Athanasius Schneider: A Szent X. Piusz Papi Testvérülettel kapcsolatos alapkérdés
Alább teljes fordítását közöljük annak az újabb megfontolt hangvételű dokumentumnak, amelyet Athanasius Schneider tett közzé a fennálló helyzettel kapcsolatban.
A Szent X. Piusz Papi Testvérülettel (SSPX) kapcsolatos kérdések és problémák immár több mint ötven éve nagyrészt eredménytelen vita tárgyát képezik, és most a bejelentett püspökszentelésekben csúcsosodtak ki, amelyeket a Szentszék mindeddig nem hagyott jóvá.
A vitát érzelmek táplálták — gyakran szó szerint cum ira et studio —, és sok esetben olyan személyek folytatják, akik sem a vonatkozó dokumentumokat nem ismerik közvetlenül, sem személyes tapasztalattal nem rendelkeznek az SSPX-ről. Sok esetben tudásuk felszínes, és előzetes ítéletek alakítják. Ennek következtében a vita gyakran a süketek párbeszédére emlékeztet, amelyben ugyanazokat az érveket ismételgetik végtelenül, minden érdemi előrelépés nélkül.
Ráadásul a vita nagyrészt megkerüli azt a központi kérdést, amelyet az SSPX felvet. Ez a kudarc alapvető módszertani hibából, valamint a viták középpontjában álló objektív hittani és liturgikus kétértelműségek tényeken alapuló igazolásának hiányából fakad. A konfliktus legmélyén az igazság kérdése áll.
1. A II. Vatikáni Zsinat a másik húsz egyetemes zsinat összefüggésében
Az első tévedés abban áll, hogy egy lelkipásztori zsinatot – jelen esetben a II. Vatikáni Zsinatot – úgy kezelnek, mintha teljes egészében dogmatikus lenne, és feltételezik, hogy minden kijelentését véglegesen meghatározott és minden katolikus számára kötelező tanításként kellene tekinteni. Azok, akik így járnak el, figyelmen kívül hagyják, hogy maga VI. Pál kijelentette:
„Vannak olyanok, akik azt kérdezik, milyen tekintélyt, milyen teológiai minősítést kívánt a Zsinat tanításainak adni, tudva azt, hogy kerülte az olyan ünnepélyes dogmatikai meghatározásokat, amelyek az egyházi Tanítóhivatal tévedhetetlenségét érintik. A válasz ismert mindenki számára, aki emlékszik a zsinati nyilatkozatra, amelyet 1964. március 6-án tettek, és amelyet 1964. november 16-án megismételtek: a Zsinat lelkipásztori jellege miatt elkerülte, hogy rendkívüli módon olyan dogmákat hirdessen ki, amelyek a tévedhetetlenség jegyével vannak felruházva.” (Általános kihallgatás, 1966. január 12.)
Ez a Zsinat két „dogmatikus” konstitúciójára, a Dei Verbumra és a Lumen gentiumra is vonatkozik, mivel a „dogmatikus” jelző tágabb jelentéssel bír, és nem korlátozódik kizárólag a tévedhetetlenséggel felruházott tanításként értelmezett dogmákra.
A másik húsz egyetemes zsinat között számos olyan lelkipásztori vagy fegyelmi kijelentés és dokumentum található, amelyek ma már nem alkalmazhatók (például a IV. Lateráni Zsinat határozata, amely kimondja: „Ha valamely világi úr elmulasztja megtisztítani területét az eretnek szennyektől, akkor a kiközösítés kötelékével kell sújtani”), valamint olyan nem végleges hittani kijelentések is (például a firenzei zsinat tanítása az egyházi rend szentségének anyagáról és formájáról), amelyeket később az Egyház Tanítóhivatala korrigált. Nem lehet abszolutizálni az egyházkormányzás minden konkrét történelmi formáját, mert ez megszüntetné az egyik oldalon a hit változhatatlan és maradandó igazságai (Depositum Fidei), a másik oldalon pedig ezen igazságok közvetítésének különböző módjai (például lelkipásztori kijelentés, nem végleges hittani kijelentés vagy ex cathedra meghatározás) közötti szükséges különbségtételt, amelyek mindegyike eltérő fokú tekintéllyel és kötelező erővel rendelkezik.
Ma azonban ahhoz, hogy valaki teljes közösségben legyen a Szentszékkel, el kell fogadnia a II. Vatikáni Zsinat azon állításait és tanításait is, amelyek lelkipásztori jellegűek, és tanítóhivatali természetüket tekintve bizonyosan nem véglegesek. Ez fontos kérdést vet fel:
Miért mutatják be a II. Vatikáni Zsinat szövegeinek feltétel nélküli elfogadását a Szentszékkel való teljes közösség conditio sine qua non-jaként, miközben a korábbi húsz egyetemes zsinat lelkipásztori, fegyelmi vagy nem végleges tanításai tekintetében semmiféle hasonló követelmény nem létezik?
A II. Vatikáni Zsinat nem végleges tanításai között több olyan is található – különösen a vallásszabadságról, az ökumenizmusról, a vallásközi párbeszédről és a kollegialitásról szólók –, amelyek megfogalmazásai kétértelműek, és nehezen egyeztethetők össze azokkal a tanításokkal, amelyeket az Egyház Tanítóhivatala az egyházatyák korától kezdve egészen a Zsinatot közvetlenül megelőző időszakig következetesen tanított.
Felmerül továbbá a Novus Ordo Missae rituális és hittani hiányosságainak kérdése is. Az ilyen aggályokat többé nem lehet egyszerűen félresöpörni, amint azt például Bonifác Luykx tanúságtétele is mutatja A II. Vatikáni Zsinat tágabb perspektívában: Egy zsinati szakértő emlékei és elemzése (Angelico Press, Brooklyn, New York, 2025) című könyvében.
A Novus Ordo Missae hiányosságai továbbra is komoly vita tárgyát képezik, és nem lehet őket egyszerűen elsimítani. Mindazonáltal a Szentszék azt kéri az SSPX-től, hogy ne csupán a liturgikus reform érvényességét, hanem annak jogszerűségét és jóságát is fogadja el a Novus Ordo Missae-ban.
2. Két modern túlzás az Egyház életében: a legalizmus és a pápaközpontúság
Az SSPX-kérdés megoldását nemcsak az akadályozza, hogy hiányzik a hajlandóság az alapul szolgáló hittani problémák szellemi becsületességgel történő vizsgálatára és a korrekcióra szoruló hittani kétértelműségek létezésének elismerésére, hanem egy olyan egészségtelen mentalitás is, amely az elmúlt évszázadok során kialakult az Egyházban: nevezetesen a legalizmus vagy jogi pozitivizmus elsőbbsége, valamint egy túlzott pápaközpontúság, amely közel áll a pápa hivatalának és személyének kvázi istenítéséhez.
Ezek a modern túlzások eltorzítják és beszűkítik az Egyház életét azáltal, hogy a hit és a liturgia tisztaságának és világosságának elsőbbségét a legalizmus és a pápaközpontúság követelményeinek rendelik alá – ez a jelenség idegen az egyházatyáktól és a nagy hagyománytól. A pápaközpontúság e túlzó formájában a pápa és tanítóhivatala – még akkor is, amikor nem szigorúan dogmatikus vagy végleges megnyilatkozásokról van szó – hajlamos abszolút és kvázi isteni jelleggel felruházottként megjelenni. Az egyházi légkört gyakran, legalábbis hallgatólagosan, olyan feltételezések alakították, amelyek megközelítik ezt a szemléletet.
Az SSPX püspökszentelései körüli jelenlegi vitát kommentálók többsége továbbra is – gyakran akaratlanul – a legalizmus és a túlzott pápaközpontúság azon túlzásainak hatása alatt áll, amelyek a mai egyházi élet nagy részét jellemzik. Az a jogszabály, amely szerint a pápai felhatalmazás nélkül – vagy a pápa kifejezett akaratával ellentétesen – végrehajtott püspökszentelések szakadár cselekménynek minősülnek, idegen volt az egyházatyák korától. Valójában ez a törvény csak a második évezredben lépett hatályba.
Az 1983-as Egyházi Törvénykönyv 1387. kánonja, amely megtiltja püspök felszentelését pápai megbízás nélkül, a „Szentségek elleni bűncselekmények” között szerepel, nem pedig a „Hit és az Egyház egysége elleni bűncselekmények” között, ahol a szakadás (schisma) büntetése található (1364. kánon). Ha a püspökszentelés pápai megbízás nélkül önmagában véve szakadár cselekmény lenne, akkor azt az „Egyház egysége elleni” bűncselekmények között helyezték volna el. Az 1917-es Egyházi Törvénykönyv megfelelő kánonja hasonlóképpen az „Egyházi rend és más szentségek kiszolgáltatása és felvétele során elkövetett vétségek” (XVI. cím) között szerepelt, nem pedig a „Hit és az Egyház egysége elleni vétségek” (XI. cím) között.
3. A rendkívüli válság, sőt szükséghelyzet az Egyházban
A II. Vatikáni Zsinat óta a Katolikus Egyház az általános kétértelműség, homályosság és bizonytalanság légkörét éli át olyan fontos tanítások tekintetében, mint Krisztus, a Megváltó egyedülállósága, a Katolikus Egyház egyedülállósága, az Egyház isteni alapítású monarchikus szerkezete (egyetemes és helyi szinten egyaránt), valamint a szentmise áldozati jellege.
Félreérthetetlenül nyilvánvaló, hogy azok, akik az elmúlt évtizedekben a Szentszékben az igazgatási hatalmat gyakorolták, és ma is gyakorolják, az SSPX-től a Szentszékkel való teljes közösség conditio sine qua non-jaként megkövetelik a hittani és liturgikus kétértelműség, illetve relativizmus de facto légkörének elfogadását, amely az egész Egyházat átfogó jelenlegi, rendkívül zavaros szinodális folyamatban érte el csúcspontját.
A Zsinat óta, néhány említett kétértelmű tanítás révén, folyamatban van egy úgynevezett „II. Vatikáni Zsinat Egyházának” vagy „zsinati egyháznak” a létrehozása a római pápa tekintélyével. Ez az irányzat napjainkban a „szinodális egyház” új neve alatt lényegében egy, a világhoz alkalmazkodó relativista vallás megteremtésére törekszik. Az erre irányuló új törekvés elfedésére tett kísérletek – amelyek egy kétértelmű, relativista és világias katolikus egyház kialakítását célozzák – a folytonosság hermeneutikájának segítségével tisztességtelenek és nem meggyőző erejűek.
4. Az SSPX lelkiismereti dilemmája
A Szentszék megköveteli az SSPX-től, hogy a Szentszékkel való teljes közösség és a kánonjogi rendezés conditio sine qua non-jaként fogadjon el kétértelműen megfogalmazott és nem végleges tanításokat. Ezek közé tartoznak a vallásszabadságról, az ökumenizmusról, a vallásközi párbeszédről szóló tanítások (beleértve például a Lumen Gentium 16. pontjának azon állítását, hogy a muszlimok a katolikusokkal együtt „az egyetlen és irgalmas Istent imádják”), a püspöki kollegialitás (olyan értelmezésben, amely csökkenti az Egyház isteni alapítású monarchikus szerkezetét), valamint a Novus Ordo Missae-hoz kapcsolódó liturgikus reformok. A Szentszék továbbá megköveteli az SSPX-től, hogy hivatalosan ismerje el a zsinat utáni pápák azon nyilatkozatait és tanításait, amelyek az úgynevezett hiteles és mindennapi tanítóhivatalhoz tartoznak. Ezek közé tartoznak például az Amoris Laetitia bizonyos kijelentései, amelyek súlyosan gyengítik, sőt ellentmondanak az isteni kinyilatkoztatásnak; Ferenc pápa hivatalos engedélye arra, hogy az elvált és újraházasodott személyek szentáldozáshoz járulhassanak; valamint az azonos nemű párok megáldásáról szóló Fiducia Supplicans nyilatkozat.
Ha szellemi becsületességgel vizsgáljuk meg azt a rendkívüli válságot, amely a Zsinat óta sújtja az Egyházat – együtt azokkal a kétértelműségekkel, valamint hittani, liturgikus és lelkipásztori relativizmussal, amelyek azt kísérik –, akkor az SSPX létezése és működése hosszú távú nézőpontból és az Egyház kétezer éves történelmének fényében az isteni gondviselés művének, valamint az Egyház számára nyújtott segítség forrásának tekinthető egy példátlan nagyságú válság idején.
Az SSPX legfőbb elöljárója, Davide Pagliarani atya által nemrégiben kiadott dokumentumokat olvasva, különösen a Katolikus hitvallás és a Társasághoz és híveihez intézett üzenetét [a hitvallásról készült szemlénk itt elérhető], nem lehet figyelmen kívül hagyni azok teljesen katolikus szellemét, amelyet a pápai primátusba vetett valódi hit és a Legfőbb Pontifex személye iránti gyermeki tisztelet hat át.
Az SSPX előtt álló problémát nem nehéz megérteni. A Szentszék megköveteli, hogy az SSPX lényeges kifogások nélkül fogadjon el bizonyos objektíve kétértelmű és nem végleges tanításokat a II. Vatikáni Zsinatból, a zsinat utáni pápai tanítóhivatal kétértelmű kijelentéseit, valamint a Novus Ordo objektív hittani és rituális hibáit.
Isten azonban soha nem követelte meg olyan tanítások elfogadását, amelyek nem világosak vagy kétértelműen vannak megfogalmazva, és az Egyház történelme során mindig ennek megfelelően járt el.
Az SSPX létezésének egyik alapvető okának tekinti, hogy parrhesiával (nyílt bátorsággal) szólítson fel arra az abszolút hittani világosságra és tisztaságra való visszatérésre, amelyet az Egyház mindig is igyekezett megőrizni az évszázadok során. A múltban a római pápák inkább elszenvedték az üldözést, a vértanúságot, sőt a szakadásokat is, mintsem, hogy eltűrjék akár a legkisebb kétértelműséget is a hit kifejezésében. A legismertebb példák közé tartozik a homoiousios kétértelmű kifejezés elutasítása; a Henotikon elutasítása, amely ugyan formálisan nem volt eretnek, mégis aláásta a krisztológiai tanítás világosságát és elősegítette a monofizitizmus terjedését; valamint I. Honorius pápa (+638) kétértelmű krisztológiai megfogalmazásainak elutasítása. Több pápa is elítélte I. Honoriust halála után, nem eretnekség miatt, hanem hittani kétértelműségért és azért, mert elősegítette az eretnekség terjedését.
Az egység önmagában nem az igazság végső mércéje. Az egyháztörténelem számos olyan helyzetet ismer, amikor feszültség állt fenn a hagyomány és az egyházi hatalom tényleges gyakorlása között.
Már önmagában az a tény, hogy a II. Vatikáni Zsinat bizonyos tanításai, valamint a liturgikus reform a hittani világosság gyengülését idézték elő és idézik elő ma is – elméletben és gyakorlatban egyaránt –, kötelezi a pápát arra, hogy számos hősies elődjének példáját követve tisztázza, és ahol szükséges, módosítsa ezeket a tanításokat. Ezt olyan megújított hittani pontossággal és világossággal kellene megtenni, hogy semmiféle teret ne hagyjon kétértelmű vagy téves értelmezések számára. E tekintetben a következő alapelv, amely hosszú ideig irányította a római pápákat, ma is aktuálisabb, mint valaha:
„A kétértelműséget soha nem lehet eltűrni egy Zsinaton, amelynek legfőbb dicsősége mindenekelőtt abban áll, hogy világosan tanítja az igazságot és kizár minden tévedésveszélyt.” (VI. Piusz pápa, Auctorem fidei)
A jelenlegi helyzet tragédiája az, hogy a Szentszék megköveteli az SSPX-től a fennálló hittani és liturgikus kétértelműség állapotának elfogadását a teljes közösség és a kánonjogi rendezés conditio sine qua non-jaként. A monotheléta vita idején, amikor I. Honorius pápa kétértelmű álláspontra helyezkedett, Jeruzsálem szent pátriárkája, Szophróniosz, elküldte suffraganeus püspökét, Dórosz püspökét, Istvánt Rómába, és arra utasította, hogy menjen az Apostoli Székhez, ahol az ortodox tanítás alapjai találhatók, és ne szűnjön meg imádkozni és könyörögni addig, amíg az illetékesek meg nem vizsgálják és el nem ítélik az új tévedést. István püspök tíz évig maradt Rómában, kitartva küldetésében, mígnem tanúja lett annak, hogy I. Márton pápa elítélte az eretnekséget a 649-es lateráni zsinaton.
Bizonyos értelemben az SSPX ma hasonló szerepet tölt be, szüntelenül sürgetve a Szentszéket, hogy vessen véget a hittani és liturgikus kétértelműség és bizonytalanság állapotának. Az SSPX többször kijelentette, hogy nincs más szándéka, mint hogy a lelkipásztori gondjaira bízott lelkeket jó keresztényekké és a római Egyház igaz fiaivá és leányaivá formálja. Végső soron hálásnak kellene lenni az SSPX-nek ezért a szerepéért; a jövő pápái bizonyosan azok lesznek.
5. A pápa lelkipásztori megoldása az SSPX-problémára
A Szentszéknek kellő figyelmet kellene fordítania az SSPX legfőbb elöljárója által kiadott Katolikus hitvallásra és a Hívekhez intézett üzenetre, és ezeket a dokumentumokat és cselekményeket elegendőnek kellene tekintenie, valamint az egyházi közösség minimális feltételeit kielégítőnek kellene elismernie. Egy kiközösítés a jelenlegi időben Krisztus Misztikus Testén új, szükségtelen és elkerülhető sebet nyitna.
E dokumentumok és cselekmények fényében a pápa atyai szívével kivételt tehetne, és valóban nagylelkű lelkipásztori gesztusként engedélyezhetné a püspökszenteléseket. A szentelő és felszentelt püspökök kiközösítésének kimondásával a Legfőbb Pontifex hallgatólagosan az SSPX híveit is büntetné – nyájának egy részét –, akik őszintén szeretik és elismerik őt, ugyanakkor valódi lelkiismereti dilemmának tekintett helyzetük miatt nem látnak más lehetőséget, mint hogy továbbra is az SSPX lelkipásztori szolgálatában részesüljenek, amelynek fennmaradásához a püspöki rend nélkülözhetetlen, különösen az egyházi rend és a bérmálás szentségének kiszolgáltatásához.
Ezért az SSPX kizárólag a lelkek üdvének és az Egyház javának érdekében azt kéri, hogy a Legfőbb Pontifex a jelenlegi körülmények között tanúsítson megértést püspökök iránti szükséglete iránt, és engedélyezze a püspökszenteléseket. Sajnálatos módon az SSPX-et – annak ellenére, amit objektív lelkiismereti dilemmának tart – többnyire szakadárnak és gőgösnek bélyegzik.
Nagylelkű lélekkel a Legfőbb Pontifex, mint valódi atya, hidat építhetne az SSPX-hez, nyájának ehhez a részéhez, és kivételes alapon engedélyezhetné a püspökszenteléseket annak érdekében, hogy olyan légkör jöjjön létre, amelyben a kölcsönös bizalom növekedése révén a hittani kérdésekre és a hozzájuk kapcsolódó jogi rendezésekre türelmesen és fokozatosan megoldást lehet találni. Napjaink szinodális egyházának képesnek kellene lennie ilyen lelkipásztori tágasságra és nagylelkűségre. Az elmúlt évtizedek számos nagylelkű ökumenikus nyilatkozatának és kezdeményezésének fényében azt is bizonyítania kellene, hogy képes egy súlyos egyházi problémát párbeszéd, türelem és megértés útján kezelni a Katolikus Egyházon belül.
Nemrégiben Pietro Parolin bíboros, a Vatikán államtitkára kijelentette, hogy a német püspökök eltérései kapcsán a Szentszék nem kívánja, hogy a megosztottságok büntető intézkedésekhez vezessenek, hangsúlyozva, hogy az Egyházon belüli problémákat lehetőség szerint békés úton kell megoldani. Miért ne lehetne ugyanezt a megközelítést alkalmazni az SSPX esetében is, amely egyetlen dogmát sem tagad, elismeri a pápa primátusát, imádkozik érte, és gyermeki tisztelettel viseltetik iránta, miközben csupán azt őrzi meg, amit az Egyház a Zsinatig egyetemes módon hitt és ünnepelt? Ugyanakkor a német szinodális út egyértelmű hittani eltéréseket mozdított elő, amelyek de facto eretnekségeket és még istenkáromló álláspontokat is támogatnak. Miért kell tehát az egyik esetben a kiengesztelődést és a türelmes párbeszédet hangsúlyozni, a másikban pedig nem?
Ha a pápa ebben az évben kiközösítést, egy új anatémát mondana ki a szentelő és felszentelt püspökökre, az az egyháztörténelembe a túlzott lelkipásztori szigor hibájaként vonulna be. A jövő nemzedékei és a jövő pápái megbánnák ezt. Miért tegye meg a pápa ma azt, amit a jövő nemzedékei holnap sajnálhatnak? Nem kellene tanulnunk a történelemből? Vajon a pápa mint Legfőbb Pontifex nem mindenekelőtt arra hivatott, hogy hidak építője legyen?
Mellékletek:
1) Interjú a Szent X. Piusz Papi Testvérület legfőbb elöljárójával, 2026. február 5.
https://fsspx.news/en/news/interview-superior-general-priestly-society-saint-pius-x-57064
2) Üzenet a Szent X. Piusz Papi Testvérület híveihez és barátaihoz, 2026. március 7.
https://fsspx.org/en/news/episcopal-consecrations-what-fr-pagliarani-told-members-society-saint-pius-x-59250
3) A katolikus hit nyilatkozata, amelyet Davide Pagliarani atya, a Szent X. Piusz Papi Testvérület legfőbb elöljárója Őszentsége XIV. Leó pápához intézett, 2026. május 14.
https://sspx.org/sites/default/files/documents/2026-05-14_declaration_of_catholic_faith_en.pdf
Fordította: Antonius
Diane Montagna közlése alapján