Protestánst áldoztatnak és fogadtak maguk közé a bakonybéli bencések

Elém sodorta a Facebook azt a rémtörténetet, amiről hallottam már fél füllel, de sosem volt gyomrom utánamenni: a bakonybéli bencések maguk közé fogadtak egy reformátust, aki továbbra is református, de ennek ellenére is megáldoztatják és bencés szerzetesként kezelik.

„Halmos Ábel [a bakonybéli perjel] külön megköszönte Steinbach Józsefnek, a Dunántúli Református Egyházkerület püspökének és Várszegi Asztrik pannonhalmi főapátnak, hogy a kezdetektől bátran támogatták a bakonybéli monostort ezen a szokatlan úton. Zalatnay István lelkésznek azért mondott köszönetet, hogy a református egyház részéről János testvért kísérte, a pápai gyülekezetnek pedig, hogy tagjai közé fogadta a bencés oblátust, és így erősítette őt felekezeti identitásában. Hortobágyi Cirill pannonhalmi perjel pedig segített megteremteni azokat az egyházjogi kereteket, amelyek lehetővé teszik a református testvér csatlakozását a közösséghez.” – tudósított 2016-ban a minősíthetetlen történésről a Magyar Kurír.

Toókos Péter protestáns hittantanárként vált olyan világi bencéssé (oblátussá), akiknek van lehetőségük kérni, hogy a kolostorba beköltözhessenek. Így szigorúan véve nem bencés szerzetes, hanem „csupán” harmadrendi. Eleve komoly kérdés, hogy a kánonjog illetve a bencés konstitúció miként engedheti, hogy egy protestáns oblátus lehessen – ugyanis elmondásuk szerint engedi.

Hogy aztán ugyanebben az interjúban ezt követően elhangozzon a következő kérdés és válasz:

– Sosem jutott eszébe, hogy katolizáljon?
– A református egyház tanításait érzem leginkább magaménak. Nem véletlen persze, hogy egy katolikus közösségben élek, de vannak olyan tanítások, amelyek nem az enyémek, olyan gyakorlatok, amelyeket nem végzek. A napi rutinban két dolog üti a református dogmatikát. Az egyik a vesperás végén egy mondat, amely az elhunytakért mondott ima, ezt én csak hallgatom. A másik a kompletórium végén a Mária-antifóna, ezt szintén nem éneklem, de ott vagyok a testvérekkel.

Ezek szerint a „napi rutin” szentmiséje nem „üti a református dogmatikát”. Önmagában ez nem lenne meglepő, hiszen a protestáns hittantanárok szívonala miért is ne egyezhetne meg a katolikus hittantanárok jórészének kritikán aluli színvonalával. Azonban jóval érdekesebb, hogy ezt a véleményt osztja a volt pannonhalmi főapát, Várszegi Asztrik (aki egyébként a Szemlélek egyik alapítója), valamint a református zsinat lelkészi elnöke, Steinbach József.

„Ahhoz, hogy én itt áldozhassak – milyen kegyetlen dolog, hogy még a szavaink is mások: „áldozás”, „úrvacsora” –, két püspök engedélye kellett. Az én engedélyem Várszegi Asztrik pannonhalmi főapátnak és Steinbach Józsefnek, a Dunántúli Református Egyházkerület püspökének a megegyezése alapján arra szól, hogy a monostor közösségében az áldozás szentségében részesülhetek. Ez annyit jelent, hogy például amikor a nagybátyámat temettük Szegeden, a katolikus gyászmisén nem áldozhattam, mert nem monostori liturgia volt.”

A szentségtörő áldoztatás tényén túl – vagyis hogy Toókos „saját ítéletét eszi és issza” (1Kor 11,29) – az utolsó mondat is felfed egy kontroverziát. Ha ugyanis a katolikus Eucharisztiában való részesülés teológiailag helyes és összhangban áll az Egyház tanításával, akkor miért csak Bakonybélben helyes? Miért válik ugyanaz a cselekmény megengedetté egy monostor falain belül, és megengedhetetlenné néhány kilométerrel arrébb egy plébániatemplomban vagy egy gyászmisén?

Az Eucharisztia nem helyi szokás, nem magánáhítat és nem egy szerzetesközösség belügye. Az Eucharisztia az egész Egyház szentsége. Ugyanaz a Krisztus, ugyanaz a szentmise, ugyanaz az oltáráldozat van jelen Bakonybélben és Szegeden. Ha tehát valaki hitbeli és egyházjogi szempontból alkalmatlan arra, hogy az egyik helyen szentáldozáshoz járuljon, akkor nehéz megérteni, miért válik alkalmassá a másikon.

A korlátozás mintha maga is hallgatólagosan elismerné, hogy a helyzet rendkívüli és problematikus. Mintha az engedély megadói is éreznék, hogy az általános egyházi gyakorlatba ez a megoldás nem illeszthető be következmények nélkül. A kivételt ezért szigorúan körülhatárolják, hogy ne váljon általános normává.

Csakhogy ezzel újabb kérdés merül fel. Ha a korlátozás célja a botrányokozás, a félreértések vagy a hívek megzavarásának elkerülése, akkor miért válik maga az ügy évek óta nyilvános interjúk és sajtómegjelenések tárgyává? Miért hangsúlyozzák újra és újra a kivételes engedély tényét országos nyilvánosság előtt?

Hiszen 2024-ben a jezsuiták is készítettek erről egy interjút, 2025-ben pedig a Képmás Magazin, amely idén május végén úgy érezte, ideje a Facebookon újra megosztani a cikket, ezzel szolgáltatva jelen írásunk apropóját.

Caietanus