Szifiliszjárvány, 2026 – avagy a hatodik parancsolat Magyarországon
Öt év alatt háromszorosára emelkedett a bejelentett szifiliszes megbetegedések száma Magyarországon, a veleszületett fertőzések pedig negyvenszeresére. A 25 év alatti korosztályban az arány átfordult, így már inkább „női betegség”. Különösen beszédesek az ezt közlő hírekre és tanulmányokra érkezett reakciók. S pláne érdekes, ha mellérakjuk Tóth Tihamér atyának a katolikus eugenikáról írott tanulmányának mondandóját.
Beszédes statisztikák
A szifilisz, régies magyar nevén vérbaj vagy bujakór, sokáig az emberiség egyik rettegett betegsége volt. A penicillin felfedezésével azonban kezelhetővé vált, így az utóbbi évtizedekben sokan már inkább történelmi érdekességként, semmint valós közegészségügyi veszélyként gondoltak rá. A legújabb magyarországi adatok azonban kijózanítóan cáfolják ezt a feltételezést.
A Válasz Online október 28-án megjelent átfogó írása szerint Magyarországon szifiliszjárvány van, és a folyamatnak egyelőre koránt sincs vége. Oroszi Beatrix országos tisztifőorvos megfogalmazása szerint még messze vagyunk a tetőzéstől.
Az adatok valóban riasztóak. Öt év alatt a bejelentett megbetegedések száma országosan több mint háromszorosára emelkedett. A járvány földrajzi súlypontja is átalakult: míg korábban elsősorban Budapestet érintette, 2023-ban már Heves vármegye került az első helyre, ahol nem egészen hatszorosára(!) emelkedett a fertőzések száma 2021 és 2025 között. Budapesten ugyanezen időszakban megduplázódott az esetszám.
A legmegrendítőbb adatok azonban a gyermekeket érintik. A két év alatti fertőzöttek száma öt év alatt negyvenegyszeresére(!) nőtt. 2016-ban országosan mindössze két ilyen esetet regisztráltak, 2025-ben viszont már több vármegyében is tucatnyi veleszületett fertőzést mutattak ki. Oroszi Beatrix tájékoztatása szerint 2026 augusztusáig száz veleszületett szifiliszes esetet tartottak nyilván.
Ezek a gyermekek nem saját maguk választották meg életkörülményeiket, nem döntöttek szüleik életviteléről, és nem tehetnek a fertőzésükről. Életük már világrajövetelük előtt egy erkölcsi és társadalmi bűn következményeit hordozza.
A járvány terjedésének természetesen egészségügyi és szociális okai is vannak. A cikk ugyanakkor a terjedés egyik fontos tényezőjeként nevezi meg az alkalmi szexuális kapcsolatokat és a prostitúciót. A társkereső alkalmazások elterjedése, a párhuzamos partnerkapcsolatok, valamint a gyakran váltogatott szexuális partnerek mind hozzájárulhatnak a fertőzés terjedéséhez. Érdemes azonban megállni ennél a pontnál, és feltenni egy kérdést: vajon miért vált a mai társadalomban ennyire magától értetődővé az a szexuális magatartás, amelynek következményeit most egyre súlyosabb egészségügyi adatokban látjuk viszont?
A betegség terjedése a fertőzöttek összetételében is változást hozott. Míg korábban elsősorban a fővárosi fiatal férfiak körében volt jellemző – akik jórésze homoszexuális -, mára jelentősen növekedett a nők és az idősebb fertőzöttek aránya is.
A 25 év alatti korosztályban 2025-re már több női, mint férfi fertőzöttet regisztráltak. Ez arra utal, hogy a betegség egyre szélesebb körben jelenik meg a heteroszexuális kapcsolatokban is, valamint hogy a feminizmus és egyéb kulturális hatások nyomán a fiatal lányok mennyire korán és intenzíven kezdik meg szexuális életüket, ami miatt pár év leforgása alatt nemritkán 20-30 férfinak is odaadják magukat. Vagyis a felnövekvő társadalomban a hiperszexualitás (erotománia, hiper-promiszkuitás) már nem elsősorban férfi, hanem női jellemző.
A sokatmondó reakciók
A járványról szóló hírek alatt olvasható hozzászólások – nemcsak a Válasz Online felületein – különösen tanulságosak. A kommentelők között természetesen akadnak, akik az egészségügyi ellátás hiányosságait, a prostitúciót vagy a felelőtlen partnerkapcsolatokat említik. Megoldási javaslataik között visszatérően szerepel a szűrés, az óvszerhasználat és a partnerek kölcsönös vizsgálata. Feltűnő azonban, hogy szinte senkinek sem jut eszébe a legegyszerűbb, egyben legalapvetőbb megelőzési mód: az önmegtartóztatás.
Mintha a szexuális vágy megjelenése önmagában elegendő indok volna annak kielégítésére, és az embernek nem lenne lehetősége arra, hogy uralkodjon ösztönein, és a testi kívánságot alárendelje értelmének és akaratának. Az a kérdés sem merül föl, hogy miért kellene egyáltalán alkalmi kapcsolatba lépni valakivel? Miért tekintjük természetesnek, hogy az ember a vágy felébredésekor keres valakit, akivel azt kielégítheti?
A reakciókból világosan látszik, hogy a szexualitás megítélése a társadalom nagy részében teljesen elszakadt annak metafizikai és természetes alapjaitól és rendeltetésétől.
Itt érdemes visszautalnunk arra, amiről korábban részletesebben is írtunk a szexualitás metafizikája című tanulmányunkban. A nemi aktus nem pusztán két test biológiai érintkezése, hanem az ember testi és lelki valóságát egyaránt érintő, sajátosan emberi cselekedet. A szexualitásnak kettős, egymástól elválaszthatatlan természetes rendeltetése van: a prokreatív, vagyis az élet továbbadására irányuló cél, valamint az unitatív, azaz a férfi és nő tartós testi-lelki egységére irányuló cél.
A kettő szétválasztása nem csupán a nemzés természetes rendeltetését sérti, hanem a teljes személyes önátadást is megcsonkítja. Aki a testi egyesülésben tudatosan kizárja annak természetes nyitottságát az élet továbbadására, az nem valósítja meg maradéktalanul azt az önátadást sem, amelyet a nemi aktus sajátosan emberi jelentése megkövetel.
Ezért nem tekinthető teljes értékű önátadásnak az a testi kapcsolat, amelyből a felek előzetesen kizárják a másik személyhez való teljes, házastársi kötődést, vagy magának az aktusnak valamely természetes rendeltetését. A szeretet nem pusztán érzelmi állapot, és nem is a kölcsönös vágy kielégítésére adott felhatalmazás. A szeretet a másik javát akarja, mégpedig az emberi természet igaz rendjének megfelelően.
Ebből megérthető az is, hogy a fogamzásgátlás – így például a reakciók között gyakran felmerülő óvszerhasználat – ugyancsak elfogadhatatlan, és ugyanannak a problémának csupán egy másik megnyilvánulása.
Különösen visszataszító az egyik leggyakrabban visszatérő reakció, vagyis hogy „ha szeretitek egymást, menjetek el szűrésre”.
Milyen szeretet és önátadás lehet az, amelynek első testi megnyilvánulása előtt már azt kell ellenőrizni, hogy a másik fél nem hordoz-e magában valamilyen fertőzést? Miért tekintjük természetesnek, hogy két ember mielőtt hűséget fogadna egymásnak, már egy tucat másik embernek odaadta magát? Ha valóban szeretem a jövendőbelimet, nem csupán arra törekszem, hogy ne adjak át neki valamilyen fertőzést, hanem arra is, hogy egész személyemet megőrizzem számára. Nemcsak a testemet, hanem akaratomat, hűségemet és önuralmamat is.
A mai közbeszédben azonban mintha éppen ez az alapvető igazság veszett volna el. A szexuális önmegtartóztatás még csak nem is jelenik meg a megoldási lehetőségek között. A kérdés nem az, hogy kell-e egyáltalán házasság előtt nemi életet élni, hanem kizárólag az, hogyan lehet ezt a lehető legkisebb egészségügyi kockázattal megtenni. A probléma gyökere tehát már a felvetés pillanatában erkölcsileg jóváhagyást nyer, és a helytelen cselekedet megítélése helyett annak technikai körülményeiről folyik a vita.
Még szörnyűbb, hogy már katolikus körökben sem ez a vita alapja, és már azt kell magyarázni, hogy az óvszer nem válik erkölcsileg elfogadhatóvá attól, hogy használatának indokaként nem a terhesség elkerülését, hanem a fertőzés megelőzését jelölik meg. A fertőzés elleni védekezés egészségügyi célja nem változtatja meg a házasságon kívüli nemi aktus erkölcsi minőségét, és nem teszi megengedetté a fogamzásgátló aktust sem.
A szüzesség és az önmegtartóztatás ezért nem valamiféle elavult, a modern élet körülményei között megvalósíthatatlan követelmény. Ellenkezőleg, az emberi szabadság és méltóság kifejeződése. Aki képes uralkodni vágyain, az nem elnyomja emberi természetét, hanem értelmes akarata által annak megfelelő rendbe illeszti ösztöneit. Ez az egyetlen emberhez méltó életmód.
A természettudomány újfent a katolikus erkölcstannak ad igazat
Az Egyház megkülönböztette a negatív (selejtező) és pozitív (megelőző) eugenikát. Előbbihez tartozik az abortusz, kasztrálás, házasságok felbontása stb. így azt természetesen elítélte, azonban a pozitív eugenika tulajdonképpen a katolikus erkölcstan irányelveinek újbóli felfedezése volt a társadalom- és természettudományok terén. Alább Tóth Tihamér ehhez kapcsolódó tanulmányát szemlézzük.
Napjainkban pedig látjuk, hogy a csökkent értékűek és gyengeelméjűek száma kétszer olyan gyorsan szaporodik, mint a lakosság száma általában. Az államra óriási terhet jelent a faj fejlődésének deficitje. Mindez mutatja, hogy komoly érdekek fűződnek állami szempontból is egy egészségesebb nemzedék születésének biztosítására. […] De a józan eugenikus törekvéseket nemcsak a szocíológus és a pszichiáter szempontjából üdvözölhetjük, hanem vallási szempontból is. A keresztény élet eszméinek megvalósítására is sokkal alkalmasabb egy egészséges, ép és normális szervezet, mint a különféle testi-lelki nyavalyákkal küszködő organizmus. Tehát egy egészségesebb nemzedék életbehívása tagadhatatlanul mindnyájunk szimpátiájára számíthat. […] Az eugenika csak részben biológiai kérdés, de nem kisebb részben etikai is. […] Minden reális eugenikának legelső követelménye tehát: az egyénnek és a népnek erkölcsi megerősítése! Minthogy pedig az erkölcsiség a vallásosságból táplálkozik s annak híján megy tönkre:
a vallásosság erősítése egyben a legkomolyabb eugenikus tett is. Mindenki elgondolhatja, mennyit rontott az átöröklési anyagon az a szabados erkölcsi felfogás, amelynek özönvizét a magát az Isten előtti felelősségtől emancipált liberális felfogás zúdította az emberiségre. Aki tehát az emberiséget komoly felelősségérzetre, áldozathozatalra, önfegyelmezésre stb. neveli, egyben a legértékesebb eugenikát űzi! […] Ma már látjuk, hogy a katolikus erkölcstan teljes abstínenciát, a legtökéletesebb erkölcsi tisztaságot követeli meg a házasságig, az korántsem valami céltalan, fakír önkínzás és értéktelen negatív tilalom – mint ezt még nem is olyan régen szemünkre vetették -, hanem a legértékesebb pozitívum, a józan eugenika pozitív szolgálata. […] Az a romboló régi jelszó, hogy „az ifjúságnak ki kell magát tombolnia”, halálos sebet kap az eugenikától, amely az ifjú évek féktelen kiélése helyett az ifjú erők háborítatlan gyűjtésének, érlelésének és igy felfokozható értékének fontosságát hangoztatja.
[…] Fajfenntartási ösztönnek hívjuk ezt az ösztönt – igen helyesen- , de akkor vonjuk le ebből a végső következtetést is: Nevezetesen azt, hogy az az ösztön nem szolgálhatja az egyén egoista céljait, hanem az emberi faj nagy érdekeit. A fajhigiénia sokkal többet nyer az önfegyelmezett, tiszta erkölcsi életre nevelt ifjúság által, mint bármiféle emberi mesterkedéssel.”1
Vagyis innentől kezdve a katolikus tanítás a tisztaságról már nemcsak egy erkölcsi „javaslat”, hanem tudományosan megalapozott, a nemzet és közösség javát szolgáló minimum.
A hatodik parancsolat nem valamiféle történelmi korokhoz kötött, meghaladott erkölcsi előírás, és nem azért volt érvényes, mert egykor mások voltak a társadalmi szokások, hanem azért, mert az emberi természet rendjét fejezi ki. Aki ezt a rendet figyelmen kívül hagyja, annak nemcsak lelki, hanem testi és társadalmi következményekkel is számolnia kell.
Caietanus
- Tóth Tihamér: Eugenika és katolicizmus. In.: Az 1934. évi előadások – Az Esztergomi Katolikus Nyári Egyetem kiadványai I. Budapest. 1935. Korda R. T. 14-31. ↩︎