A Rerum novarum és az Aeterni Patris szövegezője: Tommaso Maria Zigliara OP

XIII. Leó pápa közeli munkatársa, a neotomista megújulás egyik „motorja”, Tommaso Maria Zigliara bíboros 175 évvel ezelőtt öltötte magára Szent Domonkos rendjének habitusát. A kivételesen nagyformátumú teológus-bíborost a hasonlóan nagyformátumú Szabó Szádok írásán keresztül mutatjuk be.

Szabó Szádok – az egyik legnagyobb teológusunk, aki méltatlanul elfeledett – rendtársáról szóló nekrológja a Bölcseleti Folyóiratban jelent meg, amely a domonkos bíboros életútját és tudományos munkásságát is részletezi. Ahol a jobb érthetőség érdekében szükségesnek éreztük, megjegyzésekkel és lábjegyzetekkel láttuk el, ahogyan a korabeli nyelvezeten is kicsit igazítottunk, hogy érthetőbb legyen a mai olvasó számára.

***

A múlt év május 12. napján a hit- és bölcselettudomány nagy embere szállt a sírba. A halál egy nagy férfiút ragadott ki azok sorából, akik az istenes élet, a tudomány és magas állásuk által a bölcselet művelésével a társadalom újjászületésén dolgoznak. XIII. Leó pápa kedves tanácsosa, a bíboros kollégium dísze, az aquinói Mester hű tanítványa, a sz. Domokos-rend méltó sarjadéka, Zigliara Tamás Mária bíboros főpap hosszú szenvedés után visszatért Teremtőjéhez, hogy a valódi, isteni Bölcsességet örökké szemlélhesse. A hit- és bölcselettudomány az elhunyt főpap érdemei iránt való háladatos érzelmei, valamint a jelen folyóirat feladata és szelleme követeli, hogy e helyen róla is megemlékezzünk.

Zigliara bíboros 1838. október 29-én született Bonifacioban, a korzikai szigeten. Elemi és középiskolai tanulmányai után, amelyet részben a jezsuitáknál végzett, 1851. október 12-én Anaguiban sz. Domonkos fiai közé vétette fel magát, amikor Ferenc nevét Tamás Máriára változtatta. A fogadalom letétele után Rómába került, ahol a rend fő tanintézetében bölcseleti előadásokat hallgatott. Innen az alsóbb teológiai tanulmányok végett Perugiába lett küldve. Itt lett az akkori perugiai bíboros, megyéspüspök, Pecci Joachim [a későbbi XIII. Leó – szerk.] által 1856. május 17-én pappá szentelve. Az egyházi rend szentségének felvétele után az engedelmesség őt Rómába hívta vissza, hogy a magasabb hittudományi ismeretek megszerzése után a teológia és bölcselet lectora lehessen. Ezen akadémiai kitüntetés elnyerése után Viterbóban az egyházmegyei papnevelőintézetben mint a bölcselet tanára működött. Egy ideig a rendi növendékek vezetésével is meg lett bízva. Elöljárói felismervén a fiatal tanár tehetségeit, őt Viterbóból Rómába helyezték át, hogy itt a rend elsőszámú teológiai intézetében a bölcseletet adja elő. Egyszersmind rábízták a rendi kispapok lelki vezetését is, s így ő nemcsak értelmüket, hanem erkölcsi tehetségüket is a sz. Domonkos-rend szellemében nevelte ki.

A minervitanumi collegiumban részesült P. Zigliara a sz. Domonkos-rendben már hagyományos kitüntetésben: a teológia magisterévé, vagyis doctorává lett. Ezáltal még inkább kötelezve érezte magát az angyali Mester tanát művelni, tehetsége szerint annak továbbterjesztésén működni. Mint tanár a közszeretet tárgyává lett. Mióta elöljárói őt a Collegium Angelicum régensévé, vagyis igazgatójává tették, még inkább meg lett kedvelve. Ezen sajátságban magyarázta P. Zigliara sz. Tamás Summáját, amely a Domonkos-rendben mint tankönyv szerepel.

Nagyszerű előadása, mély tudományossága és istenfélő alázatos viselkedése által magára vonta Róma figyelmét. Nemcsak a világ minden részéből összetóduló katolikus papság, hanem még a prelátusok és püspökök is hallgatták előadásait.

A boldogult bíboros főpap egykori tanítványa beszélte, hogy Pecci bíboros, ha székhelyéről, Perugiából Rómába jött, rendszeresen felkereste P. Zigliara nyilvános disputáit. Mint bíboros, az előadási terem egy benyiló szobácskájában foglalt helyet, onnan hallgatta a domonkos szerzetes érveléseit, és mély bölcselkedését.

XIII. Leó mindjárt pápaságának kezdetén szíve régi vágyának adott kifejezést. 1879. augusztus 4-én kiadta azon körlevelét, amely nevét az angyali Tudorral örökre összefűzte. Tervének véghezviteléhez – az aquinói Mester bölcseletét ismét az emberiség közjavává tenni – megfelelő tudományú férfiak voltak szükségesek. P. Zigliarában megtalálta a megfelelő embert. Több éven keresztül szemmel kísérte őt; belátta, hogy benne sz. Tamás hű tanítványát és tisztelőjét tekintheti.

1879. május 16-án a bíboros testület tagjává lett kinevezve. Senkit sem lepett meg annyira ez a hirtelen kinevezés, mint a minervitanumi régens alázatos szívét. Eleinte mint biboros szerpap, később mint cardinalis presbyter volt őszentségének szolgálatjára. 1893. január 16-án a tusculumi – egyike a suburbicariusi egyházmegyéknek – püspökké lett kinevezve.

Zigliara bíborosnak nagy része volt mindazon törekvésekben, amelyek a skolasztikus bölcselet és a hittudomány újjáélesztésére voltak irányozva. Ő is közreműködött az »Aeterni Patris« körlevél fogalmazásánál. Sz. Tamás művei új kiadásának fővezetőjévé lett Őszentsége által kinevezve. Sz. Tamásnak Arisztotelészhez írt kommentárját egyes jegyzetekkel látta el, s így neve az aquinói mester műveinek ezen kiadásával elválaszthatatlanul összefügg. Mindenesetre az ő közbenjárására lett sz. Tamás az összes katolikus iskolák mennyei védőszentévé kinevezve.

Már kezdettől fogva tagja volt azon kongregációnak, amelyet a Szentatya a tanulmányok virágzása kedvéért alkotott. Pecci bíboros [XIII. Leó testvére, Giuseppe Pecci] halála után Zigliara bíboros lett a congregatio studiorum elnöke. Az Academia di s. Tomasso volt az »Aeterni Patris« első gyümölcse. Zigliara volt ezen társaság elnöke.

Rosmini¹ művei már kezdettől fogva a heterodoxia hirében állottak. Többször az Index Kongregáció elé is kerültek. Zigliara bíboros éles bölcseleti belátása már kezdettől fogva Rosmini tana ellen volt fordítva. Nem lesz hamis az állítás, hogy az Index Kongregáció 1887. december 14-i dekrétuma, amely által Rosmini tana 44 tételben kárhoztatva lett, Zigliara befolyására vezetendő vissza.

Zigliara bíboros irodalmilag is működött. Művei nagyobbrészt bölcseleti tartalmúak. Egyszerű stílus és írásmód, világos előadás, hű ragaszkodás az angyali mester tanához, az egyes tudományok újabb vívmányainak nagyrabecsülése jellemzik az ő iratait. Mindenekelőtt kerülte azon hamis nézetet, amely a tudományosságot minden tekintély befolyásától meg akarja szabadítani. Halálos ágyán különös lelki nyugalmára szolgált azon öntudat, hogy soha sem írt vagy tanított bármit is, ami a katolikus Egyház tanával bárhogyan is ellenkezett vagy azzal nem lett volna összeegyeztethető. Különösen következő művei bírnak jelentőséggel.

• Saggio sui principii del Tradizionalismo, a tradicionalisták² ellen írt művecske, amelyet fiatal éveiben adott ki Viterbóban.
• Osservacioni sopra alcune interpretazioni della dottrina ideologica di S. Tommaso. Ubaghs löveni tanár³ sz. Tamásnál a bennszületett fogalmak rendszerét akarta kimutatni. Ellene írta Zigliara ezen művecskét.
• Summa Philosophca in usum scholarum. Egy bölcseleti kézikönyv. Különösen Olasz- és Franciaországban igen elterjedett mű, ami már abból látható, hogy 14 év alatt 8 kiadás elfogyott, most a 9. jelenik meg. Ezen 3 kötetű mű Zigliarának az ifjabb bölcselők között elsőrangú nevet szerzett.
• Az újabb skolasztikusok között – mert a régiek ezzel tisztában voltak – nagy vita támadt a viennei általános zsinat azon határozatának értelme felett, amelyben mindazokat kárhoztatja, kik tagadni mernék, hogy a szellemi lélek az emberi test valóságos alakja, formája skolasztikus értelemben. Zigliara bíboros nézete ezen pont felett ellentmondóra talált P. Palmieri⁴ Jézus-társasági tanárban. Többen, ezek között annak idején a Bölcseleti Folyóirat is, megrótták Zigliarát, hogy a szervetlen testek lényegénél a régiek rendszerét csak probabilisnek [valószínűnek] tartja. Ennek és ellenfelei hasonló vádaira felelni akarván, egy külön művet írt: De mente Concilii Viennensis in definiendo dogmate unionis animae cum corpore cím alatt, amely, eltekintve kisebb történeti helytelenségektől, bölcseletileg és hittudományilag kitűnő munkának nevezhető.
• Della luce intellettuale e dell’ Ontologismo című 2 kötetű műben az ontologizmust⁵ behatóan cáfolja.
• Propaedeutica ad sacram theologiam, seu tractatus de ordine supernaturali, bevezetés a tulajdonképpeni teológiához. Mint bíboros adta ki először 1884-ben s már a 3. kiadás is elfogyott. Feladata és célja szerint minden hittudás figyelmébe ajánlandó apologetikai mű, amelyben először lesz meghatározva az apologetika lényege, feladata és különbsége a bölcselet és a teológia többi részeitől.
• Már említve lett, hogy sz. Tamás művei új kiadásához egyes jegyzeteket is írt. Kisebb műveit, szónoklatokat stb. felesleges megszámlálni. Egyes teológiai dolgozatai befejezetlen maradtak.
• [Itt érdemesnek tartjuk azt is beszúrni, hogy az Aeterni Patris mellett ő volt az egyik legfőbb szellemi megalapozója és szövegezője a Rerum novarum enciklikának is – szerk.]

Ebből már láthatjuk, hogy Zigliara nem az utolsó azok között, akik a skolasztikus bölcselet újjászületésén munkálkodtak és még mindig munkálkodnak.

Zigliara bíboros mint tudós, azon ritka szellemek közé tartozott, akiknél a bő ismeret, világos előadás mellett az erkölcsi önuralom sem hiányzik, ha vitára kerül a dolog. Mind a bölcseletben, mind a teológiában több kétes és vitás kérdés található. Ő mindig becsülte ellenfeleit. Azok megvetése ismeretlen dolog volt előtte. Határozott ellensége volt minden – még oly finom – gyűlölködésnek is. Kövesd ezt, vagy azt a véleményt, így szól egy alkalommal, az noli amplecti veritatem extra charitatem, fiara et ipsa charitas veritas est.⁶Ezen igazságszeretete és minden vélemény becsülése adta és szerezte meg neki a köztiszteletet. Többen, kik az ő tudományos nézeteivel nem értettek egyet, szívesen társalogtak és vitatkoztak vele, mert mint magukat kifejezék, vele lehet beszélni.

A sok munka és fáradtság egészségét már 1892 vége felé megtámadta. Eleinte Firenze kellemes környékén keresett magának egy kis üdülést, de betegsége már igen rajta kapott, baja gyógyíthatlan volt. Rómába visszatérvén, 1893. január 16-án tusculumi püspökké lett kinevezve. Őszentsége mindennap tudakozódott állapota felől. Január vége felé betegsége oly veszélyesnek látszott, hogy már halálát várták. Erős testi szervezete azonban egész május 10-éig ellenállott a halálnak. Ezen nap délután fél kettő órakor sok szenvedés után áttért e siralom völgyéből az örök boldogságba. Saját kívánsága szerint rendtársai közé lett temetve.

Siratta őt a Szentatya, kinek hű tanácsadója volt; siratta őt az egész Domonkos-rend, melynek hű fia volt egész haláláig.

S valóban, Zigliara biboros nagy volt mint szerzetes, nagy volt mint hittudós és bölcselő. Egy német lap mondta róla, hogy két tulajdonsága volt: gyermeki alázatosság és férfias tudományosság. Az egyszerű szerzetes az isteni gondviselés által oly magas méltóságra lett emelve, Ő azonban a bíborban is épp olyan alázatos és egyszerű maradt, mint szerzetesi öltönyében és a kolostori cellában.

Támasszon az Úr több ily férfiút Egyházában, akiről bátran állíthatjuk: vir secundum cor Dei!⁷ Csakis ilyenek képesek a világot meghódítani Krisztusnak, ők hintik szívünkbe az örök bölcsesség elveit.

Szabó Sadocus O.P: Zigliara Tamás Mária bíboros†
In: Bölcseleti Folyóirat. IX. évf. (1894) 296-301. p.

1. Antonio Rosmini-Serbati (1797–1855) olasz pap és filozófus, a 19. századi ontologizmus egyik legjelentősebb képviselője volt. Gondolkodásában az emberi értelem Istenhez való viszonya központi szerepet kapott: felfogása szerint az ember bizonyos értelemben közvetlen, intuitív módon rendelkezik Isten, illetve az isteni lét eszméjével, és ebből ered minden további megismerése. Rosmini több tanítása később összeütközésbe került a katolikus tanítással; halála után, 1887-ben a Szent Officium negyven tételét ítélte el, többek között a teremtés, Krisztus személye, a Szentháromság és az emberi lélek kérdéseiben. ↩︎
2. A tradicionalizmus a 19. század első felének egyik eretnek filozófiai-teológiai irányzata volt, amely a kanti kriticizmus és a racionalizmus kihívására az emberi értelem megismerőképességének erőteljes korlátozásával válaszolt. Képviselői – köztük Louis de Bonald, Augustin Bonetty és Louis Bautain – a vallási igazságok biztos megismerését elsősorban az őskinyilatkoztatásban, a hagyományban és a közösség hitében keresték. Bautain például az emberben veleszületett intuitív vallási képességet tételezett, amely a közösségi hagyomány elfogadásával kapcsolódik össze. Az irányzat tévedése abban állt, hogy az emberi értelem természetes megismerőképességének túlzott korlátozása a fideizmus veszélyéhez vezetett; ezért több tételét az Egyház elítélte. ↩︎
3. Gerhard Casimir Ubaghs (1800–1875) belga filozófus és teológus, a leuveni iskola egyik képviselője, aki korábban Gioberti tanítványa volt. A mérsékelt tradicionalizmusból az ontologizmus felé fejlődő irányzat egyik fontos alakjaként a megismerés alapját Isten veleszületett, közvetlen ismeretéhez kapcsolta. Tanításai szerint az emberben meglévő isteni létismeret minden további ismeret alapját képezi, s az egyetemes eszmék és Isten között is szoros kapcsolat áll fenn. Nézetei miatt a Szent Officium 1861-ben több ontologista tételt elítélt, amit IX. Piusz megerősített. ↩︎
4. Domenico Palmieri SJ a 19. század második felének egyik jelentős római teológusa, a Római Iskola képviselője. Van, hogy őt is a neoskolasztikus megújuláshoz sorolják, ugyanakkor bizonyos filozófiai kérdésekben eltért a tomista állásponttól, többek között elutasította a test és lélek arisztotelészi-tomista hülemorfizmusát, vagyis azt a felfogást, amely szerint a testi létező anyagból és formából, az emberben pedig a test és a lélek egységéből áll. ↩︎
5. Az ontologizmus a 19. századi katolikus filozófia egyik irányzata, amely az emberi megismerés alapját Isten közvetlen, intuitív ismeretében kereste. Erős platonikus és innatista előzményei voltak, ami okán olyan tételeket vallott, minthogy az emberi lélek mintegy közvetlenül rendelkezik Isten és az egyetemes lét eszméjével, és ezen keresztül ismer meg minden egyebet. Az irányzat legismertebb képviselői Gioberti, Rosmini és Ubaghs. Az ontologizmus ezzel szemben áll a katolikus ismeretelmélettel, amely szerint az ember természetes megismerése a tapasztalati valóságból indul ki, és nem Isten közvetlen szemléletéből. IX. Piusz 1861-ben több alapvető ontologista tételt elítélt. ↩︎
6. Ne fogadd el az igazságot a szereteten kívül, mert a szeretet maga az igazság. ↩︎
7. Isten szíve szerinti férfiú. ↩︎

A legnagyobb, akit leginkább elfeledtek: Szabó Szádok OP