„Az egyházi viták megoldását nem lehet kiszervezni az állambiztonsági iratok böngészésére” – interjú Ötvös Istvánnal
Beer, Várszegi, Kiss-Rigó és mások beszervezéséről, Ungváry Krisztián vitatható kijelentéseiről, az Állami Egyházügyi Hivatal és a BM működéséről, és a békepapságról beszélgettünk a téma szakértőjével, Ötvös István történésszel, a PPKE docensével, a Magyar Érdemrend lovagkeresztjének kitüntetettjével és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tagjával.
Tanár úr a Köztérnek adott interjújában számos tévedést és csúsztatást tisztázott a nemrég nyilvánosságra hozott dokumentumokkal, valamint az egykori állambiztonsági szolgálatok működésével kapcsolatban. Mi ezt a kérdéskört tovább szűkítenénk, és kifejezetten a Katolikus Egyházra fókuszálnánk. Melyek azok az alapvetések, amelyek ismerete nélkül eleve lehetetlen érdemi diskurzust folytatni a témáról?
Ahogy említettem, minden beszervezés valamilyen céllal történik – kivéve persze a statisztikai ügynökökét –, tehát ami valóban beszervezés, az célszerűen történik. Vannak például az úgynevezett „kiemelt ellenséges objektumok” – az állambiztonság szóhasználatával élve –, és ezek közé tartozik az összes egyház.
Az Egyház egyrészt nyilvánvaló ideológiai okokból áll szemben a kommunista rendszerrel. Ráadásul a Katolikus Egyházzal kapcsolatban a rendszernek volt egy különös problémája is: a Vatikánnak való alárendeltsége miatt folyamatos külföldi kapcsolattartásra volt szükség, ami a többi egyháznál kevésbé volt jellemző. A kommunista rezsimek pedig borzasztóan vigyáztak arra, hogy mit tudnak róluk külföldön, ezért ez a külföldi kapcsolati háló különösen fontos volt számukra.
Amit most az „ügynökakták” kapcsán – amely egyébként nem ügynök, és nem akta – nem szokott a közbeszéd figyelembe venni, az az, hogy 1949-től, vagyis az államosítás befejezésétől olyan egzisztenciális szorítás jött létre, amelyben a társadalom minden tagja közvetlenül függött az államtól. Az egyén döntései nemcsak a saját, hanem a családja, a gyermekei egzisztenciájára is kihatottak. Ha például valakinek nem megfelelő volt a káderlapja, a gyermekét nem vették fel az egyetemre.
Tehát aki egy, a rendszerrel sui generis szemben álló szervezethez, az Egyházhoz csatlakozott, akit felvettek, és lelkipásztori szolgálatot vállalt, az már ezzel önmagában magára vonta a hatalom figyelmét és dühét. Aki vállalta, hogy pap lesz, az már önmagában a rendszerrel való szembenállást jelentette: elvi, ideológiai, filozófiai és egzisztenciális értelemben egyaránt. Mindenki tudta ugyanis, hogy belőle soha nem lesz a rendszer kedvezményezettje. Ebben a kontextusban kell tárgyalni ezeket a dolgokat.
Fontos látni azt is, hogy attól kezdve, hogy rendezték a Vatikán és a magyar állam viszonyát, pontosabban Őszentsége hajlandó volt fogadni Kádár Jánost, az ÁEH és a Belügyminisztérium egyházi működésének egész értelme megváltozott. A hetvenes évektől kezdve az egész beszervezgetés egy okafogyott bohóckodássá vált, hiszen a politikát úgysem lehetett vele megváltoztatni. Ez a valamivel szűkebb nagy kép.
Elhangzott az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) neve is, amelyről sokszor megfeledkeznek az emberek. Holott ha az Egyházra legkomolyabb hatást gyakorló állami szervet keressük, akkor nem az állambiztonság tevékenységét kell elsősorban vizsgálnunk. Jól gondolom?
Az ÁEH volt egyértelműen a fontosabb. A Belügyminisztérium tulajdonképpen csak másodhegedűs volt.
És mi a helyzet a békepapi mozgalommal? Hiszen az is inkább az ÁEH-hoz tartozik, sokan mégis összemossák az „ügynökökkel” és az informátorokkal.
A rendszerváltás óta számtalanszor elővették már a békepapi mozgalmat. Egyvalamit azonban tisztázni kell: a békepapi mozgalom úgy kezdődik, hogy a hansági kényszermunkatáborba internálnak egy csomó szerzetest és papot. Ráadásul már az első lépésben, az egyházi birtokok felszámolásával gyakorlatilag egzisztenciális ürességbe lökték az egész Egyházat. Tehát volt már egy megrugdosott, kivéreztetett Egyház, amikor az internálótáborból felhozták az ott fogva tartott embereket Budapestre, és aláíratták velük a békepapi belépőnyilatkozatot.
Egy atya mesélte nekem, hogy az ő idős plébánosuk pusztán azért lépett be a békepapi mozgalomba, hogy körmenetet tarthasson. A hittanoktatást és az egyéb egyházi szertartásokat ugyanis korlátozták, a békepapok viszont nagyobb szabadságot élveztek a hatóságok részéről. Az idős plébános úgy gondolta, megéri végigülnie azt a néhány borzalmas előadást, ha cserébe körmenetet tarthat, és szabadon folyhat a hitoktatás. Mennyire volt ez általános?
Az egyházi intézményt valahogy fenn kellett tartani. Emiatt a kiszolgáltatott papoknak valamilyen modus vivendit kellett kialakítaniuk, hogy az Egyház működni tudjon. Tehát a békepapokat sem lehet egyszerűen árulózni vagy kommunistázni. Magam részéről senkit sem akarok felmenteni vagy elítélni, de azt tisztázzuk, hogy ez a nagy kép, ebből kell mindent értelmezni, és ebben nyilvánvalóan az Egyháznak sajátos, üldözött szerepe volt.
Van még egy fontos dolog, amit nem veszünk figyelembe: a Kádár-rendszer alapvető kategóriája a hazugság. A rendszer mindenkinek hazudott, és a papok is hazudtak a rendszernek, hogy valahogy ellavírozzanak. Most pedig egyesek egy hazug rendszer Belügyminisztériumának hazug dokumentumaiból akarnak igazságbeszédet gyártani.
Mindig szóba kerül az is, hogy a B-dossziék is nyilvánosságra kerülnek. Csakhogy ezek mind belső használatra szánt dokumentumok. A tisztek maguknak gyártják őket. Hogyan tudná azt ma bárki szétszálazni, hogy amit a tiszt beleír, az valóban úgy történt-e, vagy csak saját magát akarja fényezni vele?
Ugyanez a helyzet a munkadossziékkal – vagyis az informátorok jelentéseit tartalmazó dokumentumokkal – is, különösen akkor, ha csak gépelt anyag áll rendelkezésünkre. Honnan tudhatná ma bárki megállapítani, hogy ami ezekben szerepel, azt valóban az informátor mondta-e, vagy a tiszt máshonnan szerezte az információt? Lehet, hogy a sarki fűszeres mondta, vagy egy kolléga, de az is lehet, hogy egyszerűen csak hozzáköltött valamit, hogy jobban üljön a történet. Egy hírszerző tiszt számára mindenki informátor: a szomszéd, a kocsmáros, akivel beszélget, mindenki. Ezt ma már nem lehet szétszálazni.
Ne feledjük azt sem, hogy elvárások is voltak. Ki tudja ma megállapítani, hogyan alakította át a belügyi tiszt azt, amit az informátor mondott, hogy megfeleljen az elöljárói elvárásoknak? Nem feltétlenül azért, mert rossz ember volt, vagy mert ártani akart. Ő maga is a rendszer alávetettje volt.
Viszont ha valóban mindenki és minden információ lehet informátor, az erősen zárójelbe teszi azt, amit Beer és Várszegi is elmondanak az Ungváry által készített interjúkban: bár jöttek hozzájuk furcsa emberek beszélgetni, semmi érdemleges nem hangzott el.
Félreértés ne essék: ezeket az embereket kiképezték. Egy irányított beszélgetésben két perc alatt bárki elvérzik. Amikor valaki azt mondja, hogy furcsa emberek beszélgettek vele – mindegy, hogy már akkor tudta-e, vagy csak utólag derült ki számára, hogy belügyesek lehettek –, és nem hangzott el semmilyen érdemleges információ, az illető nem tudja, hogy valójában mennyi információt szerzett magának az belügyi tiszt.
Ráadásul a szerv saját maga számára is konspirál. Szokták kérdezni, hogy ártott-e az ügynök. Az ügynök soha nem árt.
Nem úgy működik a dolog, hogy van egy konkrét ügynöki jelentés, amely alapján aztán elkezdünk fellépni, hanem előzetesen megszületik egy határozat, egy politikai döntés.
Például most felszámoljuk a domonkosokat. Amikor ez a politikai döntés megszületik, kiadják a feladatot a belügyi szerveknek: találjatok valamit! Ezután elkezdik végignézni a nyilvántartást, a már régen tudott információkat, lekérik az anyagokat és így tovább.
Jó példa erre a Rajk-per is. Amikor a politikai vezetés kitalálja, hogy legyen egy trockista per Magyarországon, elővesznek egy olyan dokumentumot, amelyet a politikai vezetés és az állambiztonsági szervek egyébként már évek óta ismernek, majd egyszerűen ráböknek: emiatt indítjuk az eljárást.
Beer Miklós bele is keveredett a domonkos ügybe. A szemináriumban német levelezőtársakat kaptak, akik közül az egyik egyszer meglátogatta őt. Elkezdte kérdezgetni, hogy ismer-e domonkosokat, Beer pedig elkalauzolta az egykori domonkos templomhoz – a rendet ekkor már feloszlatták –, hátha talál ott valakit, aki tudja, mi van az illegalitásban működő atyákkal. Végül össze is hozta a találkozót a német kispap és négy-öt domonkos között. Néhány héttel később letartóztatták a szerzeteseket, és megkezdődött a domonkos per. Ez meglehetősen összehangolt akciónak tűnik, különösen annak fényében, hogy Beer levelezőpartnerét a szemináriumi elöljáró jelölte ki – vagy jelöltették ki vele –, aki ezek szerint beépített ember volt.
A domonkos per esetében egyszerűen kitalálják, hogy most kellene valamit csinálni. Ha megnézzük a dátumokat, nagyon fontos látni, hogy a hatvanas évek közepén járunk, a domonkosok elleni ötletelés pedig gyanúsan egybeesik az 1956-os perek lezárulásával. Az állomány ott marad kvázi munka nélkül, és elkezd kaparni, hogy bizonyítsa a saját szükségességét.
Így volt ez a Nyugatra emigrált honvédtisztek esetében is. Nyilvánvalóan nem jelentettek veszélyt, az állambiztonság mégis jelentette a politikai vezetésnek az ügyet, hogy az lássa, milyen fontos és hatékony munkát végez a Belügyminisztérium.
A domonkosok felszámolására két alternatív verzióm is van. Az egyik szerint a szovjetek a magyar szerveket is manipulálva megkérik a Stasit, hogy intézzék el ezt az ügyet. Sőt, az is lehet, hogy a magyar szervek először nem álltak kötélnek a szovjet kérésnek, mondván, hogy ez az egész egy marhaság. De akkor hogyan lehet mégis behúzni a magyar szerveket? Hát a Stasin keresztül. Még az is elképzelhető, hogy a németeket kifejezetten ebbe az irányba instruálják.
A másik verzióm a következő: ki mondta, hogy az a fickó valóban német volt? A levelezőpartneredet ugyanis nem látod. Amikor ez a pasi megérkezik, és ékes német nyelven azt mondja: „Én vagyok a te németországi levelezőpartnered”, ki mondta, hogy valóban ő az? Nincs internet, ahol ellenőrizhetnéd. Honnan tudjuk, hogy nem egy magyar BM-es volt?
Az eddig elhangzottak nyomán kézenfekvő példa Bakonyi József esete. Ő homoszexuális pederaszta volt, akit zsarolhatósága miatt már 21 éves korában beszerveztek. Elsősorban a szeminárium dezintegrálására, a leendő papokról való információgyűjtésre, illetve kompromittálásukra használták fel. Később, pappá szentelése után az egyik legelkötelezettebb, karrierista békepap és besúgó lett. Ungváry Krisztián a Szőlő utcai botrány kapcsán egy undorító, egyházellenes kirohanásban használta fel Bakonyi személyét, amelyben az Egyházat mulasztással, eltussolással és egyebekkel vádolta, mondván, nyilván tudtak a viselt dolgairól, mégsem történt semmi. Ugyanakkor ez az eset jól mutatja az ÁEH és a BM működését is: adott egy eleve beteg lelkületű, zsarolható ember, akit – tekintve, hogy az ÁEH felügyelte a dispozíciókat – fontos pozíciókba helyeznek, és a klérusból való eltávolítását sem engedik. Reális forgatókönyv lehetett ez?
Természetesen. Az ÁEH bizonyos mértékig hozzáfért az úgynevezett EGPR-hez, vagyis az Egységes Gépi Prioráló Rendszerhez, tehát számos belügyi információt láthattak. Ezért tarthatták helyzetben az ilyen embereket.
Ungváry Krisztián készített egy videót, amelyben Beer Miklós és Kiss-Rigó László 6-os kartonját összehasonlítva igyekszik tendenciózus állításokat megfogalmazni…
Szamárság az egész… Ha most bele akarunk menni az iratelemzésbe, először is látnunk kell, hogyan zajlott a beszervezés menete. A tartótiszt kitalálja, hogy beszervezi az illetőt, a most nyilvánosságra hozott dokumentumokat – a 6-os kartonokat – pedig már akkor elkezdi kitölteni, amikor még nem is találkozott az illetővel.
Éppen ezért sem a 6-os karton, sem a B-dosszié nem perdöntő önmagában. Magyarán: ha meghiúsul egy beszervezés, akkor is létezhetnek ilyen dokumentumok. A nyolcvanas évek előtt emiatt bevett gyakorlat volt ezeknek a dokumentumoknak a tisztítása, vagyis a fölöslegessé vált iratok bezúzása. Nem azért, hogy elrejtsenek bármit, hanem egyszerűen az irattár karbantartása érdekében. Teljesen normális ügyviteli folyamat volt a fölösleges dossziék megszüntetése.
Ungváry egyik fő érve, hogy Beer kartonján nincs változásbejelentés, míg Kiss-Rigó kartonján fel van tüntetve a „Különösen fontos és titkos” kategória. Azt sugallja, hogy ez komolyabb kapcsolatra utal.
A „Különösen fontos és titkos” kategória az egyháziaknál tűnik fel leginkább. 1988-ban születik egy BM-rendelet, amelynek értelmében ezeket visszasorolják a többi 6-os karton közé. 1988-ig ugyanis külön irattárban őrzött dokumentumokról volt szó. Magának a szóhasználatnak azonban nincs különösebb jelentősége. Mondhatták volna azt is, hogy „B irattár”: lényegi különbség nincs közöttük, csupán arról van szó, hogy külön irattári anyagként kezelték őket.
És különben is, milyen változásbejelentést akar? 1988–89-re a szervezet egésze szétesik. Egy szétesőfélben lévő rendszeren számonkérni, hogy melyik dokumentumot hogyan kezelik, hová kerül, és miként töltik ki, egyszerűen nevetséges.
Fontos különbségnek akarja láttatni azt is, hogy Beer és Várszegi esetében semmitmondó a fedőnév, Kiss-Rigónál viszont a „Lawrence” név beszédes. Utóbbit állítólag komolyabb környezettanulmányozással, nyugati kapcsolatokkal, következésképpen pedig komolyabb együttműködéssel lehet összefüggésbe hozni.
Semmilyen jelentősége nincs a fedőnévnek. Egyszerűen nincs semmiféle összefüggés. Értem én, hogy ilyenkor az ember ilyen nüansznyi megfogalmazásokba akar belekapaszkodni, de egyszerűen arról van szó, hogy ennyire volt fantáziadús az illető ügynök, amikor kitalálta a fedőnevet. Semmi értelme ezt így szálazni. Egyszerűen túlgondolás az egész.
Felhozza azt is, hogy a hálózati adatlap Beer esetében nincs kitöltve, Kiss-Rigónál viszont igen, és abban az is szerepel, hogy vállalja az információszolgáltatást. Ehhez képest – noha állítása szerint Beernél nincs kitöltve az adatlap – mégis összehasonlítgatja a két megfogalmazást: míg Kiss-Rigónál az szerepel, hogy „rendszerhű”, addig Beernél az, hogy „lojális”. Majd azt fejtegeti, hogy az előbbi egy magasabb kategória. Csak nekem tűnik ez nagyon erőltetett magyarázkodásnak?
Ezekben a dokumentumokban végtelenül sok az esetlegesség. Lehet azon gondolkodni, hogy itt most ez a szó szerepel, ott meg az a szó, de ez csupán az adott kitöltő tiszt szóhasználata. Ennyiről van szó, nem kell ezt túlgondolni.
Beer és Várszegi interjújából sem az derül ki, amit eddig láthattunk, vagy amit Ön mindig kiemel, hogy a BM-tisztek profik voltak. Az állomány minősége 1988-ra ennyire visszaesett?
1988-ban már az életükért futottak. Nem tudták, mi lesz velük, a szervvel, a rendszerrel, hogyan fog átalakulni a munkájuk és így tovább. 1988–89-ben számos állami szervezetnél arról szólt a dolog, hogy az alkalmazott ott volt a helyén, végezte a dolgát, ahogy addig is, és kapta a fizetését, de már tudta, hogy annak, amit csinál, semmi értelme, mert valahogy meg fog változni a helyzet, csak még nem tudta, hogyan. Így muszáj volt megcsinálnia a munkáját, mert nem tudta, mennyi marad meg mindebből, de azt is tudta, hogy ez így már nem fog folytatódni. Olyan ez, mint amikor valaki a felmondási idejét tölti. Milyen munkavégzést várunk el attól, aki a felmondási idejét tölti?
Másrészről Várszegi esetében azt is látni kell, hogy az ő rektori kinevezése más helyzetet teremtett. Egy rektornak muszáj együttműködnie az állammal, ha van erről papírja, ha nincs. Egy egyházi rektornak az ÁEH-n keresztül kellett együttműködnie, ha akarta, ha nem. De így van ez ma is. Teljesen mindegy, hogy egy egyetemi rektor mit gondol az illetékes miniszter személyéről és nézeteiről: le kell ülnie vele tárgyalni, ha tetszik, ha nem.
Az, hogy ezt a szovjet típusú, belső reakció elleni harc jegyében aláíratták velük, az a saját önigazolási mániájuk része. Ha valamilyen esemény vagy információgyűjtés kapcsán szükség van rá, az állami szervek alkalmazottai ma is megkeresnek embereket. Ha például egy külföldi delegáció érkezik, akkor az autókölcsönzőket végigjárják, hiszen a legegyszerűbb egy autóban elrejteni a pokolgépet. Ilyenkor kérik az együttműködést, hogy ha bármi furcsát tapasztalnak, például megjelenik náluk egy ember, aki töri a magyart, vagy más módon gyanúsnak tűnik, azonnal telefonáljanak. Ma erről nem gyártanak papírt, abban a korszakban viszont mindenről dokumentációt vezettek.
De a magyar történelem nem alakult volna másképpen, ha valamelyik egyházi személy nem ír alá. Történeti értelemben ennek nincs semmi jelentősége.
Az, hogy egy belügyi tiszt egyházi vonalon dolgozott, mennyire volt személyes elhatározás?
Parancsba kapták. A kiképzés után elkezdett alhadnagyként dolgozni, a főnökök pedig nyilván figyelték, hogy kinek mihez van affinitása. Ahhoz, hogy valaki egyházi vonalon dolgozzon, szükség van arra a képességre, hogy egyáltalán végig tudjon olvasni egy teológiai szöveget, és megértse azokat a pontos teológiai különbségeket, amelyek megosztják a társaságot, és amelyek alapján hatást lehet gyakorolni rá. Ezek mikrovilágok, és nyilván nem fognak olyat odatenni, aki nem érti ennek a mikrovilágnak a belső dinamikáját. De olyat sem, aki kifejezetten ártani akar, hiszen az a szakmaiság rovására menne, és nem a realitások talaján mozogna.
Szent X. Piusz pápa a Pascendi enciklikában kifejti, hogy „nincs biztosabb jele a modernizmusnak, mint az, ha valaki irtózik a skolasztikus módszertől”. A korszak katolikus tudományosságában megjelent egy igen erős antiskolasztikus vonulat, amely – ha X. Piusz szavait komolyan vesszük – legalábbis gyanús. Frenyó Zoltán Tomka Miklósról posztolt, de megtaláltam három másik, Tomkával szoros kapcsolatban álló, a skolasztikát támadó teológus 6-os kartonját is: Nyíri Tamásét, Horváth Pálét és Tomka Ferencét. Mennyire beszélhetünk itt tudatos beszervezésről és a hagyományos teológia kohéziójának szándékos megbontásáról?
Az ő összedolgozásukhoz nem kell BM-háttér, anélkül is össze tudnak állni.
De ez egy különösen érdekes kérdés: vannak bizonyos emberek – nem csak egyháziak –, akik rájönnek, hogy mire lehet használni ezt a belügyi hátszelet, és elkezdik tulajdonképpen manipulálni a szervezetet a saját személyes érdekeik vagy politikai elgondolásaik mentén.
Ezekből a dokumentumokból ez nem fog kiderülni, de simán el tudom képzelni, hogy akinek van esze, olyan viszonyt alakít ki, amelynek révén felhasználhatja ezt az ellenfelei eltávolítására, vagy saját maga és elvbarátai pozícióba helyezésére.
De mondom, ez az a fajta találgatás, amiből már nagyon elegem van. Az a kérdés, hogy ma ki mit csinál.
Az Egyházfórum és a bulányista alapokon álló liberális katolikusok is sokszor azzal akarják legitimálni magukat, hogy őket a BM megfigyelte és üldözte. Jelent ez bármit? Hiszen a kommunista belső ellenzéket is megfigyelték, a felszabadítás teológiája pedig balról előzte a Kádár-rendszert.
A kommunizmus számára minden alternatív, általa nem felügyelt rendszer – legyen az egyházi közösség vagy akár bélyeggyűjtők társasága – veszélyes. Ezekből sem teológiai, sem egyéb következtetést nem lehet levonni. Ettől még ők nem lettek nagyobb ellenállók vagy nagyobb katolikusok. Az egyházi viták megoldását nem lehet kiszervezni az állambiztonsági iratok böngészésére. Most pedig éppen ezt látjuk: az Egyház problémáit akarják az állambiztonság segítségével tárgyalni. Ráadásul a régi BM segítségével.
Ez az „egyházi ügynöközés” igazából akkor került elő, amikor Medgyessy Péterről kiderült, hogy SZT-tiszt volt, a baloldal pedig erre úgy kívánt visszalőni, hogy nyilvánosságra hozták Paskai informátori beszervezését.
Iegn, ez egy folyamatos játszma volt, csakhogy Medgyessy legalább részben felelős az ország eladósításáért, Paskai meg egyáltalán nem.
Túl azon, hogy mennyire álságos, hogy azok vádolják a papokat az Egyház tönkretételével, akik maguk akarják tönkretenni az Egyházat, azt is láthattuk, hogy sem a beszervezett, sem az üldözött státusz nem jelent semmit a mai világnézeti harc szempontjából. Ez rajzolódik ki akkor is, ha összevetjük az egykori BM-alkalmazottakat a 444-gyel – amely a nyilvánosságra hozott dokumentumokban szereplő papok listázására buzdítja követőit –, illetve ha a beszervezett papokat vetjük össze a liberálisokkal összeboruló Beer–Várszegi–Hodász–Szemlélek–Egyházfórum-körrel?
Minden esetben az a kérdés, hogy mit művel valaki egy szabad országban, egy nem megszállt országban, ahol megfogalmazhatod a politikai véleményedet, és képviselheted az álláspontodat. Az, hogy egy leszorított, pártállami, a szovjetek által megszállt Kádár-kori országban mit csinálsz, ehhez képest nem mérvadó.
ps: az interjú Beer Miklós Válasz Online-on megjelent interjúja előtt készült, így csupán az Ungváry által készített interjúkban elhangzottakra reflektál.