¡Viva Cristo Rey! – Száz éve tört ki a Cristero-felkelés
1926. augusztus 3-án, éppen száz évvel ezelőtt kezdődött a XX. század egyik legnagyobb, ugyanakkor leginkább elhallgatott katolikus szabadságharca. A mexikói Cristero-felkelés egy nép kétségbeesett önvédelme, amelyet attól akartak megfosztani, ami számára minden földi jónál fontosabb volt: a szentmisétől, a szentségektől és Krisztus nyilvános uralmának megvallásától. A harcba induló felkelők nem új rendet akartak teremteni, hanem megőrizni azt a keresztény civilizációt, amelyet a liberális állam évtizedek óta módszeresen rombolt.
A katolikus Mexikó elleni hadjárat
A mexikói egyházüldözés nem Calles elnökségével kezdődött. Már 1833-ban, Valentín Gómez Farías liberális kormánya kitiltotta a papságot az iskolákból, megkezdve az oktatás tudatos elszakítását az Egyháztól.
Az ezt követő évtizedekben a liberális kormányok egyre radikálisabb intézkedéseket vezettek be. Az 1857-es alkotmány megtiltotta az Egyház számára az ingatlantulajdon birtoklását, majd az úgynevezett Reforma-törvények tovább mélyítették az üldözést: az 1859. július 12-i törvény államosította az egyházi javakat, a július 23-i pedig bevezette a polgári házasság kizárólagosságát. Benito Juárez elnök uralma alatt kiűzték a jezsuitákat, miközben a katolikus Egyházat fokozatosan kiszorították a közéletből.
Miközben a liberális elit a haladás jelszavát hirdette, Mexikó történelmének egyik legsúlyosabb nemzeti katasztrófáját élte át. 1836 és 1848 között az ország elveszítette területének közel felét, tengeri kijáratainak jelentős részét, valamint politikai és gazdasági önállóságának számottevő hányadát. A katolikus hagyomány felszámolása tehát nem a nemzeti felemelkedés, hanem az állam meggyengülésének korszakával esett egybe.
A mexikói forradalom után elfogadott 1917-es alkotmány új szintre emelte az egyházüldözést.
A 3. cikkely teljesen szekularizálta az oktatást, kizárva a katolikus nevelést az állami iskolákból. Az 5. cikkely gyakorlatilag megszüntette a szerzetesrendek létét. A leghírhedtebb azonban a 130. cikkely lett, amely kimondta, hogy az állam nem ismeri el jogi személynek az Egyházat.
A rendelkezések messze túlmutattak az állam és az Egyház szétválasztásán. Az egyes tagállamok meghatározhatták a papok maximális számát, a papi szolgálatot mexikói születéshez kötötték, a papságot megfosztották választójogától, megtiltották számukra a politikai kérdésekben való nyilatkozást, sőt még a politikai célú gyülekezést is.
Minden templom fölé állami megbízottat rendeltek, aki ellenőrizte a vallási törvények betartását, felügyelte a liturgikus tárgyakat és gyakorlatilag állami felügyelet alá helyezte az egyházi vagyont. Az egyházi sajtó nem bírálhatta a kormányt, nem foglalkozhatott közéleti kérdésekkel, a templomokban pedig közéleti jellegű összejöveteleket sem lehetett tartani. A modern állam ezzel példátlan módon saját fennhatósága alá kívánta rendelni Krisztus Egyházát.
Calles, „Krisztus személyes ellensége”
Amikor Plutarco Elías Calles 1924-ben hatalomra került, már nem pusztán jogi korlátozásokról volt szó, hanem nyílt vallásüldözésről. Ugyanis bár majd egy évszázada sorozatosan hozták az antiklerikális törvényeket, azok maradéktalan betartatása nem sikerült a klérus és a hívek ellenállása miatt, amely nem egyszer fegyveres felkelésekhez is vezetett (1858-1861; 1873-1876 „guerra de religioneros” – vallásosak háborúja).
Calles 1924. december 1-jén – éppen 33. születésnapján – megkapta a skót rítus szabadkőművességének 33. fokozatát, a legmagasabb rendfokozatot, és több szabadkőműves kitüntetésben is részesült. A kortárs visszaemlékezések szerint kijelentette: „Én vagyok Krisztus személyes ellensége.”
1926-ban elfogadták az úgynevezett Calles-törvényt, amely az addig részben papíron maradt alkotmányos rendelkezéseket a legteljesebb szigorral kívánta végrehajtani. Papokat börtönöztek be, templomokat zártak be, a vallásos oktatást betiltották, a szentségek kiszolgáltatását ellehetetlenítették. A harmincnyolc mexikói püspök többsége száműzetésbe kényszerült az Egyesült Államokba, míg a Mexikóban maradt főpapok bujkálni voltak kénytelenek.
A mexikói püspöki kar felismerte, hogy az állam immár lehetetlenné teszi az Egyház szabad működését. Ezért 1926. július 31-én, a Calles-törvény hatálybalépésének napján felfüggesztették az összes nyilvános istentiszteletet. A döntés megrázta az egész országot.
A templomok utolsó napjaiban ezrek gyóntak, áldoztak, rendezték házasságukat, papok napokon át ültek a gyóntatószékben. Sok helyen az utolsó szentmiséken zokogó hívek búcsúztak Krisztustól az Oltáriszentségben.
Amikor a hívek számára elzárták a szentségekhez vezető utat, a korábbi passzív ellenállás fegyveres önvédelemmé alakult, amelynek jelmondata a „Viva Cristo Rey”, azaz „éljen Krisztus Király” volt. A szövetségi hadsereg gúnyosan „Los Cristos Reyes” – „Krisztus-királyok” – néven emlegette ellenfeleit, ebből született meg a történelemben maradandóvá vált elnevezés: Cristeros.
A háború
1926. augusztus 3-án több mexikói államban szinte egy időben robbant ki a felkelés. Kezdetben egymástól független gerillacsoportok harcoltak, ám 1927 végére már reguláris katonai szervezet jött létre.
A kezdeti hónapokban a cristerók többnyire rosszul felfegyverzett parasztokból, földművesekből, kézművesekből és kisvárosi polgárokból álló gerillacsapatok voltak. Fegyvereik jelentős részét a szövetségi hadseregtől zsákmányolták, lőszerük állandó hiánycikknek számított. Ennek ellenére kiválóan ismerték a nyugat-mexikói hegyvidéket, és mozgékonyságukkal, valamint a helyi lakosság támogatásával súlyos veszteségeket okoztak a kormányerőknek. Falvak ezrei látták el élelemmel a harcosokat, a városi katolikusok megszervezték az utánpótlást, a propagandát és az összeköttetést. A vidéki és városi hívek egyetlen közösséget alkottak.
A harcok főként Jalisco, Michoacán, Guanajuato, Colima, Zacatecas és Durango államokra terjedtek ki, ahol a katolikus lakosság különösen erős ellenállást tanúsított. A felkelés 1927-re már országos méretű háborúvá szélesedett, amelynek leverésére Calles több tízezres reguláris hadsereget vetett be.
A kormánycsapatok a nyílt ütközetek mellett tömeges kivégzésekkel, túszszedéssel, falvak felégetésével és papok meggyilkolásával igyekeztek megtörni az ellenállást, ám a terror inkább újabb önkénteseket állított a cristerók zászlói alá.
A felkelés fordulópontját Enrique Gorostieta Velarde tábornok kinevezése jelentette, aki 1927-ben átvette a Cristero-hadsereg főparancsnokságát. A korábban a szövetségi hadseregben szolgáló hivatásos katona egységes katonai szervezetet hozott létre, a gerillacsapatokat reguláris hadsereggé szervezte, és modern hadműveleti elvek szerint vezette a harcokat.
1928–1929-re a cristerók már jelentős területeket ellenőriztek, több ütközetben döntő győzelmet arattak, és a kormány katonailag képtelennek bizonyult a felkelés leverésére. 1929-re a reguláris alakulatok összlétszáma mintegy 25 ezer fő volt, bár egyes becslések szerint akár 40 ezer felkelő is harcolhatott. A konfliktust végül nem a fegyverek döntötték el, hanem az Egyesült Államok diplomáciai közvetítésével létrejött Arreglos, az 1929-es megegyezés, amelynek nyomán a püspöki kar a fegyverletételre szólította fel a felkelőket.
Sok cristero engedelmeskedett, ám a kormány számos helyen megszegte ígéreteit, és a fegyvert letett harcosok közül ezreket később kivégeztek.
A hit hősei
A Cristero-felkelés számos hőst adott az Egyháznak. Közülük az egyik legismertebb Szent José Sánchez del Río, a mindössze tizennégy éves fiú, aki zászlóvivőként csatlakozott a felkelőkhöz. Elfogása után talpáról lenyúzták a bőrt, majd arra kényszerítették, hogy mezítláb gyalogoljon a temetőig, miközben arra biztatták, tagadja meg Krisztust. Minden kínzásra ugyanazzal válaszolt: „¡Viva Cristo Rey! ¡Viva Santa María de Guadalupe!” Végül 1928. február 10-én agyonlőtték.
Hasonló hősiességgel halt vértanúhalált Boldog Miguel Pro jezsuita, akit koholt vádak alapján ítéltek halálra. A kivégzőosztag előtt karjait kereszt alakban kitárva hangosan kiáltotta: „Éljen Krisztus Király!”, mielőtt a sortűz eldördült volna.
A felkelés világi vezetői között kiemelkedik Anacleto González Flores, akit gyakran a „mexikói laikusok apostolának” neveznek. Bár maga nem fogott fegyvert, írásaival és szervezőmunkájával a katolikus ellenállás egyik legfontosabb alakjává vált. Elfogása után kegyetlenül megkínozták, majd 1927-ben kivégezték.
A katonai vezetők közül Enrique Gorostieta Velarde mellett említést érdemel Victoriano Ramírez López, a legendás „El Catorce”, valamint a papból lett hadvezérek, Aristeo Pedroza és José Reyes Vega, akik kivételes bátorsággal vezették embereiket a túlerőben lévő szövetségi hadsereggel szemben.
Az Egyház később számos mexikói vértanút – papokat, szerzeteseket és világi híveket – szentté avatott, akik valamennyien annak a hitvallásnak lettek tanúi, amely a Cristero-felkelés jelmondata is volt: „¡Viva Cristo Rey!”
Caietanus