XIII. Leó: Aeterni patris – a teljes enciklika magyarul

A szentéletű XIII. Leó pápa ebben az enciklikájában nem csak Aquinói Szent Tamás munkásságát emelte az őt megillető helyre – ezzel megindítva az Egyház neotomista virágkorát – hanem részletesen körüljárja a hit és ész viszonyát, a katolikus filozófia fontosságát; valamint méltatja és bemutatja a katolikus filozófia nagy alakjait a patrisztika korától kezdve. Mert mint az enciklika írja: „Tamás ezek tanait, mint valamely test elszórt tagjait összeszedte, eggyé illesztette, csodásan szervezte s nagyban növesztette, úgyhogy méltán tartatik a katolikus Egyház kiváló oltalmának és díszének.”

Tisztelendő Testvérek!

Üdvöt és apostoli áldást!

Az örök Atya egyszülött Fia, ki megjelent a földön, hogy az emberi nemet üdvözítse és az örök bölcsesség fényével elárassza, igen nagy és csodálatos jótéteményben részesítette e világot, midőn mennybemenetele előtt meghagyta apostolainak, hogy „elmenvén, tanítsanak minden népet„,¹ s az általa alapított Egyházat a népek közös és legfőbb tanítójául rendelte. Mert az emberek, kiket az igazság szabadított meg, az igazság által valának megőrzendők; s a mennyei tanok gyümölcsei, melyek az emberek üdvét eszközölték, nem is maradtak volna fenn sokáig, ha Krisztus Urunk örök tanítótestületet nem alapított volna, mely az elméket a hit igazságaiban folyton oktassa. Az Egyház pedig, isteni alapítója ígéretei által bátorítva s annak szeretetét utánozva, a kapott parancsot úgy teljesítette, hogy mindenkor legfőbb kötelességének tartotta: ápolni a vallást s a tévelyekkel örökös harcot folytatni.

Ide céloznak az egyes püspökök buzgó fáradozásai; ide a zsinatok által hozott törvények és határozatok, ide kiváltképpen a római pápák szüntelen őrködése, akikre mint szent Péternek, az apostolok fejedelmének az egyházfői tisztben utódaira hárul az a jog és kötelesség, hogy testvéreiket a hitben oktassák és erősítsék.

Mivel pedig az apostol szerint, „a bölcselet és hiú álokoskodás”² a keresztény híveket könnyen rászedi s a hit őszinteségét megrontja, azért az Egyház főpásztorai mindig kötelességüknek tartották a valódi tudományt teljes erejükből előmozdítani s egyúttal arra is különös éberséggel vigyázni, hogy minden emberi tudomány, kivált pedig a bölcselet, mint amelytől a többi tudományág helyes iránya nagyrészt függ, a katolikus hit tanainak megfelelőleg adasson elő.

Ugyanezt a pontot egyebekkel együtt már mi is említettük előttetek, Tisztelendő Testvérek, hozzátok intézett legelső körlevelünkben; de úgy az ügy fontossága, mint a kor viszonyai arra ösztönöznek, hogy ez alkalommal ismét értekezzünk veletek a bölcseleti tudományok oly kezelési módja felől, mely, midőn a hitnek javára szolgál, az emberi tudományok méltóságának is leginkább megfelel.

Aki korunk sanyarú állapotait figyelmére méltatja s úgy a közügyek menetét, mint a magánosok életviszonyait elgondolja, bizonyára arra a meggyőződésre jut, hogy a bajoknak, melyekkel már küszködünk vagy melyektől még csak félünk, termékeny magvát azok a vészes elvek képezik, melyek az isteni és az emberi dolgokra vonatkozólag egyes bölcselkedők iskoláiból már régtől fogva kiszivárogtak, s miután sokaknál tetszésre talállak, immár a társadalom minden rétegét átjárták. Az ember természete ugyanis azt hozza magával, hogy cselekvésében eszét mint kalauzt követi; ebből kifolyólag, ha elméjében téved, e tévedésben akarata is könnyen osztozik; igy történik azután, hogy az értelemben székelő vészes elvek az ember cselekvéseit befolyásolják és megrontják. Ellenben ha az ész józan, ha igaz elvekhez szilárdan ragaszkodik, akkor számtalan jóban részesíti úgy a közéletet, mint a magánosokat.

Mi ugyan az emberi bölcseletnek nem tulajdonítunk oly erőt és tekintélyt, hogy azt minden tévely eltávolítására vagy kiirtására egymagában elégségesnek tartanánk; mert valamint a kereszténység megalapításakor az emberi nemet eredeti méltóságához a hit csodás ténye vezette vissza, mely „nem emberi bölcsesség meggyőző igéi által„,³ hanem az isteni szellem és erő nyilvánulása folytán terjedt el; úgy jelenleg is elsősorban Isten mindenható erejétől és segítségétől kell várnunk a tévedések sötétségének elűzését s az emberi elmék felvilágosítását. Emellett azonban éppen nem szabad megvetni azokat a természetes eszközöket, melyeket a mindent erővel és kedvességgel intéző isteni bölcsesség az emberek rendelkezésére bocsátott; ezen eszközök közt pedig a bölcselet helyes használata kétségtelenül első helyen áll.

Mert Isten nem hiába áldotta meg az embert az ész világával; a hit természetfeletti fénye pedig nem csak hogy meg nem semmisíti s nem csökkenti, hanem inkább tökéletesíti s erőit növelve, nagyobbakra is képesíti a természetes észt.

Tehát már az isteni Gondviselés fogalma is megkívánja, hogy a népek hitének és üdvös életének megújítására az emberi tudomány is segítségül hivasson; s a régi emlékek eléggé bizonyítják, hogy ezt a helyes és bölcs eljárást a legkitűnőbb egyházatyák is követték. Ők ugyanis az üdv útjának megismerésében az észnek folyton nem csekély részt tulajdonítottak, mint ezt a nagy Szent Ágoston röviden igy fejezi ki: „Az emberi tudomány az üdvös hitet . . . . szüli, táplálja, védi és erősíti.”⁴

Először is a bölcselet, ha helyesen és bölcsen alkalmazzák, mintegy utat nyit az igaz hitre s művelőinek szívét, lelkét kellőleg előkészíti a kinyilatkoztatás elfogadására, miért is a régiektől méltán ily elnevezésekkel illettetett: „előkészítő oldatás a keresztény hit fölvételére„,⁵ „a kereszténység előzménye és segédeszköze„;⁶ „evangéliumhoz vezérlő oktató.”⁷

Valóban, a kegyes Isten az égi dolgokat illetőleg a hit világa által nemcsak oly igazságokat nyilatkoztatott ki, melyek megismerésére az emberi elme képtelen, hanem olyanokat is kijelentett, melyekre az emberi ész magára hagyatva is rájöhetne, hogy ezek így, Isten tekintélye folytán rögtön s minden tévedés hozzájárulása nélkül mindenki által megismertessenek.

Innen magyarázandó az a jelenség, hogy némely igazságot, mely a kinyilatkoztatásban, hogy higyjük, előadatik, vagy a hit tárgyait képező igazságokkal szoros összefüggésben van, csupán a természetes ész világa mellett, a pogány bölcsek is megismertek s alkalmas érvekkel bebizonyítottak és védelmeztek. „Mert, miként az apostol mondja, a mi Istenben láthatatlan, úgymint örökkévaló ereje és istensége, a világ teremtésétől fogva munkáiból megérthető és látható”;⁸ és: „a pogányok, kiknek (kinyilatkoztatott) törvényük nincs, mégis megmutatják, hogy szívükbe van írva a törvény rendelése„.⁹

Márpedig ezek az igazságok, melyeket maguk a pogány bölcsek is megismertek, igen szépen fölhasználhatók a kinyilatkoztatott tan érdekében, annak kimutatására, hogy maga az emberi bölcsesség, sőt az ellenfelek bizonysága is a keresztény hit mellett szól. Ez az eljárási mód nem új eredetű, hanem igen régi és a szent egyházatyáknál általánosan szokásban volt. Sőt a vallási hagyományok e tiszteletreméltó tanúi és őrei az említett eljárásnak mintegy jelképezését látják a zsidók abbeli tettében, midőn Egyiptomból távozásuk előtt, a Mózestől kapott parancs értelmében az egyiptomiak ezüst és arany edényeit s becses ruháit magukkal vitték, hogy azok a drágaságok, melyek előbb babonás és rút szertartásoknál használtattak, most azonnal az igaz Isten tiszteletére fordíttassanak.

Neocaesareai Gergely dicséri Origenest, mert ez a pogányok több, elmésen kiválasztott mondatát, mint megannyi ellenségtől vett nyilakat különös ügyességgel a keresztény bölcsesség védelmére és a pogány tévely megcáfolására fordította.¹⁰ Nagy Vazult ugyanily vitatkozási módjáért mind nazianzi Gergely,¹¹  mind nisszai Gergely¹² fölöttébb dicsérik; Jeromos szintén nagyon helyesli ezt Quadratusban, az apostolok tanítványában, továbbá Aristidesben, Justinusban, Irenaeusban és sok másban.¹³ Ágoston pedig így ír: „Nem látjuk-e, mennyi arannyal, ezüsttel és drága ruhával megrakva vonult ki Egyiptomból Ciprián, ez a kedves beszédű egyházatya és boldog vértanú? Mennyivel Yietorinus, Optatus, Hilarius, hogy az élőkről ne szóljak? Mennyivel számtalan görög egyházi író? „¹⁴

Ha pedig a természetes ész az igaz tanok ismeretét ily dúsan termette, még mielőtt Krisztus ereje által termékenyíttetett volna, kétségtelenül még sokkal dúsabban fog teremni, miután az üdvözítő szent malasztjával megújíttatott és tökéletesíttetett. Ki ne látná, hogy e tökéletesített ész bölcselkedése nyílt, könnyű utat képez a hit elérésére?

Ezzel azonban még nincs kimerítve a haszon, mely a józan bölcseletből származik. Valóban, a Szentírás keményen megfeddi azoknak balgaságát, kik „a látható jókból nem tudták megismerni azt, aki vagyon, és a létrehozott művekre figyelve, nem ismerték meg, ki az alkotó.”¹⁵ Ez tehát az észnek első nagy és kitűnő haszna, hogy t. i. Isten létezését bebizonyítja: „Mert a teremtmények szépségének nagy voltából eléggé nyilván megismerhető azok teremtője.„¹⁶

Megmutatja továbbá az ész, hogy Isten minden tökéletesség teljességével tündöklik, mindenekelőtt végtelen bölcsességgel, mely előtt semmi titok nincs, továbbá feltétlen igazságossággal, melyet semmi helytelen indulat meg nem vesztegethet, miértis Isten nemcsak igazmondó, hanem maga az igazság, mely sem meg nem csalatkozhat, sem meg nem csalhat. Ebből azután világos, hogy Isten szava iránt az ész bizonysága szerint föltétlen hitet és alárendeltséget kell tanúsítani.

Hasonlóképp kijelenti az ész, hogy az evangéliumi tant kezdettől csodás tények kisérték, mint igazságának biztos jelei; miért is azok, kik az evangéliumnak hisznek, nem vakmerően hisznek, mint egy „elmés meséknek”,¹⁷ hanem értelmüket és ítéletüket egészen észszerű hódolattal vetik alá Isten tekintélyének.

Nem kevésbé fontos az észnek bizonyságtétele, midőn belátja, hogy a Krisztus által alapított Egyház (a vatikáni zsinat szavai szerint) „csodás elterjedésével, kitűnő szentségével és mindenhol tapasztalható kifogyhatatlan termékenységével, általános egységével és legyőzhetetlen állhatatosságával nagyszerű és örök inditóokát képezi saját hitelre méltóságának és visszantasithatatlan tanúbizonyságát isteni küldetésének.”¹⁸

A szilárd alapok ilyetén letevése után a bölcseletet még szüntelenül, sokféleképpen kell alkalmazni, hogy a szent hittan a valódi tudomány természetével, jellegével és szellemével ékeskedjék. Ugyanis a tudományok e legnemesebbjében mindenképp oda kell törekedni, hogy az isteni tanok sok és különböző részei egy testté alakíttassanak össze, hogy a részek kellőleg legyenek elhelyezve s az alapelvekből természetszerűleg levezetve, alkalmas összefüggésbe hozassanak; végül, hogy egytől egyig természetüknek megfelelő és cáfolhatatlan bizonyítékokkal támogattassanak.

Azt sem mellőzhetni hallgatással, sem kevésbe nem szabad venni, hogy azokat a dolgokat, melyek a hit tárgyát képezik, szabatosabban és bővebben megismerjük s magukat a hittitkokat is, amennyire lehet, világosabban átértsük, amint ezt Ágoston és más atyák ajánlották és elérni törekedtek, s maga a vatikáni zsinat is nagyon üdvösnek ítélt.¹⁹ Márpedig az ily bővebb ismeretre és mélyebb fölfogásra bizonyára nagyobb mértékben és könnyebben tesznek szert azok, kik feddhetetlen élettel és erős hittel bölcseletileg kiművelt elmét párosítanak, annál is inkább, mert, mint a már említett vatikáni zsinat mondja, a hitágazatok ilyetén átértése részint a természetesen megismerhető dolgokról vett hasonlatokból, „részint maguknak a titkoknak egymást közt s az ember végső céljával fönnálló összefüggéséből merítendő.„²⁰

Végül az is a bölcseleti tudományok tisztéhez tartozik, hogy az istenileg kinyilatkoztatott igazságokat buzgón védjék s az azokkal ellenkezőknek ellenálljanak. E tekintetben nagy dicsőségére szolgál a bölcseletnek, hogy a hit bástyájául s a vallásnak mintegy erődéül tekintendő.

„Igaz ugyan, így szól alexandriai Kelemen, hogy az Üdvözítő tana magában véve tökéletes és semmi másra nem szorul, hiszen nem más az, mint Isten ereje és bölcsessége. A hozzá járuló görög bölcselet az igazságot nem teszi hatalmasabbá, de amennyiben az álbölcselkedőknek ellene támasztott okoskodásait megsemmisíti s az igazság ellen intézett cselvetéseket felfödi, annyiban helyesen neveztetett a szőlő sövényének és karózatának.„²¹ Valóban, miként a katolikus vallás ellenségei, midőn a keresztény tanok ellen küzdenek, fegyvereiket legtöbbnyire bölcseleti rendszereikből kölcsönzik, úgy az isteni tudomány védői is igen sokat vesznek a bölcselet köréből, mivel a kinyilatkoztatott igazságokat megvédhetik.

S magának a keresztény vallásnak nem csekély diadalául tekintendő az a jelenség, hogy az ellenfelek fegyverei, melyeket az emberi ész a vallás ártalmára kovácsolt, maga az emberi ész által hatalmasan és szembeszökőiig visszaveretnek.

A vallási küzdelem e neméről, mint olyanról, melyet maga a nemzetek apostola is gyakorolt, sz. Jeromos Magnushoz irt levelében igy szól: „Pál, a keresztény sereg vezére és felülmúlhatatlan ékesszóló, midőn Krisztus ügyét védelmezi, az esetleges feliratot is mesterileg a hit bizonyítékául használja fel; mert az igazi Dávidtól megtanulta, a fegyvert az ellenség kezéből csavarni ki s a fennhéjázó Góliát fejét ugyanennek kardjával vágni le.”²² Maga az Egyház is nemcsak javasolja, hanem egyenesen meghagyja a keresztény tudósoknak, hogy a bölcselettől ily módon segítséget kérjenek. Ugyanis az V. lateráni zsinat, miután kijelentette, hogy „minden állítás, mely valamely kinyilatkoztatott igazsággal ellenkezik, hamis, mert az igazság az igazságnak éppenséggel nem mondhat ellen,”²³ a bölcselettel foglalkozóknak megparancsolta, hogy a hamis érvelésekben buzgón forgolódjanak; mert miként Ágoston mondja: „bármily élesnek lássák is valamely ellenvetés, melyet a Szentírás tekintélye ellen felhoznak, csak látszatával bír az igazságnak; mivelhogy igaz nem lehet.”²⁴

De hogy a bölcselet az általunk elősorolt drága gyümölcsök létrehozására alkalmas legyen, semmi szín alatt sem szabad letérnie arról az ösvényről, melyen a hajdankor tiszteletreméltó atyái jártak s melyet a vatikáni zsinat ünnepélyes határozatban jóváhagyott. Mivel ugyanis kétségtelen, hogy a természetfölötti rendben nagyon sok oly igazságot kell elfogadnunk, melyek a legkitűnőbb elme képességét is messze túlhaladják, azért az emberi ész, saját erőtlenségének tudatában, ne akarjon önmaga fölé emelkedni s a jelzett természetfölötti igazságokat se tagadja, se saját képessége szerint ne méregesse, se tetszése szerint ne értelmezze; hanem inkább teljes és alázatos hittel fogadja el azokat és tartsa legnagyobb dicsőségének, hogy mint alárendelt, szolgálatot tehet az égi tanoknak s azokat Isten jóvoltából némileg megközelítheti.

Azokban a pontokban pedig, melyeket az emberi értelem természeténél fogva elérhet, kövesse a bölcselet saját módszerét, támaszkodjék saját elveire s ezekből tulajdon módja szerint következtessen; de mégsem úgy, mintha magát az isteni tekintély uralma alól vakmerően kivonná.

Sőt mivel bizonyos, hogy a kinyilatkoztatott tanok igazak, a velük ellenkezők pedig az ésszel is ellenkeznek, azért gondolja meg a katolikus bölcselkedő, hogy mind a hit, mind az ész jogai ellen sérelmet követne el, ha oly következtetésbe nyugodna bele, amelyet valamely kinyilatkoztatott tannal ellenkezőnek talál. 

Jól tudjuk, hogy vannak, kik az emberi természet erőit kelleténél többre becsülve azt állítják, hogy az emberi ész, ha egyszer az isteni tekintélynek aláveti magát, természetes méltóságából veszít, szolgai járomba jut s az igazság és öntökéletesedés elérésében szerfelett akadályoztatik. De ezek az állitások tévesek és csalfák s oda céloznak, hogy az emberek nem kisebb oktalansággal, mint hálátlansággal, a Iegfenségesebb igazságokat megvessék s a hit isteni jótéteményét, mely a polgári társadalmat is számtalan jóban részesítette, visszautasítják. Az emberi ész ugyanis, mert meghatározott, mi több, nagyon is szűk korlátok közt működik, sok tévedésnek és sok dologra nézve tudatlanságnak van kitéve. A keresztény hit ellenben, minthogy Isten tekintélyén alapszik, az igazságnak legbiztosabb tanítója; miért is, aki ezt követi, sem tévedések körébe nem jut, sem bizonytalan vélekedések hullámai által nem hányatik.

Ennélfogva azok bölcselkednek legjobban, kik bölcseleti tanulmányaikat a hit hódolatával párosítják; mert az isteni igazságok világa, ha a lelket elárasztotta, az értelemnek is segítségére van s nemcsak nem csökkenti ennek méltóságát, hanem inkább nagymértékben nemesíti, élesíti és erősiti azt. Midőn pedig az ily szellemű bölcselkedők elméjük élét a hittel ellenkező vélemények megcáfolására s a hittel megegyezők védelmezésére fordítják, méltóan és sok haszonnal gyakorolják tehetségüket; ugyanis az előbbi esetben a tévedés okait fölfedik s a védelmére felhozott bizonyitékok gyengeségét vagy semmiségét fölismerik; az utóbbiban pedig megállapítják az igazság erős érveit s ezekkel minden józan eszű ember meggyőzését lehetővé teszik.

Hogy pedig ily eljárás és gyakorlás az ész ismerettárát gazdagítja és tehetségeit kifejti, azt csak az vonhatná kétségbe, aki az igazság vagy a hamisság birtoklását az emberi ész fejlődésére nézve elég oktalanul közönyösnek állítaná. Azért a vatikáni zsinat, arról az üdvös befolyásról szólva, melyet a hit az észre gyakorol, méltán mondja: „A hit az észt tévelyektől megszabadítja és védi, s számos ismerettel gazdagítja.„²⁵

Miért is a józanul gondolkodó ember ne vádolja a hitet, mint az ész és a természetes igazságok ellenségét, hanem inkább adjon hálát Istennek és szívből örvendjen afölött, hogy a tudatlanság számtalan alkalma és a tévedések ezernyi hullámai közt tündöklik előtte a szent hit, amely mint barátságos csillag a tévedés minden veszélye nélkül eligazít az igazság révébe.

Ha a bölcseleti tudományok történelmét átgondoljátok, Tisztelendő Testvérek, tisztán látjátok mindannak, mit eddig mondottunk, megerősítését. A régi bölcselkedőknek, kik a hit jótéteményét nélkülözték, legbölcsebbjei is sok dologban igen gyászosan tévedtek. Jól tudjátok, hogy a kevés igaz állítás mellett mily gyakran hamis és képtelen véleményeket hirdettek s mily bizonytalanságban voltak az istenség mivolta, a dolgok eredete, a világ kormányzása, az isteni előrelátás, a rossz eredete és szülő oka, az ember végső célja, az örök boldogság, az erények és a bűnök s más dolgok felől, melyeknek ismeretét az emberi nem minden egyébnél jobban szükségeli.

Ellenben az Egyház legrégibb atyái és tanítói, kik átlátták, hogy Isten rendelésénél fogva az emberi tudomány megújítója sem más, mint Krisztus, „Isten ereje és bölcsessége„,²⁶ „kiben a bölcsesség és tudomány minden kincse rejlik„,²⁷ e bölcs férfiak a régi bölcsek könyveit vizsgálat alá vették, az azokban levő tanokat a kinyilatkoztatott igazságokkal összehasonlították, s amit igaznak és bölcsnek találtak, elfogadták, a többit pedig kijavították vagy elvetették.

Mert a gondviselő Isten, amint Egyháza védelmére a zsarnokok ellenébe csodás bátorságú, nagylelkű vértanúkat támasztott, úgy a hamis bölcselkedőkkel és az eretnekekkel bölcsességben kitűnő férfiakat állított szembe, kik a kinyilatkoztatott igazságok kincsét az emberi ész erejével is védelmezzék.

Így, mindjárt az Egyház keletkezése után, a katolikus tan azokban talált legádázabb ellenfelekre, kik a keresztény hitcikkelyeket és intézményeket kinevetve, azt állították, hogy több isten van, hogy a világ anyagának nincs kezdete és oka, s hogy a világ folyását vak erő és kikerülhetetlen szükség hajtja, nem pedig isteni Gondviselés igazgatja. E balgatag vélekedések tanítóival jó korán megküzdöttek a hitvédőknek nevezett bölcs férfiak, kik elsősorban a hit világát követve, de egyúttal az emberi bölcsesség bizonyságaira is hivatkozva kimutatták, hogy egy Istent kell tisztelni, ki mindenféle tökéletességben bővelkedik; hogy minden világi lény mindenható erővel, semmiből lett létrehozva, s hogy minden egyes dolgot az egy Isten bölcsessége tart fenn és vezet a neki megfelelő cél felé.

E hitvédők közt első hely illeti meg szent Jusztin vértanút, ki, miután a görögök leghíresebb iskoláit, mintegy tapasztalatokat gyűjtve, látogatta, s mint maga elbeszéli, belátta, hogy igazságot a kívánt mértékben csak a kinyilatkoztatott tanokból nyerhet, ezeket lelke egész hevével felkarolva, a rágalmak ellen védte, a római császárok előtt buzgón és ékesen igazolta s a görög bölcselkedők számos állításaival összeegyeztette. Ugyanez idő tájt hasonló irányban működtek Quadratus és Aristides, Hermias és Athenagoras.

E téren nem csekélyebb érdem illeti meg Irenaeust, a győzhetetlen vértanút, a lyoni egyház főpásztorát, ki, midőn teljes erővel cáfolgatta a keletiek téves véleményeit, amelyeket a gnosztikusok az egész római birodalomban elterjesztettek, célja elérésére Hieronymus tanúsága szerint „kimutatta az egyes eretnekségek eredetét s megjelölte a bölcselkedőket, kiktől azok, mint forrásokból származtak„.²⁸

Ki ne ismerné továbbá alexandriai Kelemen vitázó iratait, melyekről ugyancsak Jeromos tisztelettel igy szól: „Ugyan mi van bennük, ami nagy tanultságra ne vallana?  Vagy ami nem volna csupa bölcsesség?„²⁹ Kelemen ugyanis csodával határos változatosságban értekezett mindenről, mik a bölcselet történelmének megalkotására, a vitázás művészetének helyes gyakorlására s az észnek a hittel való összeegyeztetésére vonatkoznak.

Követte őt Origenes, az alexandriai iskola hírneves mestere, ki a görög és a keleti tanokban kitűnően jártas lévén, igen sok és nagyszabású műveket írt, melyek a Szentírás magyarázásában s a keresztény tanok fejtegetésében nagy haszonnal vétenek segítségül; s bár, legalábbis mai alakjukban nincsenek minden tévedés nélkül, mindazáltal igen sok jeles mondatot tartalmaznak, melyek a természeti igazságokat gazdagítják és szilárdítják.

Tertullián az eretnekekkel szemben a Szentírásra hivatkozik, a bölcselkedőkkel szemben pedig a bölcselet fegyvereivel, éspedig oly éles elmével és tudománnyal, hogy a bölcselkedőkhöz nyíltan és bizalommal így szól: „Sem tudományra, sem módszerre nézve nem versenyezhettek velünk, mint ti vélnétek„.³⁰

Hasonló ékesszólással és erővel értekeztek: Arnobius, a pogányok ellen irt könyveiben, valamint Lactantius, fenséges Institutioiban, nem a bölcselet felforgatásával, mint az akadémikusok szokták,³¹ hanem részint saját fegyvereikkel, részint a bölcselkedőknek egymás közt folytatott viszálykodásaiból kölcsönzöttekkel bizonyítván be a keresztény bölcsesség tételeit és parancsait.³²

Amiket pedig az emberi lélekről, az isteni tökéletességekről s más határtalan fontosságú kérdésekről a nagy Atanáz és aranyszájú János, az ékesszólók fejedelme, írásban reánk hagytak, azok közelismerés szerint oly kitűnők, hogy úgy látszik, mintha sem éles felfogásra, sem bőségre nézve nem volnának többé tökéletesíthetők.

De hogy minden egyest elszámlálva hosszadalmasak ne legyünk, az eddig felhozottak után még csak nagy Vazult és mind a két Gergelyt említjük, kik miután Athénből, a műveltség székhelyéről a bölcselet minden kincsével megrakodva eltávoztak, lángbuzgalommal szerzett ismereteiket az eretnekek megcáfolására s a keresztények oktatására fordították.

De úgy látszik, hogy a legdicsőbb pálma mégis Ágostont illeti, ki hatalmas értelemmel megáldva s az egyházi és világi tudományokban tökéletesen jártas lévén, szilárd hittel és óriási tanultsággal kora minden tévelye ellen roppant erővel küzdött. Ugyan van-e része a bölcseletnek, melyet el nem ért; sőt van-e részlet, melyet a legnagyobb szorgalommal át nem vizsgált, akár, midőn a hit legmagasztosabb titkait a hívek előtt fejtegette s az ellenkezők vészes támadásai ellen védelmezte; akár, midőn az akadémikusok és manichaensok hiú vélekedéseit tönkretette s mind az emberi tudás alapjait és biztosságát kimutatta, mind az embereket érő rosszak mivoltát, eredetét és okait megjelölte? Mennyit és mily éles belátással vitázott ő az angyalokról, a lélekről, az emberi elméről, az akaratról s annak szabadságáról, a vallásról s a boldog életről, az időről s az örökkévalóságról, valamint a változékony testek természetéről?

Majd valamivel később keleten damaszkuszi János, ki Vazul és nazianzi Gergely nyomdokait követte, nyugaton pedig Boétius és Anselmus, Ágoston tanaihoz ragaszkodva gazdagították a bölcseleti tudományok kincstárát.

A középkorban a skolasztikusoknak nevezett tudós férfiakkal találkozunk, kik arra a nagyszabású munkára vállalkoztak, hogy a szent atyák számos és terjedelmes irataiban szétszórva elhelyezett bő és termékeny tananyagot szorgalmasan összegyűjtsék s az utódok használatára és kényelmére együvé foglalják.

Hogy pedig mi a skolasztikusok munkálkodásának eredete, természete és jelessége, azt, Tisztelendő Testvérek, bölcs elődünk, V. Sixtus szavaival akarjuk kissé hosszasabban előadni:

„Annak jóságából, ki egyedül adhatja meg a tudomány, bölcsesség és értelem szellemét s ki Egyházát a századok folyamán keresztül, amint a szükség ki várja, új meg új jótéteményekben részesíti, újszerű védelemmel erősíti, annak intézkedéséből találták fel legbölcsebb elődeinek a skolasztikus hittudományt, melyet kitűnő elmeéllel, roppant szorgalommal, nagy fáradsággal, sok virrasztással kiváltképpen két dicső tudós, a szóban forgó skolasztika két leghíresebb tanítója, az angyali sz. Tamás és a szeráfi sz. Bonaventura műveltek ki, s kellőképp rendszerbe hozva és amint csak kívánni lehet, kifejtve, hagyták hátra az utódoknak. Ez üdvös tudománynak, melynek forrásait a Szentírás, a római pápák, a zsinatok és a szent atyák tanításai képezik, ismerete és gyakorlása mindenkor nagy hasznára vált az Egyháznak úgy a Szentírás helyes megértésében és értelmezésében, mint a régi atyák iratainak üdvös tanulmányozásában, nemkülönben a különféle tévelyek és eretnek tanok felismerésében és megcáfolásában: ma pedig, az apostol által megjósolt vészes időben, midőn káromló, gőgös és csábító emberek napról-napra tovább menve a gonoszság útján, tévelyegnek és másokat is tévedésbe ejtenek, ma fölöttébb szükséges a katolikus hit tanainak megvédésére és az eretnekségek megcáfolására.”³³

E szavak, ámbár csak a  skolasztikus hittudományra látszanak vonatkozni, mindazáltal kétségtelenül a bölcseletre is alkalmazhatók s annak dicséretét is hangoztatják. Mert azok a kitűnő tulajdonok, melyek a skolasztikus hittudományt az igazság ellenségei előtt oly félelmetessé teszik, névleg, hogy ismét az említett pápa szavaival éljünk, „az egyes dolgok és okaik szoros összefüggése, a részek szép rendje és összeállítása, mely a harcra kész katonák soraihoz hasonlít, a világos meghatározások és megkülönböztetések, az érvek szilárdsága, az ellenállhatatlan vitatkozások, melyek az igazat a hamistól mint világosságot a sötétségtől megkülönböztetik, a sokféle csábító részlettel és csalóka mázzal felékesített eretnek tanokról pedig a leplet lerántják”,³⁴ e kitűnő és bámulatos tulajdonok nem máshonnan erednek, mint ama bölcselet helyes alkalmazásából, melyet a skolasztikus tudósok hittudományi vitatkozásaikban fáradságot nem kímélve, bölcs belátással használtak.

Mivel továbbá a skolasztikus hittudósoknak különösen sajátságuk volt az emberi és az isteni tudományt szoros kötelékkel összefűzni, ennek folytán hittudományuk, melyben kitűntek, nem részesült volna oly általános elismerésben és tiszteletben, ha bölcseletük csonka, tökéletlen vagy gyenge alapokon nyugvó lett volna.

A skolasztikus tudósok közöl pedig mint mindannyinak fejedelme és mestere, messze kimagaslik Aquinói Tamás, ki, mint Cajetanus mondja, „mert a régi szent tudósokat határtalanul tisztelte, mintha mindannyinak értelmében részesült volna.”³⁵ Tamás ezek tanait, mint valamely test elszórt tagjait összeszedte, eggyé illesztette, csodásan szervezte s nagyban növesztette, úgyhogy méltán tartatik a katolikus Egyház kiváló oltalmának és díszének.

Tanulékony és éles elmével, könnyed és tartós emlékezettel, nagy életszentséggel, páratlan igazságszeretettel, isteni és emberi tudománnyal megáldva, mint tündöklő nap, e földkerekségét erényeinek melegével és tanának fényével elárasztotta.

Nincs a bölcseletnek része, amelyet finom elmeéllel és alaposan ne tárgyalt volna; az okoskodás törvényeiről, Istenről és az egyszerű lényekről, az emberről és más érzékelhető dolgokról, az emberi cselekedetekről s ezek elveiről úgy értekezett, hogy sem kérdéseinek bősége, sem az egyes részek elhelyezése, sem tárgyalási módja, sem elveinek szilárdsága s bizonyítékainak súlya, sem előadásának világossága és sajátos volta, sem a legelvontabb dolgok könnyed fejtegetése semmi kívánnivalót nem hagy maga után.

Ide járul az is, hogy az angyali tudós bölcseleti állításait a dolgok lényegéből és elveiből vonta ki, melyekben pedig mintegy végtelen igazságok magvai rejlenek, hogy azokat későbbi tudósok alkalmas időben, gazdagon gyümölcsözőleg fejlesszék ki. S mivel ezt a bölcselkedési módszert a tévelyek megcáfolásában is alkalmazta, azt érte el, hogy nemcsak az előző idők tévedéseit egymaga leverte, hanem egyúttal győzhetetlen fegyvereket szolgáltatott minden ezután támadhatók legyőzésére is.

Továbbá az észt, mint illik, szépen megkülönböztetve a hittől s a kettőt összeegyeztetve, midőn mind a kettőnek jogait megvédte s méltóságát biztosította, az észt oly magaslatra emelte, hogy magasabbra már alig emelkedhetik, a hitet pedig az ész részéről annyi és oly hatalmas segítségben részesítette, hogy több és nagyobb segítségben már alig részesülhet.

Ez okok miatt, kivált előbbi századokban, a bölcseletben és hittudományban egyaránt kimagasló férfiak, hihetetlenséggel határos buzgalommal összekeresték Tamás halhatatlan iratait, hogy az azokban rejlő angyali bölcsességet nemhogy megismerjék, hanem szellemi életükké változtassák.

Tudva van, hogy a szerzetesrendek alapítói és törvényhozói majdnem kivétel nélkül meghagyták rendjük tagjainak, hogy Szent Tamás tanait elsajátítsák, azokhoz szentül ragaszkodjanak, s e kiváló szellem irányától eltérni ne bátorkodjanak. Hogy a domonkosi rendről, mely a szóban levő jeles mesterrel mintegy sajátjával méltán dicsekszik, ne is szóljunk, ily törvény kötelezi a bencéseket, a kármelitákat, az ágostoniakat, a jezsuitákat s több más rendet, mint szabályaik bizonyítják.

S e pontnál nagy gyönyörrel szárnyal vissza lelkünk az Európában egykoron virágzott hírneves párizsi, salamancai, alcalai, douay-i, toulouse-i, lövení, páduai, bolognai, nápolyi, coimbrai s egyéb akadémiákhoz és iskolákhoz, melyeknek tekintélye mintegy a korral együtt növekedett és fontos ügyekben kikért véleményei mindenki által nagy tisztelettel fogadtattak.

Márpedig ismeretes dolog, hogy az emberi bölcsesség említett kiváló székhelyein az angyali tudós, sz. Tamás mint fejedelem tiszteltetett, kinek tanításában és tekintélyében úgy a mesterek, mind a tanulók csodásan megegyeztek.

De a mi többi elődeink, a római pápák, Aquinói Tamás bölcsességét nagy dicséretekkel és ajánlásokkal tüntették ki. Így VI. Kelemen,³⁶ V. Miklós,³⁷ XIII. Benedek³⁸ és mások azt állítják, hogy Tamás csodálatos tanítása az egész Egyházat bevilágítja; V. Piusz³⁹ pedig azt mondja, hogy az ő tana az eretnekségeket tönkreteszi, eloszlatja s az egész földkerekségét mintegy naponként tisztítja a tévelyek mételyétől; mások meg XII. Kelemennel⁴⁰ azt hirdetik, hogy Tamás iratai az egész Egyházat számtalan jóban részesítették, miért is oly tisztelettel kell őt illetni, milyenben az Egyház legkiválóbb atyái, Gergely, Ambrus, Ágoston és Jeromos részesülnek; végül ismét mások nem haboznak őt az akadémiák és líceumok elé követendő példaképül és biztos tanítóul állítani.

E tekintetben legemlékezetesebbek V. Orbánnak a toulouse-i akadémiához intézett szavai: „Akarjuk és ezennel meghagyjuk, hogy sz. Tamás tanát mint igazat és katolikust kövessétek s azt teljes erőtökből gyarapítani igyekezzetek„.⁴¹ E rendeletet azután XII. Ince⁴² a löveni egyetemmel, XIV. Benedek⁴³ pedig a granadai Dénesről nevezett iskolával szemben ismételték. A római pápák idézett nyilatkozatait megkoronázza VI. Ince bizonyságtétele, mely így szól:

„Az ő (Tamás) tanítása a szavak kellő megválasztását, az előadási módot s az állítások igazságát tekintve, a kánoni iratokon kívül minden más tanítást felülmúl; úgyhogy aki őt követte, sohasem tért el az igazságtól; aki pedig őt megtámadta, mindig tévedés gyanújába esett.”⁴⁴

Maguk az egyetemes zsinatok, melyekben pedig kiválóan egyesülve van az emberi bölcsesség választéka, szintén mindenkor nagy tisztelettel viseltettek Aquinói Tamás iránt. Így a lyoni, a vienne-i, a flórenci és a vatikáni zsinatokon Tamás részt vett az atyák tanácskozásaiban és határozataiban, sőt azt mondhatnánk, hogy az értekezéseket vezette, s ellenállhatatlan erővel és kedvező eredménnyel küzdött a görögök, az eretnekek és az észelviek tévedései ellen.

De még egy kitüntetésről kell megemlékeznünk, melyben Tamáson kívül egyetlen katolikus tudós sem részesült, mely abban áll, hogy a trienti zsinat atyái tanácskozásaik közben az ő „Summa” című munkáját az oltáron nyitva tartották, hogy abból érveket és útmutatást merítsenek.

Végül a hasonlíthatatlan férfiú abban a dicsőségben is részesült, hogy a katolikus Egyház ellenségeitől is hódolatot, dicséretet és csodálatot nyert. Mert mint tudva van, az eretnek felekezetek vezérei közt találkoztak, akik nyíltan hirdették, hogy ha egyszer Aquinói Tamás tana megdöntetik, könnyű lesz minden katolikus tanítóval megküzdeni, sőt magát az Egyházat is meg lehet semmisíteni.⁴⁵ A reménykedés ugyan hiú, de a benne foglalt tanúságtétel nem jelentéktelen.

Ez okokból, Tisztelendő Testvérek, valahányszor elgondoljuk az őseink által annyira becsült bölcseleti rendszer jóságát, erővel teljes voltát és gazdag gyümölcseit, mindannyiszor sajnálkozunk afelett, hogy ez a bölcselet az őt megillető tiszteletet nem mindig és nem mindenütt tartotta meg: mely sajnálkozásunk annál nagyobb, minél nyilvánvalóbb a skolasztikus bölcselet hosszas használata s a legkiválóbb férfiaknak, és ami fő, az Egyháznak felőle hozott kedvező ítélete. A régi helyett itt-ott új bölcseleti irány jutott uralomra, melynek gyümölcsei nemigen óhajtandók, mert nem üdvösek az Egyházra és a polgári társadalomra nézve.

Ugyanis a 16-ik századbeli újitók törekvése folytán a bölcselkedésben minden tekintet nélkül a hitre, teljes gondolkodási és véleményezési szabadság kezdett lábra kapni. Ily szellem mellett a különböző bölcseleti rendszerek egészen természetesen mód nélkül szaparodtak s egymástól eltérő, sőt egymással ellenkező vélemények jutottak felszínre oly kérdések megoldásában is, melyek az emberi ismeretek terén fő fontosságúak. A vélemények sokasága azután igen gyakran habozást és kételkedést szült, melyet, mint tudva van, már csak egy lépés választ el a tévedésektől.

Mivel pedig az emberek igen hajlandók mások utánzására, azért az újítási vágy sok keresztény bölcselkedő lelkét is megszállta, kik azután ahelyett, hogy a régi bölcseletben bírt örökséget növelték és tökéletesítették volna, ezt mellőzve, kétségtelenül kevésbé okosan s a tudományok nem csekély kárára, inkább új rendszereket igyekeztek létesíteni.

Ezt ez eljárást azért nem dicsérhetjük, mert az a sok különböző bölcseleti rendszer, és így az egész újabb bölcselet, az egyes tanítók tekintélyén és vélekedésében nagyon változékony, ingatag és gyenge alappal bír, nem pedig oly változatlan, megszilárdult és erős sziklával, milyenen a régi épült. Ennélfogva, ha az új bölcselet az ellenkező véleményűek támadásait nem képes visszaverni, ennek okát ne magán kívül, hanem magában keresse.

Ezáltal azonban éppen nincs szándékunkban helyteleníteni azoknak a tanult és szorgalmas férfiaknak eljárását, kik a bölcselet művelésében úgy saját szellemi készletüket, mint az újabb kutatások vívmányait értékesítik; mert az bizonyos, hogy ily eljárás csak haszonnal járhat. De azt már nem helyeselhetnék, ha valakinek egész bölcselkedése ebben állna.

Hasonló ítéletet kell mondanunk a hittudomány műveléséről is; bölcsen jár el az, ki a régi rendszert a tudomány által nyújtott különféle segédeszközzel tökéletesíti; de a skolasztikusok komoly színezetű módszerét elhagyni nem szabad, mert csak így, a kinyilatkoztatás és az ész erőinek egyesítésével lesz a hittudomány továbbra is „a hit bevehetetlen bástyája.”⁴⁶

Ezek után csak dicsérettel kell megemlékeznünk a bölcselet nem kevés művelőjének bölcs szándékáról, kik utóbbi időben a bölcseleti tudományok átalakítását úgy vélték és vélik eszközlendőnek, hogy sz. Tamás tana régi dicsőségébe visszahelyeztessék. Nagy lelki örömmel tapasztaltuk azt is, hogy közületek, Tisztelendő Testvérek, többeket hasonló szándék és törekvés diszesít. Ezeket, midőn dicsérjük, egyúttal buzdítjuk, hogy a kezdett törekvésben állhatatosak maradjanak; a többieket pedig összesen és egyenként intjük, hogy az angyali tudós szüntelen, gazdag és tiszta forrásaiból a rájuk bízott tanuló ifjúságot táplálni, legszentebb kötelességüknek tartsák.

Sok okunk van rá, hogy ezt sürgessük. Mindenekelőtt, mivel napjainkban a keresztény hitet bizonyos álbölcselet fondorkodásaival és cseleivel támadják meg, az ifjakat egyáltalában, de kivált azokat, akik az egyházi pályára kívánnak lépni, a tudomány egészséges és erős táplálékával kell nevelni, hogy erőben bővelkedve s mindenféle fegyverrel kellőképp ellátva, jó korán hozzászokjanak a vallás bátor és bölcs védéséhez, az apostol szerint „mindenkor készek lévén megfelelni mindannak, ki okát kérdi a bennünk élő reménységnek„;⁴⁷ s „inteni az üdvös tudomány értelmében, az ellenmondókat pedig megcáfolni„.⁴⁸

Azután igen sokan vannak, kik a hittől elidegenedve, minden katolikus intézményt gyűlölnek s azt vallják, hogy egyetlen tanitójuk és vezérük az ész. Ezek meggyógyítására s a katolikus hittel kiengesztelésére Isten természetfölötti segítségén kívül semmi hathatósabb eszközt nem ismerünk, mint az egyházatyák és a skolasztikusok tanítását, mert ezek a keresztény hit legszilárdabb alapjait, eredetét, bizonyos voltát, bizonyítékait, az emberi társadalmat boldogító jótéteményeit s az ésszel való tökéletes megegyezését oly szembeszökőleg és oly nagy erővel kimutatták, hogy a legmakacsabban ellenállókat is képesek meggyőzni.

Továbbá a családi és a polgári élet, mely a vészes tanok által megmételyezve, köztudomás szerint nagy veszélyben forog, kétségtelenül sokkal békésebb és biztosabb állapotnak örvendene, ha a felső iskolákon józanabb s az Egyház tanával megegyezőbb tételek adatnának elő, olyanok például, mint sz. Tamás tanai.

Mert amit sz. Tamás tanít a mostanában már szabadossággá vált szabadság valódi mivoltáról, a tekintély eredetéről, a törvényekről s azok kötelező erejéről, a római pápák atyai és méltányos uralkodásáról, a felsőbbség iránt tanúsítandó engedelmességről, az általános kölcsönös szeretetről s más hasonló természetű dolgokról, ezek igen nagy, sőt ellenállhatatlan erővel bírnak annak az új jognak megdöntésére, melynek elvei a közrendet és közállapotokat veszélyeztetik.

Végül a bölcseleti tudományoknak általunk tervezett átalakításától minden emberi tudomány új erőt és növekedést remélhet. Mert a helyes irányú művészetek és tudományok a bölcselettől, mint igazgató mestertől s a szellemi élet közös forrásából szokták nyerni úgy a józan és kellő eljárási módot, mint a nemes szellemet. Hiszen tagadhatatlan tény, hogy a szépművészetek leginkább akkor virágzottak, amikor a bölcselet kellő tiszteletben és okos tárgyalásban részesült; ellenben amint a bölcselet tévelyekkel és képtelenségekkel ékteleníttetett el, a művészetek is elhanyagoltattak s csaknem feledésbe mentek.

Ugyanazért a természeti tudományok is, melyek ma oly nagy becsülésben részesülnek s annyi kitűnő találmány után mindenfelé nem csekély csodálatot keltenek, a régi bölcselet visszaállítása folytán nemcsak hogy kártól nem tarthatnak, hanem inkább nagy előmenetelt remélhetnek.

Merthogy e tudományok gyümölcsözőleg műveltessenek s így gyarapodjanak, arra nem elégséges az egyes tények megfigyelése s a természet szemlélése; hanem miután már az egyes tények meg vannak állapítva, magasabbra emelkedve, szorgosan kell kutatni az anyagi dolgok természetét, törvényeit s elveit, melyekből az egésznek rendszere, a különféleség mellett észlelhető egység s a különbözőség dacára fennálló kölcsönös rokonság származik. Márpedig a skolasztikus bölcselet, okosan kezelve, az ily kutatásoknak bámulatos erőt, fényt és segédeszközt kölcsönöz.

E pontnál hangsúlyoznunk kell azt, hogy a legnagyobb jogtalanság a skolasztikus bölcseletet a természeti tudományok haladásának és gyarapodásának akadályául tüntetni fel. Mert midőn a skolasztikusok, a szent atyák nyomdokait követve, az embertanban általában azt tanították, hogy az emberi értelem csak az érzéki dolgoktól emelkedhetik fel az anyagtalanok megismerésére, egyúttal szükségképpen belátták, hogy a bölcselkedőre nézve mi sem lehet fontosabb, mint a természet titkait szorgalmasan kutatni s megismerni.

S hogy így gondolkodtak, azt eljárásuk is megmutatja; így sz. Tamás, nagy Albert s más kiváló skolasztikusok, midőn bölcseleti elmélkedéseknek adták át magukat, egyúttal a természeti dolgok megismerésében is folyton fáradoztak; sőt e téren több oly véleményt alkottak, melyeket a mai természettudósok is igazaknak tartanak. Ezenkívül a jelen kor jeles természettudósai közöl többen nyíltan kijelentették, hogy a természeti tudományok mai biztos eredményei s a skolasztikus elvek közt semmi valódi ellentmondás nincs.

Mi tehát, midőn kijelentjük, hogy készek vagyunk örömest és hálás szívvel kell elfogadni mindent, amit bárki bölcsen mondott vagy a valóságnak megfelelően kigondolt s felfedezett,

titeket, Tisztelendő Testvérek, sürgetve intünk, hogy a katolikus hit oltalmára és díszére, az emberi társadalom javára s minden tudomány tökéletesítésére Szent Tamás aranynál becsesebb bölcsességét ősi jogaiba visszahelyezzétek s terjesszétek. Sz. Tamás bölcsességét,

mondjuk; mert ha a skolasztikusok műveiben itt-ott túlságos szőrszálhasogatás vagy meggondolatlan állítás fordul elő, vagy ha egyes nézeteik az újabb kor bizonyos vívmányaival meg nem egyeznek, szóval, ami bennük nem helyeselhető, azt visszaállíttatni éppenséggel nem lehet szándékunkban.

Különben az általatok bölcsen választandó tanítók Aquinói Tamás tanát adják elő tanítványaiknak, mutassák meg ezeknek, hogy az angyali tudós alaposságra és előadásra nézve a többiek felett messze kimagaslik. Továbbá az általatok alapított vagy alapítandó felsőbb iskolákon is e tant fejtegessék s használják az elterjedt vélemények megcáfolására.

Hogy azonban az igazság után szomjazók a valódi helyetti hamisított s az egészséges helyett megromlott italt ne kapjanak, gondoskodjatok arról, hogy sz. Tamás bölcseletét magukból a forrásokból lehessen meríteni vagy legalább oly patakokból, melyek általános vélekedés szerint a forrásból jönnek s minden tisztátalanságtól meg vannak őrizve: ellenben távolítsátok el a növendékeket oly vizektől, melyekről ugyan az van állítva, hogy sz. Tamás tiszta tanát foglalják magukban, de a valóságban idegen elemekkel megváltoztatva s megfertőztetve vannak.

Jól tudjuk azonban, Tisztelendő Testvérek, hogy minden igyekezetünk hiába, ha segítségében nem részesít az, kit a Szentírás „a tudományok Istenének„⁴⁹ nevez s kiről ugyanaz az írás igy oktat bennünket: ,,Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről jön, a világosság atyjától szállván le„;⁵⁰ és ismét: „Ha valaki bölcsesség nélkül szűkölködik, kérje azt az Istentől, ki mindenkinek szemrehányás nélkül, bőségesen ad; és megadatik neki.”⁵¹

Azért kövessük e részben is az angyali tudós példáját, ki sohasem fogott olvasásba vagy írásba Isten segítségének kikérése előtt, s nyíltan vallotta, hogy amit tud, nem annyira munkálkodásának, mint inkább Isten különös jóságának köszönheti.

Alázatos és közös imában kérjük tehát Istent mindannyian, hogy Egyháza fiait részesítse a tudomány és értelem szellemében s nyissa meg elméjüket a bölcsesség befogadására. Hogy pedig az isteni jóság bővebb ajándékaiban részesüljetek, a bölcsesség székének, a boldogságos Szűznek hathatós közbenjárásáért is könyörögjetek; egyszersmind esedezzetek a szent Szűz jegyesénél is, sz. Józsefnél, továbbá a legnagyobb apostolok, Szent Péter és Pál előtt, kik a tévelyek mételyével átjárt világot az igazság hirdetése által megújították s a mennyei bölcsesség világosságával elárasztották.

Végül az isteni segedelemben bízva s a ti főpásztori gondoskodásotokra számítva, az isteni áldások zálogául és atyai jóindulatnak jeléül rátok, Tisztelendő Testvérek, valamint papságotokra és a gondjaitokra bízott hívekre teljes szívünkből apostoli áldásunkat adjuk.

Kelt Rómában, sz. Péternél, 1879. augusztus 4-én, pápaságunk második évében.
XIII. Leó pápa

Fordította: Dr. Kiss János
Bölcseleti Folyóirat. 1886. (1. évf.) 1. sz. 22-44. p.

1. Máté, 28, 19. ↩︎
2. Kol. 2, 8. ↩︎
3. Kor. I. 2, 4. ↩︎
4. De Trin. lib. 14., eap. 1. ↩︎
5. Alex. Leiemen, strora. 1. 1., cap. 16.; 1. 7., eap. 3. ↩︎
6. Orig. csodatevő Gergelyhez ↩︎
7. Alex. Kelemen, stroin. 1. k., 5. fej. ↩︎
8. Róm. 1, 20. ↩︎
9. Róm. 2, 14—15. ↩︎
10. Oratio paneg. ad Origen. ↩︎
11. Vita Moyn. ↩︎
12. Carm. I., Jamb. 3. ↩︎
13. Epist. ad Magn. ↩︎
14. De doctr. Christ. 1. 2., cap. 40. ↩︎
15. Bölcs. 13, 1. ↩︎
16. Bölcs. 13, 5. ↩︎
17. Péter, II., 1, 16. ↩︎
18. Constit. dogm. de Fide Catholiea. 3. fej. ↩︎
19. Idéz. Constit., 4. fej ↩︎
20. Uo. ↩︎
21. Stromata, 1. 1, cap. 20. ↩︎
22. Epist. ad Magn ↩︎
23. Bulla „Apostoliéi regiminis”. ↩︎
24. Bpist. 143. (al. 7.) ad Marcellin.. n. 7. ↩︎
25. Constit. dogul, de Fide Cath., eap. 4. ↩︎
26. Kor. I. 1. 24. ↩︎
27. Kolossz. 2, 3. ↩︎
28. Epist. ad Magn. ↩︎
29. Az id. helyen. ↩︎
30. Apologet. § 40. ↩︎
31. Inst. VII, cap. 7 ↩︎
32. De opif. Dei, eap. 21. ↩︎
33. Bulla: Triumphantis, an. 1588. ↩︎
34. Ld. Bulla. ↩︎
35. In 2-am 2-ae, qu. 148. a. 4. in fm. ↩︎
36. Bulla: In Ordine ↩︎
37. Breve ad Fr. ord. Praedic. 1451. ↩︎
38. Bulla: Pretiosus. ↩︎
39. Bulla: Mirabilis. ↩︎
40. Bulla: Verbo Dei. ↩︎
41. Constit. 5. dat. die 3. Aug. 1368. ad Cancell. Univ. Tolos. ↩︎
42. Litt. in forma Brev. die G. Febr. 1694. ↩︎
43. Litt. in forma Brev. die 21. Aug. 1752, ↩︎
44. Serm. de s. Thoma. ↩︎
45. Beza, Bncerus. ↩︎
46. Sixtus V. Bulla eit. ↩︎
47. Péter, I. 3, 15. ↩︎
48. Tit. 1. 9. ↩︎
49. Kir. I. 2, 3. ↩︎
50. Jak. 1, 17. ↩︎
51. U. o. 5. v. ↩︎