Egy elfeledett katolikusüldözés és a meghiúsult szabadságharc mártírjai
November 4-éről 5-ére virradóra hiúsult meg az a katolikus felkelés, amely a kegyetlen és véreskezű protestáns angol államhatalom ellen szerveződött 1605-ben. A hatályos törvények alapján bárkit kibelezéssel és felnégyeléssel sújthattak katolikussága miatt. Ezrek szenvedtek brutális kivégzést, tízezrek szenvedtek el válogatott kinzásokat és börtönbüntetést, és még sokkal többen jutottak koldusbotra a pénzbüntetések és egzisztenciális ellehetetlenítés miatt. Katolikus nemesek kis csoportja egy bátor akciót kieszelve próbált véget vetni az istentelen kormányzásnak, amely bár meghiúsult, de résztvevői elnyerték a vértanúság koronáját, és örök, dicsőséges példát állítottak minden katolikus elé.
Az angol katolikusüldözés megértéséhez mindenekelőtt az angol reformáció történeti hátterét kell röviden felidéznünk. VIII. Henrik (1509–1547) eredetileg nem kívánta protestánssá alakítani országát. 1521-ben még maga lépett fel Luther tanításaival szemben, és a hét szentség katolikus tanításának védelméért X. Leó pápától megkapta a Defensor Fidei (a hit védelmezője) címet.
Henrik nem valamiféle „teológiai felismerés” következtében fordult szembe Rómával, pusztán személyes erkölcsi romlottsága, féktelen önkényuralmi törekvései és házassági szenvedélyei vezették el oda, hogy végül a hit és az Egyház rendjét is saját vágyainak rendelte alá. Az erkölcsi romlás – ahogy az eretnekségek esetében általában – idővel teológiai romlással társult. 1534-ben az Act of Supremacy révén önmagát nyilvánította az angol egyház legfőbb földi kormányzójává, és megszakította az ország egyházjogi kapcsolatát a Szentszékkel. A szakítás ekkor még elsősorban egyházkormányzati természetű volt, ugyanis Henrik továbbra is fenntartott számos katolikus hittételt, amit az 1539-es Six Articles is bizonyít.
A tényleges protestáns reformáció VI. Eduárd (1547–1553) uralkodása alatt bontakozott ki. Thomas Cranmer canterburyi érsek vezetésével megkezdődött a liturgia és a teológia átalakítása. Az 1549-es, majd különösen az 1552-es Book of Common Prayer már egyre határozottabban tükrözte a protestáns szentségtani felfogást. A folyamatban jelentős szerepet játszottak a kontinensről érkező reformátorok, akik révén az angol egyház a svájci protestantizmus, vagyis a kálvini teológia hatása alá került.
VI. Eduárd korai halála után féltestvére, Tudor Mária (1553–1558) rövid időre helyreállította a katolikus vallást és a pápai joghatóságot. Halálát követően azonban I. Erzsébet (1558–1603) ismét a protestáns irányvonalat érvényesítette. Az 1559-es vallási rendezés visszaállította a királyi egyházfőséget és a protestáns liturgiát, az 1563-ban elfogadott, majd 1571-ben véglegesített Harminckilenc Hitcikkely pedig megszilárdította az angol egyház református teológiai alapjait. Ezt követte a katolikus vallásgyakorlat fokozatos büntetőjogi korlátozása.
A katolikusüldözés törvényi háttere
Az anglikán államegyház kizárólagosságát és a római Egyház felszámolását célzó jogalkotás lépésről lépésre épült ki I. Erzsébet és I. Jakab uralkodása alatt.
1.) Act of Supremacy (1559): Érvénytelenítette I. Mária katolikus restaurációját, s az uralkodót nyilvánította az egyház egyetlen legfelsőbb kormányzójának. A főhatalmi eskü letételét kötelezővé tette minden tisztségviselő számára; megtagadása tisztségvesztéssel, harmadszorra pedig felségsértésként halálbüntetéssel járt. Utóbbi nagyon fontos elem az angol protestantizmus katolikusüldözése kapcsán, ugyanis azzal, hogy a katolikusságot összekötötték a felségárulással, összekapcsolták azt a III. Eduárd uralkodása alatt kiadott Treason Act (1351) büntetésével.
Eszerint akit katolikussága miatt felségárulóként elítélnek, azt először felakasztják, ám mielőtt belehalna, ott helyben felvágják a hasát és kirángatják a beleit, majd a még élő kibelezett áldozatot felnégyelik.
2.) Act of Uniformity (1559): Betiltotta a római katolikus szentmisét és a szentségeket, kötelezővé téve a protestáns Book of Common Prayer használatát. A vasárnapi protestáns istentiszteletekről távol maradó katolikusokat (Recusants) alkalmanként 12 penny bírsággal sújtották.
3.) Treason Act (1571): Felségsértéssé – tehát az ismertetett kínhalállal büntetendővé – nyilvánította a pápai iratok, feloldozások vagy szentelmények (pl. rózsafüzér) terjesztését, valamint bárkinek a katolikus hitre való visszatérítését.
4.) Recusancy Act (1581): A szentmisét látogató és az anglikán istentiszteletet megtagadó katolikusok elleni bírságot elképesztő összegre, havi 20 fontra emelte (ami egy tehetős birtokos éves jövedelmét is meghaladta). Aki nem tudott fizetni, annak teljes vagyonát lefoglalták. A szentmise bemutatásáért a súlyos pénzbüntetés mellett egy év börtön járt. Anglia katolikus lakossága földönfutóvá vált.
5.) Act against Jesuits and Seminarists (1585): Minden külföldön felszentelt katolikus papot automatikusan árulónak nyilvánított, ha Angliába lépett; büntetésük az ismertetett módon való kivégzés volt. A papokat befogadó vagy elrejtő világi híveket is halálbüntetéssel sújtották.
6.) Popish Recusants Act (1592, 1606): Korlátozta a katolikusok mozgásszabadságát (nem hagyhatták el lakóhelyüket 5 mérföldnél távolabbra), megtiltotta számukra a fegyverviselést, a katonai és jogi pályát, valamint a gyermekek gyámsági jogát.
Ez a szinte példátlan és véreskezű elnyomás messze nem említhető egy lapon azokkal a be sem tartatott törvényekkel, melyek miatt a magyar protestánsok állandóan áldozatpózban tetszelegnek.
Erzsébet 1603-ban bekövetkezett halála után a katolikusok egy része abban reménykedett, hogy az új uralkodó, I. Jakab enyhíteni fogja a korlátozásokat. Bár az uralkodó eleinte bizonyos engedményeket tett politikai megfontolásokból, végül fenntartotta Erzsébet katolikusellenes törvényeit, sőt 1604-ben újabb szigorításokat támogatott. A papok kiutasítását és a vallásukat gyakorló katolikusokkal szembeni újabb büntetések érvényesítését ismét napirendre tűzték.
A szabadságharc megszervezése és meghiúsulása
Ebben a légkörben fogant meg Robert Catesby terve, aki egy maroknyi katolikus nemessel együtt arra jutott, hogy csak szabadságharc által lehet megváltoztatni Anglia vallási és politikai berendezkedését. Catesby köréhez tartozott többek között Thomas Percy, Thomas Wintur, John Wright, Robert Keyes, Thomas Bates és Guy Fawkes is. Utóbbi korábban a spanyolok oldalán harcolt a németalföldi háborúkban a protestánsok ellen, és katonai tapasztalatainak – valamint rendíthetetlen hitének – köszönhetően különösen alkalmas volt egy ilyen műveletre.
Itt kell kiemelni, hogy a liberális zavargások által világszerte ismertté tett Anonymus-maszk valójában Guy Fawkes személyéhez nyúlik vissza. Szomorú, hogy a mai liberális ellenállás egyik jelképe egy olyan katolikus mártír ábrázolása, aki a protestánsok – tehát a mai liberálisok szellemi elődei – ellen küzdött.
1604-ben kezdték meg tervük kidolgozását: céljuk nem egyszerűen a király eltávolítása volt, hiszen a katolikusüldöző protestáns elit továbbra is a helyén maradt volna. Az egész politikai vezetést, a protestáns nemességet és a parlamentet kívánták egyetlen csapással megsemmisíteni, hogy a kialakuló hatalmi vákumban katolikus felkelés induljon ki az ország középső részén. A terv kivitelezéséhez a parlament épülete alatti pincét bérelték ki, ahova több mint harminc hordó puskaport szállítottak, amelyeket fával és egyéb anyagokkal fedtek el. Guy Fawkes feladata lett volna, hogy a parlament 1605. november 5-re tervezett megnyitásakor meggyújtsa a gyújtózsinórt, és ezzel felrobbantsa az épületet az uralkodóval, a főnemességgel és a képviselőkkel együtt.
A terv azonban nem maradt titokban. 1605. október 26-án William Parker, Monteagle bárója egy névtelen levelet kapott, amely arra figyelmeztette, hogy ne vegyen részt a parlament közelgő megnyitásán, mert súlyos veszély fenyegeti. A levél szerzője arra intette, hogy maradjon távol az eseménytől, mert az országgyűlés résztvevőit váratlan csapás érheti. A báró a levelet továbbította Robert Cecilnek, a király egyik legbefolyásosabb tanácsadójának.
A levél hitelességével és a benne foglalt figyelmeztetés komolyságával kapcsolatban kezdetben bizonytalanság uralkodott, a hatóságok azonban végül elrendelték a Westminster-palota átkutatását. November 4-én éjszaka a parlament alatti helyiségekben megtalálták a puskaporos hordókat, Guy Fawkest pedig – aki a túlerővel szemben egyedül sem adta meg magát – egy rövid kézitusa után elfogták.
A hatóságok eközben megkezdték az összeesküvés további résztvevőinek felkutatását. Catesby és társai vidékre menekültek, abban a reményben, hogy fegyveres felkelést robbanthatnak ki, de vállalkozásuk hamar összeomlott. November 8-án a worcestershire-i Holbeche House-nál összecsapásra került sor a hitvallók és a protestáns erők között. Catesby, Thomas Percy és több társuk életét vesztette, a túlélőket pedig elfogták és kivégezték.
Henry Garnet, a gyónási titok mártírja
A protestáns hatalom a „lőporos összeesküvést” ürügyként használta fel arra, hogy a katolikus egyházat és a jezsuita rendet teljes egészében felségsértéssel vádolja meg. A per központi alakjává Henry Garnet atya, az angliai jezsuita misszió tartományfőnöke vált.
Garnet atya nem vett részt a merénylet előkészítésében, ugyanakkor egy szentgyónás alkalmával tudomást szerzett a kezdeményezésről. Tekintve, hogy a gyónási titok abszolút és sérthetetlen – a gyóntató pap még saját élete árán sem tárhatja fel a gyónásban hallottakat – Garnet atya hősiesen vállalta a letartóztatást, a Tower-beli kínzásokat és az igazságtalan bírósági eljárást.
Bár a protestáns bíróság azzal vádolta, hogy a gyónási titok elhallgatásával bűnrészessé vált a felségsértésben, Garnet atya rendíthetetlenül védte a gyónási titok szentségét.
1606. május 3-án végezték ki Londonban. A katolikus nép tisztelete és csodálata kísérte a vesztőhelyre, ahol utolsó szavaival Krisztusért és az Egyházért ajánlotta fel életét. Vértanúsága az apostoli kánonokhoz és a szentségekhez való feltétlen hűség örök szimbóluma maradt.
A protestáns államhatalommal szembeni ellenállásuk történelmi indítékait nem szabad elhallgatni vagy a későbbi katolikusellenes propaganda szóhasználatával megítélni. A november 5-i ünnepségek, a Guy Fawkes köré épülő népi hagyomány és a katolikusellenes propaganda évszázadokon át a győztes protestáns államhatalom szemszögéből őrizte meg az események emlékét. A történelmi emlékezetnek azonban nem kell megmaradnia ennél az egyoldalú értelmezésnél. Az angol katolikusok üldöztetése példátlan gaztett volt, és az ellene irányuló ellenállás minden tiszteletet megérdemel.
Emlékezete világos intés mindenki számára: a világi hatalom törvényei semmisé válnak, ha Krisztus Anyaszentegyházának elpusztítására törnek. Tisztelgünk a hitükért életüket adó angol vértanúk és hitvallók emléke előtt, akik elviselték a földi büntetéseket, és elnyerték az örök dicsőség koronáját.
Caietanus
Az adatok forrása:
- Kontier László: Királyság, rendiség és alkotmányosság: korona, tanácsok, bíróságok, parlamentek Angliában és Nagy-Britanniában. In.: A kora újkor története. Szerk.: Poór János, Osiris, Budapest, 2009. 216-219.
- Csóka Lajos: A katholikus megújhodás kora. (A keresztény egyház története VI. Szek.: Bangha Béla – Ijjas Antal). Pázmány Péter Irodalmi Társaság, Budapest, 1940. 182-191.