A görögkatolikusok teszik azt, amivel a tradicionális katolikusokat szokás vádolni

Egy katolikus részegyház vezetője a napokban azt nyilatkozta, hogy közelebb állnak egy másik valláshoz, mint a katolicizmushoz, de ezen mindenki túllépett. Azonban ha valaki a katolicizmuson belül van, és csupán azt mondja, hogy a kétezer éves hagyományban kívánja megélni a hitét, szemben az elmúlt 60 év „zsinati szellemével”, az „engedetlen”, „szakadár” és „eretnek”.

Kocsis Fülöp a napokban adott botrányos interjút, amelyben kifejtette, hogy „A mi teológiánk közelebb van az ortodox teológiához, mint a katolikus teológiához” és hogy „A katolikusoknak sem kell azt gondolni, hogy az ortodoxok eretnekek, tehát amit tanítanak, az a katolikus egyházzal szembemegy”. Reflexiónkban kitértünk az állításai tarthatatlanságára, ugyanakkor felvetődött egy másik kérdés, a kettős mérce.

A hagyományhű katolikusokkal szemben rendszeresen megfogalmazott vádak – szakadárság, eretnekség, az egység megbontása – ma már nem egyszerű félreértések, hanem egy tudatos narratíva részei.

És minél többször hangzanak el ezek a vádak, annál nyilvánvalóbbá válik az ellentmondás: mindaz, amivel a hagyományhűeket vádolják, a gyakorlatban nem ők, hanem mások valósítják meg.

Egyre gyakrabban hallunk olyan megszólalásokat – különösen görögkatolikus egyházi vezetők részéről – amelyek a katolikus tanítás lényegi különbségeit az ortodoxiával szemben jelentéktelennek, másodlagosnak vagy pusztán történelmi félreértésnek állítják be. Amikor a pápai primátust, a tanítóhivatal tekintélyét vagy a dogmatikus fejlődés kötelező jellegét burkoltan relativizálják, az nem „keleti érzékenység”, hanem a katolikus tanítás elmosása. És mégis, ezek a kijelentések következmények nélkül maradnak.

A hagyományhű katolikusok nem tagadnak dogmát, nem relativizálnak hitigazságot, nem állítják, hogy az Egyház kétezer éves tanítása „túlhaladott”. Nem akarnak új egyházat, új hitet, új erkölcsöt. Egyetlen „bűnük” az, hogy komolyan veszik azt, amit a Katolikus Egyház mindig komolyan vett: hogy az igazság objektív, kötelező és nem tárgyalási alap.

Ezt a világos katolikus állítást ma sokan „megosztónak” nevezik. Ám ha ez ma provokáció, akkor az nem a hagyomány hibája, hanem a jelen kori egyház felfogásáé.

És itt válik a helyzet abszurddá. A hagyományhű katolikusokat azzal vádolják, hogy veszélyeztetik az egyház egységét, mert kimondják, hogy a liturgia deszakralizálása, valamint a teológia és az erkölcsi parancsok relativizálása és elhomályosítása elfogadhatatlan.

Ugyanakkor amikor egy görögkatolikus vezető úgy beszél ezekről a témákról, mintha azok lényegtelenek lennének, mintha a katolikus álláspont csak egy „nyugati olvasat” volna, az elfogadott, sőt támogatott magatartás.

Pedig éppen ez az, ami az egységet veszélyezteti. Az egység nem attól jön létre, hogy nem beszélünk az igazságról, hanem attól, hogy ugyanazt az igazságot valljuk.

A tanítás elkenése nem egységet teremt, hanem széthúzást. A dogmák relativizálása nem békét hoz, hanem zavart. És mindez pontosan az, amivel a hagyományhű katolikusokat vádolják – miközben maga a görögkatolikus metropolita teszi ezt.

A görögkatolikus megszólalásokkal szembeni elnézés azt üzeni: bizonyos körökben megengedett a katolikus tanítás rugalmas kezelése, amennyiben azt ökumenikus nyelvezettel csomagolják. Ugyanez a „rugalmasság” azonban halálos bűnnek számít, ha valaki világosan, egyértelműen, a hagyomány szavaival beszél.

A kérdés végső soron kíméletlenül egyszerű: ki relativizálja a katolikus hitet, és ki ragaszkodik hozzá? Ha ezt a kérdést komolyan vesszük, akkor nehéz tovább fenntartani azt a kényelmes illúziót, hogy a hagyományhű katolikusok jelentik a problémát.

Caietanus