Akik megmérnék Istent: miért hiszi magát okosabbnak, aki tagadja az értelem magasabb képességeit?

A modern ateisták egyik legjellemzőbb tulajdonsága az a magától értetődőnek tekintett intellektuális felsőbbrendűség, amellyel számos képviselőjük fellép. Mindezt úgy, hogy az intellectus agens „használata” elé mesterséges akadályokat gördít, ezzel egy állat szintjére redukálva szellemi megismerőképességét és így világlátását.

A hívőt gyakran úgy ábrázolják, mint aki a „tudomány előtti kor” maradványa, aki nem érti a világ működését, és aki tudatlanságából fakadóan menekül a vallásba. Ez az elgondolás azonban nem elsősorban történeti vagy tudományos tévedés, hanem sokkal inkább filozófiai naivitás.

Az ember nem azért különbözik az állattól, mert több információt képes feldolgozni, vagy mert fejlettebb idegrendszerrel rendelkezik. Az ember lényegi sajátossága az intellectus, az értelem, amely képes túllépni az érzéki tapasztalat közvetlenségén, és megragadni az egyetemest, a szükségszerűt és a transzcendenst. Az állat érzékeli az egyes dolgokat; az ember felismeri a lényeget. Az állat a konkrétban mozog; az ember az univerzálék világába emelkedik. Az ember absztrahál, az állat nem.

Aquinói Szent Tamás szerint az értelem első tárgya nem valamely konkrét létező, hanem maga a lét. Az emberi szellem természeténél fogva nem áll meg az egyes jelenségeknél, hanem folyamatosan kérdez: miért van valami, és nem inkább a semmi? Mi az oka a változásnak? Mi alapozza meg a rendet, az igazságot, a jót? Ezek pedig nem vallási, hanem metafizikai kérdések.

(Ezeket a bölcseleti alapvetéseket ismerteti a „Józan ész filozófiája” című sorozatunk)
– Ontológiai és logikai igazság, 1. rész
– Ontológiai és logikai igazság, 2. rész
– Metafizikai realizmus: a világ objektív valósága 1.
– Metafizikai realizmus: a világ objektív valósága 2.

A modern ateista készséggel elfogad olyan valóságokat, amelyek érzékileg közvetlenül nem tapasztalhatók. Elfogadja a matematikai objektumokat, a logikai törvényeket, az okság elvét, a tudományos elméletek absztrakt fogalmait. Ezek egyike sem látható, tapintható vagy mérhető ugyanabban az értelemben, ahogyan egy kő vagy egy fa. Mégsem kételkedik bennük. Amikor azonban a metafizika vagy a teológia hasonló módon az érzéki tapasztalaton túlmutató valóságokról beszél, hirtelen olyan bizonyítási kritériumokat követel, amelyeket saját gondolkodásának más területein soha nem alkalmaz.

Csakhogy ez az álláspont már önmagában nem „tudományos.”

És így az ateizmus sem tudományos eredmény, hanem filozófiai előfeltevés. Sőt, olyan előfeltevés, amelynek igazolására éppen a „tudományos” módszere alkalmatlan.

A paradoxon tehát nyilvánvaló. Az a személy, aki minden metafizikai állítást elutasít, maga is metafizikai állítást tesz. Amikor kijelenti, hogy nincs más, csak anyag, olyan ítéletet fogalmaz meg, amelyet semmilyen empirikus módszerrel nem lehet bizonyítani. Hiszen semmilyen tudományos kísérlet nem bizonyította, hogy kizárólag az anyag létezik. Semmilyen mikroszkóp nem mutatta ki, hogy a valóság teljes egésze kimerül a fizikai folyamatokban. Az ateista ezért nem a vallási világképtől szabadult meg, csupán egy téves módszertant választott.

Az emberi értelem természetes mozgása a láthatótól a láthatatlan felé vezet. Nem azért következtetünk Istenre, mert egy érzéki tapasztalat tárgya volna, hanem azért, mert az értelem a függő és esetleges létezők világából szükségszerűen eljut egy önmagában fennálló első okhoz. Aki ezt a kérdésfeltevést eleve kizárja, nem az értelem diadalát valósítja meg, hanem az értelem amputációját.

Korunk egyik legnagyobb intellektuális tragédiája, hogy sokan a megismerés legalsó szintjét teszik meg a megismerés egyetlen legitim formájának. Ha az emberi megismerés kizárólag az érzékelhetőre korlátozódik, akkor valóban nincs lényegi különbség az állat és az ember között, csupán fokozati eltérés. Ha azonban az ember rendelkezik azzal a képességgel, hogy a jelenségeken túl a lét alapjaira kérdezzen rá, akkor a metafizika nem valami fakultatív szellemi játék, hanem az emberi természet egyik legmélyebb megnyilvánulása.

A transzcendens világképet ezért nem elsősorban az értelem hiánya teszi lehetővé, hanem éppen ellenkezőleg.

A holisztikus világkép lehetőségét az teremti meg, hogy az ember több, mint érzékelő organizmus; hogy képes a lét egészére kérdezni; hogy nem elégszik meg a jelenségekkel, hanem keresi azok végső alapját. Így a gőgös ateizmus sem azért téved, mert túl sokat bíz az értelemre, hanem azért, mert túl keveset.

Caietanus