „Elfogyatkoztak a könnyhullatások miatt az én szemeim, háborogtak az én benső részeim, kiomlott a földre az én májam az én népem leányának romlása miatt”,¹³ te pedig, mit sem gondolva bűneiddel, és a vétekből merítve bátorságot, azt mondod: „Mint királyné ülök a trónon, és nem vagyok özvegy”.¹⁴ De én megesett szívvel világgá kiáltom rabságodat: miért parancsolnak Jákobnak mint valami házi rabszolgának, és miért lett Izráel prédává?¹⁵ És erre te azt mondod: „Gazdag vagyok, és igen sok kincsem van, és semmiben sem szűkölködöm, és nem tudod, hogy te nyomorult és szánalmas vagy, és szegény és vak és mezítelen.”¹⁶

Fontold meg, nyomorult, mily sötétség nyomja szívedet, vedd észre, mily sűrűn borít a vakság homálya! A buja indulat a férfi nem felé hajt? A kéjsóvárság dühe saját fajtád felé ösztökél, férfit a férfihoz? […]

Jaj neked, szerencsétlen lélek, kinek pusztulásán búsulnak az angyalok, s gúnyosan tapsol az ellenség! Az ördögök prédája lettél, vérszomjasok zsákmánya, gonoszok martaléka! „Fölnyitotta reád száját minden ellenséged, sziszegtek és a fogukat csikorgatták; és azt mondották: Elnyeltük őt! Íme, ez az a nap, amelyet vártunk: megértük, megláttuk!”¹⁷

Damiani Szent Péter: Gomorra könyve.
Ford: Ft. Alácsi Ervin János
Zrínyi Kiadó, Budapest, 2020. 104-109.

1. Tit 1,15 ↩︎
2. Siralmak 1,10 ↩︎
3. Vö. Lev 26,19 ↩︎
4. Siralmak 1,20 ↩︎
5. Jer 9,1 ↩︎
6. Vö. 2Krón 36,17-21 ↩︎
7. Vö. Ter 1,27 ↩︎
8. Jer 14,17 ↩︎
9. Siralmak 4,5 ↩︎
10. Siralmak 4,6 ↩︎
11. Siralmak 2,1 ↩︎
12. Siralmak 1,6 ↩︎
13. Siralmak 2,11 ↩︎
14. Jel 18,7 ↩︎
15. Vö. Jer 2,14 ↩︎
16. Jel 3,17 ↩︎
17. Siralmak 2,16 ↩︎