Ontológiai és logikai igazság, 2. rész – A józan ész filozófiája II.

A tomizmus az Egyház szellemi gerince. A józan ész filozófiája, ahol a hit és az értelem egymást kiegészítve tárja fel előttünk a lét és az igazság alapvető törvényeit. Bölcseleti sorozatunkban bemutatjuk azokat a filozófiai doktrínákat, melyek a természetes ész fényében meghúzódnak a katolicizmus teológiája mögött. Először az igazság fogalmát járjuk körül: adaequatio rei et intellectus.

A tanulmány első része itt érhető el.

Az igazság adekváció-elmélete

Így érkezünk vissza ahhoz a (logikai) igazságfogalomhoz, melyet az írás elején meghatároztunk: az igazság az értelem és a valóság közötti megegyezés, az, ahogyan az értelem igazodik a dologhoz. A logikai igazság az ítéleteinkben megjelenve a mi értelmi megismerőképességünknek az igazsága, az elme műveletének igazsága.

Ítéleteinket akkor minősítjük igaznak, akkor születik meg bennünk az igazság, amikor értelmi ítéleteink hűen tükrözik a valóság objektív létállapotait. Egyszerűen, a filozófikus terminológiát hátrahagyva: az állítás attól lesz igaz, ha a valóságban jelen van az a tény, amit éppen leírni szándékozunk.

Az igazság tehát nem pusztán a valóság észlelése, hanem a valóságról szóló ítéletalkotás aktusa. Ítéleteink során, fogalmaink szétválasztása és összetétele (compositio et divisio) által pedig azt állítjuk, hogy ez az összekapcsolás a valóságban is fennáll. Állítjuk (vagy éppen tagadjuk), hogy az állítmánynak az alanyhoz való viszonya, az esésnek a hóhoz fűződő kapcsolata tényleg valóságos-e. A megszokott esik a hó példa esetében az értelem egy összetételt hoz létre az esik és a hó fogalmakból, mely fogalmaknak megvan a sajátos, univerzális léttartalmuk, azaz jelentésük. Ez a kijelentés akkor lesz igaz, ha az elmében az ítéletünk által összekapcsolt két fogalom, az hó és az esés, a valóságban is összetartoznak.¹ Az igazság forrása eszerint a hóesés ténye. Ha a valóságban esik a hó, a valóság ezen létezési módjából kiolvasható információt az elme a esik a hó mondat által kódolja és adja vissza.

Mindenesetre a tomizmus azért a józan ész filozófiája, mert a józan eszünkkel, a szinte intuitívan belátható igazságok mélyére tud ásni, és ezen megérzéseinek az összefüggő, következetes és hihető magyarázatát tudja adni.

Így bár a példában szereplő János megfogalmazása – legyen az bármennyire is triviális – kétségkívül helytálló, mégis bölcseleti szempontból ki kell bontanunk, és meg kell néznünk részletesebben, hogy az esik a hó ítélet megszületésének mely folyamatokon kell keresztülmennie ahhoz, hogy igaznak minősítsük:

1. Az értelem ún. első művelete során az egyes hópelyheket érzékelőképességünk által külön-külön megtapasztaljuk (látjuk, érezzük, ízleljük), majd az értelmünk a különböző hópelyhek egyedi individuális jellemvonásaitól elvonatkoztatva felismeri, hogy mindegyik ugyanazon univerzális jegyek hordozója, és ezeket összeköti a hó fogalmával, amely így kifejezi a hópelyhek közös lényegét: természetes jégkristályokból álló, általában hideg és fehér csapadék.
2. Az értelem második művelete, az ítéletalkotás során, a meglévő fogalmi készletünkhöz nyúlva, az összetétel vagy a szétválasztás útján az értelmi aktus által létrehozott ítéleteket fejezünk ki. Így a hó és az esik fogalmakat összekapcsolva, egy természetes nyelvi mondatszerkezetben kifejeződésre jutva a következő ítéletet alkotjuk meg: esik a hó.
3. Megvizsgáljuk, hogy a valóságban érzékelhető lények által kifejtett létaktusok hogyan viszonyulnak ahhoz a léttartalomhoz, ami az ítéleteinket alkotó szavaink mögött jelentésként meghúzódik. Azt vizsgáljuk, hogy az ítéletünkben kifejezett állítmány, az esés, valóban fennáll-e a valóságban a szóban forgó dolog állapotára, a hóra nézve.
4. Megállapítjuk, hogy az értelem által létrehozott, az ítéletalkotásban kifejezett logikai összetétel (esik + hó) megfelel-e, megegyezik-e a valóságban meglévő ontológiai összetételnek. Ha igen, akkor a hó esik állítása egy igaz kijelentés lesz, ha nem, akkor hamis.

Összegzésképpen kijelenthető, hogy az igazság az ítéletalkotásban realizálódik, és a logikai igazság az nem más, mint a mi értelmünkben manifesztálódott valóság tényállása.

Félreértések elkerülése végett azonban fontos hangsúlyozni, hogy ez nem jelenti azt, hogy az állításaink igazsága önmagában fennállhatna. Nem arról van szó, hogy a mondataink önmagukban igazak lehetnek, vagy hogy az embernek az elméjében lévő igazság csak egy nézőpont lenne, egy szubjektív vélemény.

Itt vetődik fel a kérdés, hogy pontosan mi az, ami igazzá teszi az állításunkat, mit tekinthetünk kijelentéseink esetében az ún. igazságalkotónak (truthmaker)? A figyelmes olvasó számára természetesen ez már magától adódhat, hiszen az eddig elemzett adekváció-elmélet által megfogalmazott definíció mindezt magában hordozza: maga a dolog, ami az ítélet tárgyát képezi. De vigyük végig a gondolatmenetet.

A valóság mint igazságalkotó

Amit a kortárs analitikus filozófia az ún. igazságalkotó fogalmával ír le, az megfeleltethető a tomista bölcseletben annak, amit az igazság alapjának vagy okának nevezhetünk. (Az analitikus filozófia és a tomizmus találkozásáról itt írtunk bővebben.) Így, amikor az igazságalkotót keressük, arra kérdezünk rá, hogy mi az, ami egy kijelentés igazságát biztosítja. Ha a hó esik mondat igaz, lennie kell valaminek, ami ezt az ítéletünket igazzá teszi. Ez, ahogy korábban jeleztük, nem más, mint a hóesés aktuális valósága, a valóság dolgainak az aktuális létállapota, a hó esésének ténye. Az igazságalkotó, az igazság fundamentuma így könnyen kirajzolódik előttünk: a dolog létezésének valóságos tényállapota, a létezés aktusa. Egy kijelentés igazságáért tehát a valóságban található létaktus a felelős, minden igaz állítás végső alapja a valóságban objektíven fennálló dolgok aktuális állapota. A természetes nyelvi mondatok igazságát a tőlük független valóságban meglévő aktusok teszik igazzá; az objektív valóság mint mérce határozza meg.²

Az igazság a valóság lenyomata, a dolgok érthetősége az értelemben. Vagy a másik oldalról szemlélve: az értelem azon bizonyosságának a kifejeződése, hogy a valóságot olyannak ismerte fel, amilyen az önmagában fennáll.

A metafizikai realizmust igenlő tomista bölcseletben³ a dolog valósága az, amely rákényszeríti az elmét az igazság felismerésére. Nem a mi gondolataink teszik olyanná a világot, amilyen, hanem a valóság tényleges fennállása az, ami arra kényszeríti az értelmet, hogy elismerje azt, ami aktuálisan van. Az utakat sem a térkép hozza létre; az csupán jól vagy rosszul mutatja azokat. A hóesés ténye független attól, hogy mit gondolunk róla, s ez a tény, a világ aktuális, éppen hóesésben lévő állapota az, ami arra kényszeríti az elmét, hogy ha igaz ítéletet akar alkotni, elismerje a havazás tényét, mint a valóság egy aktusát.

Az elme tehát nem alkotja, hanem felfedezi a valóságot, így nem teremti, hanem pusztán magáévá teszi az igazságot. Ahogy a napfény a napfelkelte után láthatóvá teszi a tájat, úgy a dolgok létezése és érthetősége (ontológiai igazsága) az, amely megvilágítja elménket és láthatóvá teszi az igazságot.⁴

Az igazság végső alapja: Isten

Mindent összevetve, az igazság mivolta kapcsán valóban a létező dolog és az értelem közötti megfeleltetés viszonya számít; az intellektus és a valóság ítéleteinkben tükröződő összehangolása a lényeg. Mégis, bár a logikai igazság nem önmagában a dologban és nem is önmagában az elmében lakozik, végső soron a dolog léte az, ami az igazság fundamentumaként meghatározza az értelem tartalmát és így az igazságot magát. Állításainkat a létező dolgok aktuális létével való tartalmi egyezés teszi igazsággá, ezt a tartalmat pedig a valóság szolgáltatja.⁵

Nem véletlenül tettünk különbséget korábban az ontológiai és a logikai igazság között. Amikor ítéleteinket igaznak minősítjük, akkor ezzel bár egy logikai igazságot fejezünk ki, mindennek a gyökere az ontológiai igazságban lelhető fel, amikor az elme által konstruált ítélet megegyezik a dolog ontológiai igazságával.

Összekapcsolva tehát a logikai igazságot a korábban bevezetett ontológiai igazságfogalommal, azt mondhatjuk, hogy az értelemben alkotott ítélet igazságát a dologban meglévő ontológiai igazság teszi igazzá; az, amely a lény belső érthetőségét, tőlünk független rendjét adja, ami azonban az isteni értelméből származtatható.⁶

Mivel tehát a dolgok ontológiai igazságának forrása az isteni értelem, minden lény Istentől kapta a létét, ezért mélyebbre ásva azt mondhatjuk, hogy minden lény ontológiai igazságalkotója Isten. Az, ami miatt a dolgok igazak abban az értelemben, hogy megfelelnek saját természetüknek, és így érhetőek, az maga Isten. Ezért a végső igazságalkotó is a Teremtő, hiszen ítéleteink igazságának mértéke, a dolog ontológiai igazsága az, ami megegyezik az Isten értelmében meglévő örök Igazsággal.

Minden azért érhető és igaz, mert Isten teremtő értelméből nyeri létalapját. Amikor egy igaz állítást teszünk, akkor az igazság kimondásával a legmélyebb értelemben véve Isten teremtő gondolatait, a teremtés rendjének valóságát ismerjük fel a világban, vagyis magát az igazság legfőbb alapját.

A dolog tulajdonképpen egy hidat képez az emberi elme és Isten megismerése között. Amikor a hó esésének igazságára tapintunk rá, akkor bármilyen elnagyoltan is hangzik, de még ezen ítélet kimondásával is, Isten teremtő csodájának a megismerésével, valójában Isten irányába ácsolunk hidat. Az igazság megismerésének akarata ezért nem más, mint hogy elvezessen minket ahhoz a felismeréshez, hogy az igazság a létezésnek az a fénye, amely megvilágítja értelmünket, és ezáltal vágyat ébreszt bennünk az örök Igazság, a fény forrása iránt.

Johannes

---

1. Akkor birtoklom az igazságot, akkor igaz az értelem által végrehajtott ítéletem, ha az összetétel (esik + hó) megegyezik azzal, ahogyan a valóságban ténylegesen állnak dolgok. Ha a valóságban a hó szavunk által kifejezett dolog aktuálisan egy olyan létmódban van, amely adott térben és időben ténylegesen megfelel azon eseménynek, melyre az esik szavunk referál, avagy ténylegesen az esés állapotában van. Mindezt a túlbonyolítottnak tűnő gondolatfolyamot leegyszerűsítve korábban, az írás elején már János is megfogalmazta: „azért igaz az esik a hó mondat, mert tényleg esik a hó”. ↩︎
2. Amikor igazat mondok, amikor egy olyan állítást fogalmazok meg, amelyről azt gondolom, hogy igaz, akkor kinyilvánítom állásfoglalásomat a világról, elköteleződöm amellett, hogy a világ valójában ilyen és nem olyan. Elköteleződöm amellett, hogy esik a hó, és ezzel deklarálom azt, hogy a világ jelenlegi állapota a hóesést tükrözi az értelmem számára. A nyelvi kifejezésmód ehhez egy eszköz: a valósággal való megegyezését jelzi, de nem teremti azt. A fogalom, az értelem a dolog valóságáról alkotott képe, míg a nyelv ennek a képnek a megfelelő kommunikációs eszköze. ↩︎
3. A metafizikai realizmus alapállása röviden: a világ objektív valósága a megismerő elmétől függetlenül is fennáll, s ez a világ az értelmünk által megismerhető. ↩︎
4. Természetesen itt jogos felvetésként lehet megfogalmazni, hogy az íráson végigvonuló példák mind konkrét, megfigyelhető helyzetek voltak. Ezekre a tényállásokra pedig jóval egyszerűbb rámutatni, mint például a bonyolultabb és jóval elvontabb erkölcsi kérdésekre, ahol az igazság nem egyetlen pillanatfelvétele a valóság aktualitásának, hanem annak mélyebb megértését követeli tőlünk. Az alapintuíció azonban itt is meg kell, hogy maradjon. Maradva az erkölcsbölcseleti felvetésnél: egy tomista szerint azért igaz egy erkölcsi ítélet, mert ebben az esetben is ragaszkodik a világ működésének rendjéhez, és ebből adódóan a valóság ontológiai strukturáltságára építi fel következtetéseit, vonja le ebből értékítéleteit. Nem véletlen, hogy a természetjogi érvelések is fundamentálisan az ember természetének metafizikai valóságában gyökereznek. Az erkölcsi ítélet igazságát összeköti az emberi ontológiai valóságával. Alapmechanizmusát tekintve ugyanaz a gondolat mutatkozik meg itt is, mint a hóesés valóban egyszerűbb esetében: vagy megfelel az értelem ítélete a valóságnak, vagy nem. ↩︎
5. Érdekességként itt meg lehet azt is említeni, hogy az igazság szó görög megfelelője (mely a filozófiai gondolkodás kezdeténél már jelen volt) az aletheia, szó szerint „el-nem-rejtettséget” jelent. Ez pedig ugyanarra a metafizikai megközelítésre utalhat, amit az eddigiekben fejtegettünk: akkor beszélhetünk igazságról, ha a valóságról lerántjuk a leplet, és hagyjuk, hogy a dolgok feltárják a maguk valóságos lényegét az értelem előtt, és úgy mutatkoznak meg az elmében, amilyenek valójában, a maguk létezésében. Az értelem számára igaznak lenni annyit tesz, mint felfedni a létezőt. ↩︎
6. Az írás által tisztázandó kérdést tekintve mindez csupán egy olyan zárójeles megjegyzés, amely már bőven a tomista bölcselet mélyvize, de hozzá kell tennem, hogy felvetésem szerint kis módosítással, de az ontológiai igazság esetében is ugyanúgy alkalmazható az igazság alapdefiníciója, az adeaquatio rei et intellectus, vagyis a dolog és az értelem megegyezése. Ezt a meghatározást hagyományosan ugyan a logikai igazság esetében használjuk, azonban ugyanez a definíciós séma a megfelelő metafizikai magyarázattal az ontológiai igazság esetében is adekvátnak tűnhet, hiszen a dolog és az értelem egymáshoz mért viszonya, azok megfeleltethetősége az ontológiai rendben is fennáll, csakhogy ebben az esetben nem az emberi, hanem az isteni értelem kell, hogy a meghatározásba kerüljön. A definíció így módosul: adaequatio rei et intellectus divini, a dolog és az isteni értelem megegyezése. A két igazságfogalom között tehát alapvetően nem a struktúra, hanem a viszony iránya és az oksági alap tekintetében van döntő különbség. Összehasonlítva a két igazságot azon szempontból, hogy (1) a definícióban mely értelemről van szó, (2) ki/mi az igazság hordozója, alanya, (3) az adekváció mihez képest történik, avagy mi az igazság oka, (4) illetve ebből adódóan mi az oksági irány a következő különbségre, akkor a definíciók még tovább finomíthatóak. Kezdjük a logikai igazsággal. A logikai igazság esetében nyilvánvalóan az emberi értelem az, amire a meghatározásban az intellectus irányul. Itt az ítéletek az igazság hordozói, melyek igazsághordozója, az igazság oka, maga a dolog. A dolog az igazság mértéke, ontológiai értelemben a dolog megelőzi az ítéletét, az értelem aktusa az, amely alkalmazkodik a dolog realitásához. Az oksági irány a dolog felől közelíthető meg az értelem irányába, dologtól halad az értelem felé. Az ontológiai igazság esetében a mechanizmus hasonló, de éppen a fordított irányba. Az isteni értelem kerül a definícióba, de itt nem az értelem hordozza az igazságot, hanem a létező dolog. Ennek a dolognak a fundamentumáért az isteni értelem felel, végső oka maga Isten, a dolog mértéke az ontológiai igazság szempontjából nézve Isten. S mivel Isten az, aki a dolognak létet és értelmi meghatározottságot ad (minden teremtmény annyiban igaz, amennyiben az megfelel az isteni értelemben lévő örök eszmének), így a megfelelés irányvonala is az isteni értelemtől halad a dolog irányába. Ennek megfelelően a definíció szerkezete mindkét esetben, a logikai és az ontológiai igazságot vizsgálva is azonos marad, de az irányultság különbözik. Az ontológiai igazság esetében az adekvációs modell ekképpen módosul: adaequatio rei ad intellectum divinum, a dolog megegyezése az isteni értelemmel, a dolog megfeleltetése az isteni értelemnek. Míg a logikai igazság kapcsán, itt is figyelembe véve a megfelelés irányát, a meghatározás a következő formát kell, hogy öltse: adaequatio intellectus ad rem, az (emberi) értelem megegyezése a dologgal, az értelem megfeleltetése a dolognak. Így az igazság tomista fogalma egységes marad, hiszen mindkettő alapját az adekvációs elmélet általános definíciós háttere, az értelem és a dolog megegyezése adja, miközben világosan kirajzolódik a két szint közötti metafizikai hierarchia: az emberi értelem igazsága végső soron a dolgok ontológiai igazságán múlik, azon keresztül pedig az isteni értelemmel van összefüggésben. ↩︎