Tanquerey: Az aggály orvosságai

Sok katolikust – aki a lelkiéletét komolyan veszi – érint az aggályosság érzülete. Alább az erkölcsteológia és lelkiség kiváló ismerőjének, Adolphe Tanquerey-nek a gondolatai olvashatóak, melyben az aggályosság gyógymódjait vizsgálja a lelkivezetés oldaláról.

Az aggály ellen mindjárt kezdetben kell küzdeni, amikor még nem hatalmasodott el lelkünkben. A legnagyobb, sőt igazában véve az egyetlen orvosság itt az engedelmesség, a teljes és föltétlen engedelmesség lelkivezetőnkkel szemben. Mivel ugyanis lelkiismeretünk tisztánlátása megzavarodott, máshoz kell menünk világosságért. Az aggályos olyan, mint az a hajó, amely elvesztette kormányát és iránytűjét: az ilyet egy másik hajónak kell kivontatni. A lelkivezetőnek tehát tudni kell a módját, hogyan nyerje meg lelki gyermekének a bizalmát, és tudnia kell latba vetni tekintélyét az aggályos emberrel szemben.

1.) Mindenekelőtt meg kell nyernie bizalmát: mert az ember szívesen engedelmeskedik annak, akihez bizalommal van. De ez nem mindig könnyű dolog.

Az igaz, hogy az aggályosok ösztönszerűen érzik a vezetés szükségét, de némelyek mégsem merik magukat teljesen ráhagyni lelkiatyjukra. Kikérik ugyan tanácsát, de fenntartják maguknak a döntés jogát. Azért az aggályossal nem kell vitatkozni, hanem tekintéllyel kell fellépni vele szemben, kereken megmondani, hogy mi a kötelessége.

Hogy a lelkivezető rászolgáljon a bizalomra, hozzáértéssel és odaadással kell kezelni lelki gyermekét.

a) Hagyja előbb, hadd beszélje ki magát a gyónó. Csak itt-ott tesz egy-egy közbeeső megjegyzést, amellyel jelzi, hogy megértette, amit a gyónó mond. Azután egypár olyan kérdést intéz hozzá, amelyre az aggályos nem adhat más feletetet, mint: igen, vagy nem. Ezzel a kezébe veszi a lelkiismeret megvizsgálásának fonalát. Azután még ennyit tesz hozzá: Értem az esetét; ön ilyen és ilyen dolog miatt szenved. – Az máris igen nagy megkönnyebbülés a gyónóra, ha látja, hogy megértették; és néha ez egymagában elegendő ahhoz, hogy teljes bizalmával ajándékozza meg a gyóntatót.

b) A hozzáértés mellett odaadás is szükséges. Azért a gyóntató legyen mindenkor türelmes; hallgassa meg béketűréssel az aggályosok hosszadalmas fejtegetéseit, legalább is eleinte. Legyen jóságos; érdekelje ennek a léleknek sorsa, és nyilvánítsa abbeli hitét és reményét, hogy minden baját meg fogja gyógyítani. Legyen szelíd: ne beszéljen vele keményen vagy durván, hanem kegyesen, még akkor is, amikor meg kell neki valamit parancsolni. Semmi sem tudja annyira megnyerni bizalmát, mint ez a határozottsággal vegyes jóság.

2) Ha egyszer a lelkivezető megnyerte a bizalmat, élni kell tekintélyével és engedelmességet kell követelnie. Ha az aggályos ki akar gyógyulni, vakon kell engedelmeskednie.

Amikor engedelmeskedik, biztosan helyes úton jár, még abban az esetben is, ha a lelkivezető tévedne; mert Isten a jelen pillanatban csak egy dolgot kíván tőle: engedelmességet. Ez annyira igaz, hogy ha az egyik lelkivezetőnek semmiképpen sem tudna engedelmeskedni, egy másikhoz kellene fordulnia. Csak a vak engedelmesség tudja meggyógyítani; de ez biztosan meggyógyítja.

a) A gyóntató a maga utasításaiban legyen világos, határozott, rövid; kerüljön minden kétértelműséget. Ne föltételesen beszéljen neki; tehát nem így: ha ez vagy az nyugtalanítja, ne tegye meg. Beszéljen neki föltételek nélkül. Tehát pl. így: tegye ezt, kerülje ezt, vesse meg a kísértést.

b) Legtöbbször nem kell indokolni utasításait, főleg kezdetben. Későbben, amikor az aggályos már meg tudja érteni az adott indokolást és fel tudja fogni annak meggyőző erejét, adhatunk egy-egy rövid indokolást, hogy rávezessük a helyes lelkiismeret kialakulására. De főképpen ne tűrjünk semmi vitatkozást, semmi alkudozást. Ha jelenleg akadály is gördül valamely utasítás végrehajtása elé, az alapjában véve mégis fennmarad.

c) A gyóntatónak nem szabad tehát megmásítania ítéletét. A döntés előtt gondolja meg jól a dolgot, ne adjon olyan utasításokat, amelyeket nem lehet megtartani; de ha egyszer kiadta a parancsot, azt ne vonja vissza, hacsak közbe nem jött valamely új tény, amely szükségessé teszi a változtatást.

d) Hogy biztos legyen benne, hogy a gyónó megértette az utasítást, ismételgesse el vele; ezután már csak a kivitel van hátra. Ám ez igen nehéz dolog, mert az aggályosok némelykor úgy irtóznak a végrehajtástól, mint a halálra ítélt ember az akasztófától. De legyen annak tudatában, hogy be kell majd számolnia. Ha nem hajtotta végre az utasítást, a gyóntató addig nem áll vele szóba, amíg végre nem hajtotta. Tehát megtörténik, hogy többször kell ugyanazt az utasítást adni, amíg nincsen tökéletesen teljesítve. Tegye ezt a gyóntató türelmetlenség nélkül, de fokozódó szigorúsággal, és végre is engedelmeskedni fog az aggályos.

3) Majd magyarázza meg jól a gyóntató az általános szabályt, hogy az aggályosnak meg kell vetnie minden kételyt. Nála lelkiismeretbeli kérdésekben csak a bizonyosság lehet irányadó; még pedig a föltétlen, nyilvánvaló bizonyosság, amely kizár minden kételyt; amely olyan világos, mint kétszer kettő négy. Tehát az aggályos csak akkor követhet el bocsánatos, vagy halálos bűnt, ha teljesen bizonyosan tudja, hogy az elkövetendő cselekvés súlyos vagy bocsánatos bűn terhe alatt tilos, és ezt tudva mégis el akarja követni azt a cselekedetet. Nem fog tehát ügyelni a valószínűségekre, akármilyen nagyok legyenek is; legyen meggyőződve, hogy őt csak akkor kötelezi a törvény, ha egészen és világosan biztos. Ha ez nincs meg, nincs bűn. Ha az aggályos elmegy gyónni és valamely bocsánatos, vagy halálos bűnről vádolja magát, kérdezze meg tőle a gyóntató: Meg mer-e hitére esküdni, hogy a cselekvés előtt teljesen bizonyosan tudta, hogy ez a cselekedet bűn; és ha bizonyosan tudta, meg is adta a cselekvéshez teljes beleegyezését? – Ez a kérdés gyakorlatban mutatja be a szabályt és azért érthetőbbé is teszi.

4) Ezt az általános elvet alkalmazni kell az egyes nehéz esetekben.

a) Ami az általános, vagy életgyónást illeti, egyet engedélyez a gyóntató; de azután megtiltja, hogy az egyszer meggyónt dolgokat még egyszer előhozza a gyónó. Újabb általános gyónás csak abban az esetben volna megengedhető, ha egészen bizonyos ez a két dolog: 1) hogy biztosan elkövetett valamely halálos bűnt, és 2) hogy ezt a bűnt, egészen biztosan, még soha, egyetlen érvényes gyónásában nem mondotta meg. – Egyébként idővel megmagyarázza a gyóntató, hogy egyáltalában nem kell a gyónónak többé visszatérnie a múltra; és ha mégis akadna ott valamely bűn, amelyet nem gyónt még meg, Isten a többivel együtt azt is megbocsájtja.

b) Ami a gondolattal vagy kívánsággal elkövetett belső bűnöket illeti, ezt a szabályt lehet felállítani: a kísértés alatt fordítsuk el figyelmünket és gondoljunk másra; a kísértés után ne tartsunk lelkiismeret-vizsgálatot, hogy vajon meg volt-e a belegyezésünk, (mert ez visszahozhatná a kísértést), hanem végezzük tovább állásbeli kötelességünket, és menjük nyugodtan a szentáldozáshoz, hacsak nem egészen nyilvánvaló, hogy teljesen beleegyeztünk a bűnbe.

c) A szentáldozás gyakran kín az aggályosokra. Attól remegnek, hogy nem voltak a kegyelem állapotában, vagy nem voltak teljesen éhgyomorral. Pedig 1) hogy rettegnek, ez már azt mutatja, hogy nincsen efelől teljes bizonyosságuk; tehát menjenek csak áldozni és a szentáldozás visszaadja nekik a kegyelem állapotát, ha netalán hiányoznék;

2) a köteles böjt ne aggassza őket és ne tartsa vissza a szentáldozástól, hacsak nem egészen bizonyosak benne, hogy megszegték.

d) De még nagyobb kín rájuk nézve a szentgyónás. Ezt tehát egyszerűbbé kell tenni számukra. Azért azt kell mondani nekik: 1) ön csak annyira van kötelezve, hogy a biztos halálos bűnöket gyónja meg; 2) a bocsánatos bűnökből csakis azokat gyónja meg, amelyek öt percnyi lelkiismeret-vizsgálás után eszébe jut; 3) a bánatra csak hét percet fordítson; ha ennyi idő alatt igyekszik azt felindítani magában és bocsánatot kérni Istentől, biztosan meg lesz a kellő bánata. – De – mondja – nem érzem a bánatot. – Magyarázzuk meg neki, hogy ez nem is szükséges, mivel a bánat az akarat ténye és nem az érzelemé. – Bizonyos esetekben, amikor igen nagy a lelki megzavarodottság, írja elő a gyóntató az aggályosnak, hogy csak ilyen általános alakban gyónjék: vádolom magamat mindazokról a bűnökről, amelyeket utolsó szentgyónásom óta elkövettem, valamint azokról is, amelyeket egész életemben elkövettem.

5) Válasz néhány nehézségre. Néha azt fogja mondani a gyónó a gyóntatónak: Úgy kezel, mintha aggályos volnék, pedig nem vagyok. – Erre azt kell felelni: Ezt nem ön hivatott megállapítani, hanem én. Bizonyos benne, hogy nem aggályos? Nyugodt-e, mint más ember a szentgyónása után? Nincsenek-e olyan aggodalmai, kételyei, amelyek a legtöbb emberben nincsenek meg? És ha így van, akkor nem egészséges lelkileg; akkor van önben bizonyos fizikai és erkölcsi zavar; tehát különös kezelésre van szüksége; engedelmeskedjék tehát és ne vitatkozzék; akkor meg fog gyógyulni. Ha nem, csak súlyosbodni fog az állapota. Ezekkel és ezekhez hasonló eszközökkel, az Isten kegyelmének segítségével meg lehet gyógyítani az aggályosságnak leverő betegségét.

Adolphe Tanquerey: A tökéletes élet – Aszkétika és misztika
A mű online is elérhető a PPEK jóvoltából.