A Szent László-i ideál mindazt megtestesíti, amivel a II. Vatikáni Zsinat szemben áll
Szent László személye és eszménye gyökeresen szembeállítható a II. Vatikáni Zsinat utáni irányváltással, különösen annak indifferentista, szekularizáló, dialógus-centrikus és gyakran feminin tendenciáival. És ez nem letudható az „akkor más idők jártak” ellenvetéssel, hiszen a zsinatot megelőző modernkori tanítóhivatallal folytonos, míg a posztzsinati egyházi gyakorlat ezekkel ellentétes utakon halad.
A harcos, férfias szentség versus a feminin szentimentalizmus
Szent László legendái és történelmi tettei egyértelműen a keresztény férfiasságot, a harcos kiállást és a miles Christi eszményét példázzák. Élete nem ismert feminin puhaságot, nem a „feel good kereszténységet” élte. Ezzel éles ellentétben áll a posztzsinati egyházi kultúra gyakran megfigyelhető feminin szentimentalizmusa. Ez nem csupán a liturgikus gyakorlatokban mutatkozik meg, hanem az egész személyes hitfelfogásban is. A kemény bűnbánat, az aszkézis, a lelki harc és a vezeklés helyett a „pszichés komfort” (v.ö. Hodász), egy már semmit nem jelentő bárgyú „szeretet”, és jóemberkedő humanizmus jellemzi.
Ez a lelkület elnőiesíti a katolicizmust, hiszen a harcos szentek helyett a „jó fej”, alkalmazkodó, soha nem ítélkező, puha férfiideál lép elő. Szent László ideálja ezzel szemben a teljes férfiúi odaadás, amely nem retteg a küzdelemtől, mert tudja, hogy a hit nem kényelmes hobbi, hanem hivatás.
László reformjai a hagyományos hit, a természetfeletti rend védelmét szolgálták – semmi „fejlődő dogma” vagy világi alkalmazkodás. A posztzsinati Gaudium et Spes a modern világ autonómiáját ünnepli. Ez élesen szemben áll Szent X. Piusz Pascendi Dominici Gregis (1907) enciklikájával.
László királyi szentsége magában foglalta a harcot a bűn ellen, a böjtöt, az imát és a lelki fegyelmet. A posztzsinati beszéd gyakran kerüli a bűn megnevezését, a pokol tanítását vagy a vezeklést, helyette az „elfogadást” és az érzelmi közelséget hangsúlyozza. Ez teljes mértékben idegen László harcos, aszketikus ideáljától.
Ugyanígy László életében a liturgia a hit védelmének és a társadalmi rendnek is eszköze volt: központi szerepe az udvarban, a nép körében, a szentek kultuszában. A liturgikus reform és a posztzsinati gyakorlat gyakran a participáció és a modern korhoz való igazodás nevében relativizálta a szent hagyományt, hozzájárulva ahhoz az effeminált, élménycentrikus lelkülethez, amelyről korábban szóltunk.
Extra Ecclesiam nulla salus versus a vallásszabadság és szekularizmus
A király szentté avattatta István királyt és társait, püspökségeket alapított, monostorokat épített, és a szabolcsi zsinaton határozottan fellépett a pogány maradványok, a hittől való eltérések ellen.
Számára a tévedés nem magánügy volt, hanem közösségi veszedelem, amelyet ki kellett gyomlálni az üdvösség érdekében.
Ezzel szemben a II. Vatikáni Zsinat Dignitatis Humanae deklarációja a vallásszabadságot mint alapjogot deklarálja: „az emberi személynek joga van a vallásszabadsághoz”, miszerint senkit sem szabad kényszeríteni lelkiismerete ellen, és a társadalomban a vallás szabad gyakorlása jogos határok között megengedett. A Nostra Aetate pedig a nem-keresztény vallások „pozitív értékeit” emeli ki.
Ez a megközelítés nyitva hagyja az ajtót az indifferentizmus előtt, ahol a hamis vallások és az igaz hit közötti ontológiai különbség elmosódik. A zsinat előtti évszázad során egy tucat megnyilatkozást adtak ki a szentéletű pápák, melyek sorozatosan elítélték azt a tévedést, hogy „minden vallás egyformán üdvözítő”, és megerősítették az Egyház jogát a tévedések elítélésére és a társadalmi rend védelmére.
László király életében nem létezett „szekuláris szféra.” Hadviselése, törvényhozása, udvari élete mind a keresztény hitből fakadt és abba torkollott. A szabolcsi zsinat döntései integrálták a hitet a társadalmi élet minden területére: védték a magántulajdont, büntették a bűnt, erősítették az egyházi intézményeket. Ez tökéletesen illeszkedik XI. Pius Quas primas (1925) tanításához, amely a társadalmi rendet a keresztény igazságosságra építi, követelve, hogy a gazdasági és társadalmi élet teljes egészében alávesse magát Krisztus Király uralmának.
A posztzsinati felfogás, különösen a Gaudium et Spes pasztorális konstitúciója, a világ „autonómiáját” hangsúlyozza, a szekularizmust szinte értékként kezeli, és az Egyházat a modern világ „szolgálójává” teszi.
Ez vezetett ahhoz a gyakorlathoz, ahol a vasárnapi mise után a hétköznapok világi logikája uralkodik – szemben László ideáljával, ahol a királyi udvartartása, magánélete, és a törvénykezés is Krisztus-központú volt.
XIII. Leó Immortale Dei (1885) enciklikája világosan kimondja: az államnak és a társadalomnak alá kell vetnie magát az Egyház spirituális tekintélyének; a polgári hatalom nem lehet semleges a vallás kérdésében.
Szent László mint keresztény király Christus Rex szellemében uralkodott. Nem „semleges” államot épített, hanem a pogány elemek visszaszorításával, az egyházi intézmények erősítésével és a törvények keresztény szellemével a társadalmat Krisztus uralma alá rendelte. Ezzel szemben Dignitatis Humanae és a posztzsinati gyakorlat gyakran az Egyház-állam szétválasztását és az állam vallási semlegességét feltételezi vagy elfogadja.
A posztzsinati Unitatis Redintegratio és Nostra Aetate a „testvéri dialógust” és a nem-katolikus közösségek „igaz értékeit” helyezi előtérbe a visszatérés helyett. Ez szemben áll a hagyományos tanítással (pl. XI. Pius Mortalium Animos-a), amely az igazi ökumenizmust a katolikus Egyházba való visszatérésben látja.
IX. Piusz Syllabus-a elítéli azt az elvet, hogy az államnak közömbösnek kell lennie a vallási téren, vagy hogy a tévedésnek joga van a nyilvános terjesztéshez. László nem „vallásszabadságot” biztosított a kunoknak vagy eretnekeknek, hanem a katolikus hit egyeduralmát építette – ez volt az ő királyi hivatása.
Szent László ideálja mint prófétai ítélet és hivatás
Szent László király ünnepe ma is prófétai kiáltás a hagyományhű katolicizmus felé. Nem elég emlékezni rá, követni kell őt a mai küzdelemben, hiszen hazánk újra pogányok földjévé vált. Az ő férfias, hitben teljes, Egyház-központú, Krisztus Királyt szolgáló királysága élesen ítéli meg a II. Vatikáni Zsinat utáni irányváltást, amely az indifferentizmust, a szekularizmust, a feminin szentimentalizmust és önfeladó dialógust preferálja a klasszikus tanítással szemben.
Magyarország és a keresztény világ ma is László lovagkirály védelmét kéri. Imádkozzunk hozzá, hogy a mai keresztények – laikusok és egyháziak egyaránt – visszanyerjék azt a harcos, teljes odaadású szentséget, amely őt jellemezte: karddal a kézben, imával a szívben, teljes hűséggel az egyetlen igaz Egyháznak és Krisztus királyi uralmának.
Caietanus