Szent John Henry Newman: A köztes állapot
A Newman-életmű legtermékenyebb magyar fordítója, Somogyi György juttatta el szerkesztőségünkhöz az eddig még nem publikált fordítását. Alább a nagy konvertita bíboros tisztítótűzről szóló írását olvashatjuk teljes egésszében.
Somogyi György korábbi fordításai a szerzőtől: Beszédek Húsvéttól Adventig (Newman Központ, Bp. 2025); A keresztény tanítás kibontakozása (Jel Kiadó, Bp. 2023); Gerontius álma (Newman Központ, Bp. 2011); valamint feleségével, Técsy Judittal együtt: John Henry Newman vasárnapi beszédei Adventtől Nagyböjtig (Newman Központ, Bp. 2008); John Henry Newman vasárnapi beszédei (Nagyböjt és Húsvét) (Newman Központ, Bp. 2010)
Newman Szent János Henrik: A köztes állapot
„Mindegyiküknek hosszú, fehér ruhát adtak,és azt mondták nekik, hogy még egy kis ideig legyenek nyugton, míg teljessé nem lesz szolgatársaiknak és testvéreiknek száma, akiket kell, hogy ugyanúgy megöljenek, mint őket.” (Jel 6,11)
Ezt a szakaszt választva olvasmányul, nem állítom, hogy értelmét kielégítően megfejthetném. Jelentése kétségtelenül meghaladja a halandó ember felfogó képességét, de mégis azért íródott, hogy tiszteletteljesen legalább elmélkedjünk róla, és talán Isten áldásával valamit nyújtson nekünk még akkor is, ha valóságos és teljes értelme az Egyház számára el is veszett azzal együtt, aki leírta őket. Ő már testben a mennyekbe nyert bebocsájtást, mint előtte Szent Pál. Látta a trónt és Azt, aki azon ül, s szavai – hasonlóan a Törvény alatt élt prófétákéhoz – inkább önkéntelen kísérői a látottaknak, semmint azok nekünk szánt, határozott és hiánytalan leírása. Mindez ugyan nyilvánvalóan a mi igényeinkhez szabott sugalmazás eredménye, ám ugyanaz a szent szándék hatókörét is korlátozta, és meghatározta azt, hogy milyen tekintetben és milyen körülmények között táruljon föl benne a mennyek rettentő valósága. Így csupán vetett árnyéka, vagy legjobb esetben is szaggatott körvonala annak, ami láthatatlan, és valahogy úgy szolgálja azt, ahogy a Szeráfok, akik titokzatos elragadtatásukban arcukat és lábukat szárnyaikkal eltakarják.
Mármost maga a szöveg a halál és az ítélet közti, testetlen állapotban lévő vértanúkról szól, akik az előző versben hangosan kiáltják: „Uram, Te szent és igaz, meddig nem mondasz ítéletet, és nem állsz bosszút vérünkért a föld lakóin?” A textus nyugalmi állapotban láttatja őket, miközben valami megkönnyebbülésre vágyva óhajtják üldözőik megbüntetését. És azt mondják nekik, hogy „még egy kis ideig legyenek nyugton”, míg teljessé nem lesz a vértanúk száma. Közben valami ajándékot kapnak az ígéret zálogaként, mintegy fájdalmuk csillapítására: „mindegyiküknek hosszú, fehér ruhát adtak”.
Némelyek azt mondhatják erre, hogy az egész jelképes, és csak azt jelenti, hogy a mártírok vére bosszúért kiált, ami majd gyilkosaira sújt le az utolsó napon. Egy ilyen súlyos szakaszt azonban nem lehet ilyen egyszerűen elintézni. A láthatatlan világra vonatkozó, homályos fogalmakról elbizakodottság lenne kijelenteni, hogy „csak ezt vagy csak azt jelentik”, mintha máris a harmadig égbe ragadtattunk volna, vagy ott álltunk volna Isten trónja előtt. Nem. Itt én mély titkot sejtek, és egy olyan rejtett igazságot, amelyet nem tudok megragadni, mert olyan, akár egy sötétlő mélység fenekén ragyogó drágakő reszkető fénye, de kétségtelenül ott van. És éppen ezért, mivel a titkot hordozó szavakat sem nem üdvös, sem nem hálás dolog értelmezni, mégis kötelességünk használni őket, hát nem kevésbé kötelességünk alázattal, óvatosan és tanulságosan, Istenre és a saját jelentéktelenségünkre gondolva fogalmazni.
Efféle érzésekkel bátorkodom a szöveget magyarázni, éspedig arra a Köztes Állapotra vonatkoztatva, melyről az leginkább szól. De legjobb lesz, ha inkább azzal az állapottal kapcsolatban a Szentírás egyértelműbb szakaszaira alapozott várakozásaink szentesítésének és összefoglalásának tekintem azt, semmint olyasminek, amiből minden további nélkül bármire is következtethetünk. Továbbá, jóllehet közvetlenül a vértanúkról szól, érdemesnek látszik valamennyi szent esetére alkalmazni, mert ha a vértanúk mindazoknak a legjavát és a zsengéjét képviselik, akkor a rájuk vonatkozók talán bizonyos tekintetben a testvéreikre is érvényesek, márpedig az esetben legalább az afféle ellenvetések, hogy „nem mindegyikre”, elenyésznek, márpedig éppen ezekkel az ellenérvekkel készülünk hadakozni. Haladjunk hát a javasolt megfontolások útján.
Szent János azt mondja: „Láttam az oltár alatt azoknak a lelkét, akiket Isten igéjéért és tanúbizonyságukért megöltek. Hangosan kiáltották: „Uram, te szent és igaz, meddig nem mondasz ítéletet és nem állsz bosszút vérünkért a föld lakóin? Mindegyiküknek hosszú fehér ruhát adtak, és azt mondták nekik, hogy még egy kis ideig legyenek nyugton, míg teljessé nem lesz szolgatársaiknak és testvéreiknek száma, akiket kell, hogy ugyanúgy megöljenek, mint őket.” Nos, ez a szakasz először is azt közli velünk, hogy a Szentek nyugton vannak. „Mindegyiküknek hosszú fehér ruhát adtak, és azt mondták nekik, hogy még egy kis ideig legyenek nyugton.” Ugyanezt még erőteljesebben fejezi ki egy későbbi szakasz ugyanebben a könyvben: „Mármost boldogok a holtak, akik az Úrban halnak meg! Igen, mondja a Lélek, hogy megpihenjenek munkáiktól; mert cselekedeteik követik őket!”1 Továbbá Szent Pál szeretett volna „elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez mindennél jobb lenne”.2 A mi Urunk pedig a jobb latornak azt mondta: „Még ma velem leszel a paradicsomban”. Példabeszédében pedig úgy mutatja be Lázárt, mint aki „Ábrahám kebelén” van, ami viszont kétségkívül a megnyugvás helye, ha a szavaknak lehet hinni. Még ha nem is találnánk több utalást a halottakra, ennyivel bőségesen beérhetnénk. Mert az a nagy és nyugtalanító kérdés merül föl bennünk, hogy mivé leszünk ezt az életet követően. Ez az a pont, ahol önmagunkat féltjük, és aggódunk szeretteinkért. Azokért, akik szeretetreméltó és megnyerő tulajdonságaikkal, erényeikkel és életerejükkel együtt eltűntek a szemünk elől. Hová lett széles e világon, fönn vagy lenn az a lélek, aki egykor itt gondolkodott, érzett, szeretett, remélt, tervezett, tevékenykedett a szemünk előtt, s aki bárhová lesz, ugyanazokat az érzelmeket és alapelveket, vágyakat és célokat minden bizonnyal magával viszi? Tudjuk, hogyan gondolkodott, érzett és viselkedett itt, a földön, ismerjük azt a szeretett lényt, és ő is ismer minket, kölcsönös ismeret fűz össze – s most elvétetett tőlünk. Vajon mi lett a sorsa? Ez a kérdés ejtette zavarba egykor a pogányokat is. Mert félelmetes dolog, hogy evilágon közismert csapásoknak, az elemek küzdelmének és az éjszaka sötétjének kiszolgáltatva, bármikor hontalanokká és hajléktalanokká válhatunk, de ha belegondolunk abba, hogy milyen keveset tudunk a lélek és a láthatatlan világ természetéről, akkor a barátaink elvesztésének vagy a saját vesztünkkel okozott gyásznak a puszta lehetősége még annál is lesújtóbb. Mármost a Szentírás idézett szövege itt elegendő vigaszt nyújt. Hiszen Ábrahám kebelén, a mi Üdvözítőnk jelenlétében lenni vigasztaló, evilág fájdalmai és forgataga után megnyugodni jó. Ráadásul az ilyen szövegek nem csak a pogányokat gyötrő kétségeket oszlatják el, hanem azt a zavart is, amely a jelen körülmények között gyakorta tör ránk. Mint köztudott, a keresztény világ jelentős része véli úgy, hogy ezt az életet követően a keresztények lelkei valami börtönfélének tekinthető Tisztítóhelyre kerülnek, ahol tűz vagy más által gyötrettetnek mindaddig, amíg bűneiktől megszabadulva, végül alkalmassá válhatnak arra a dicsőséges országra, amelyhez semmi tisztátalanság nem férkőzhet. S amennyi okunk van ebben hinni, annyira elkeserítő és kiábrándító az a jövőkép, hogy bármennyire is igyekszünk, imádkozunk és küzdünk, ennek az életnek a keserveit, fáradalmait és fájdalmait követően végeredményben egy újabb és még súlyosabb megpróbáltatás vár ránk. Nem mintha joggal panaszkodhatnánk, hiszen ha Isten szigorú lenne, akkor bűneink örök büntetést érdemelnének, ám mégis nyugtalanító a gondolat, főleg a barátaink esetében, akik (ha tényleg így állna a dolog) ebben a pillanatban is a szenvedés állapotában lehetnének. Nem kétséges, hogy sok bűnösnek összehasonlíthatatlanul elviselhetőbb lenne egy ideig szenvedni a Tisztítóhelyen, mint örök kárhozatra ítéltetni, de azok, akiket legjobban szerettünk és becsültünk, nem tartoznak közéjük, és mielőtt alaposabban megvizsgálnánk a kérdést, valamennyien elismerhetjük, mennyire félelmetes az, hogy még ők sem nyugodhatnak békében, hanem egy föld alatti börtönben sínylődnek. Nos, még ha a Biblia kifejezetten nem is állítja ezt, amennyiben nem tagadja, és amennyiben ez az elképzelés elterjedhetett az Egyházban (ami kétségtelen), mégpedig annak kezdetétől fogva (ami viszont kétséges), annyiban minden okunk megvan a riadalomra, mert abban az esetben senki nem tudhatja, vajon igaz-e. Igaz is lehetett, de éppen Krisztus kegyelme lépett közbe, kifejezetten biztosítva bennünket arról, hogy ők „megpihenjenek munkáiktól; mert cselekedeteik követik őket!”, és a szövegből megértjük, hogy még a tényleges büntetést elkerülve, elhagyatottságukban szükségképp érzett bánatukért és keserűségükért is kegyelmi kárpótlásban lesz részük. Annak a sanyarú állapotnak a leírása ez, amelyben a lelkek akkor találják majd magukat, mikor a testtől megválva várják a Krisztus eljövetelével együtt megígért dicsőséget, és úgy vannak ábrázolva, mint akik tűrnek, lecsendesíttetnek és megvigasztaltatnak. Ahogy egy szülő gyermekét karjaiba véve és álomba ringatva csillapítja annak nyugtalanságát, vagy eltereli a figyelmét a nyugtalanságot kiváltó fájdalomról és félelemről, úgy nyújt kárpótlást az igazak magányos lelkének az eljövendő öröm reménye mindaddig, míg a Krisztus eljövetelével megszülető ítélet halasztást szenved. „Uram, te szent és igaz, meddig nem mondasz ítéletet?” Így hangzik az ő panaszuk, ám „Mindegyiküknek hosszú fehér ruhát adtak, és azt mondták nekik, hogy még egy kis ideig legyenek nyugton”, a végidőkig.
Továbbá, ez a leírás azt is tartalmazza, amire valójában már következtettem is belőle, hogy az elhunyt szentek, jóllehet nyugton vannak, ténylegesen jutalmukat még nem kapták meg, „mert cselekedeteik követik őket”, még nem borultak le Megváltójuk és Bírájuk előtt.. Még minden tekintetben tökéletlen állapotban vannak, és úgy is maradnak az Ítélet napjáig, amelyen bemehetnek majd Uruk örömébe.
Tökéletlenek, amennyiben testeik a föld porában vannak, és a Feltámadásra várnak. Tökéletlenek, mivel sem éberek, sem alvók; már úgy értem, hogy nyugalmi állapotban és nem erejük teljében vannak. Az angyalok Istent tevékenyen szolgálják; közvetítenek ég és föld között. A szentek pedig egy napon ítélni fognak a világ fölött – megítélve a bukott angyalokat is – ám jelenleg, míg el nem jön a vég, csak nyugton vannak, ami békéjükhöz elegendő, meg ahhoz is, hogy számunkra vigaszt jelentsen gondolni rájuk, mégis tökéletlenek ahhoz képest, ami majd bekövetkezik.
Továbbá van némi tökéletlenség nyughelyük vonatkozásában is. „Az oltár alatt” vannak. Nem Isten jelenlétében, nem Őt színről színre látva és az Ő műveinek örvendezve, hanem egy közeli, biztonságos és szent kincseskamrában – akár Mózes „egy sziklahasadékban” – Isten kezének védelmében, és Isten dicsőségének peremét szemlélve. Hasonlóképp, amikor Lázár meghalt, Ábrahám kebelére jutott, ami bármennyire is tiszteletre méltó és békés menedéket jelentett, mégsem volt a „mennyország”. Ezt egyebütt a „Paradicsom” szó vagy az Éden-kert kifejezés helyettesíti, ahol tisztaság és békesség honolt, ahova angyalokon kívül maga Isten is bejáratos volt, de az mégsem jelentette a Mennyországot. Egyetlen szókép sem fejezhetné ki jobban annak az áldott megnyugvásnak az üdítő kellemetességét, mint a kert képe, melybe az első ember helyeztetett – amihez hozzá kell adnunk Szent Pál beszámolóját arról, hogy ott (amikor elragadtatott), „olyan titkos igéket hallott, amelyeket embernek nem szabad kimondania”.3 Annyi biztos, hogy az rendkívüli látomások és csodálatos kinyilatkoztatások helye. Isten ott kinyilatkoztatja Önmagát, nemcsak úgy, mint a földön, homályosan és az anyag közvetítésével, hanem a szellem nyújtotta lehetőségek közvetlenségével, amelyet jelenlegi képességeinkkel nem tudhatunk érzékelni. S a megnyugvásnak ez a helye valamilyen ismeretlen módon kapcsolatban van ezzel a világgal, úgy, hogy a testetlen lelkek tudják, mi folyik itt. A vértanúk az idézett szakaszban azt kiáltják: „Uram, te szent és igaz, meddig nem mondasz ítéletet és nem állsz bosszút vérünkért a föld lakóin?”. Vagyis látták, hogy az Egyházzal mi történik, és a gonosz diadalának láttán vigaszt kerestek. Ezt fehér ruhák és megnyugtató szavak formájában kapták meg. Mégis, legjobb tudásuk és boldogságuk ellenére, jóllehet „földi sátruk leomlott”, és „levetkőzve” várják, hogy „felöltöztessék” őket, azt, ami bennük „halandó”, még nem „nyelte el az élet”.4
A Szentírás még egy másik szót is használ a megigazultak hajlékának megjelölésére, és az hasonló jelentéssel bír. A mi Urunk a Hitvallás szavaival a „poklokra” szállt alá, de ez a szó ott egészen mást jelent, mint amit rajta közönségesen értünk. Üdvözítőnk föltehetően nem a bukott angyalok számára kijelölt mélységbe ereszkedett, hanem abba a titokzatos udvarházba, ahol az emberi lelkek az ítéletre várnak. Az, hogy a boldogok szállására ment, a jobbik latorhoz a kereszten intézett szavaiból is kiviláglik, amikor azt a helyet is Paradicsomnak nevezte, de Szent Péter szavaiból, miszerint a Lélekben „ment el, hogy azoknak a lelkeknek is a megváltást hirdesse, akik a börtönben voltak, akik egykor hitetlenek voltak”,5 arra következtethetünk, hogy a Paradicsomon kívül valami más helyen is járt. És az a körülmény, hogy a testetlen jók és rosszak két külön hajléka egyaránt a Hádész – vagy ahogy értelmezzük, a pokol – névvel jelöltetik, nyilvánvalóan utal arra, hogy a Paradicsom nem azonos a Mennyországgal, hanem annak a küszöbén található pihenőhely. Szabadjon megjegyeznem még azt is, hogy mikor Sámuel az endori halottlátónál a halálból megidéztetett, azt mondta: „Miért háborgattál engem azzal, hogy felidéztettél?”,6 és ez nem egyeztethető össze azzal, hogy már a Mennyben lett volna.
Továbbá, ebben a Köztes Állapotban a szentek boldogsága sem hiánytalan. A mi Urunk eljövetele előtt olykor még egy kis háborgatás is beleférhetett, akár a legnagyobb szentek esetében is, akik minden bizonnyal valamennyien „Isten kezében” voltak, Sámuel ugyanis azt kérdezi, hogy „Miért háborgattál engem azzal, hogy felidéztettél?”. Szent Máté azt sejteti, hogy a mi Urunk eljövetelekor orvosolta ezt a tökéletlenséget, és az Ószövetség néhány legnagyobb szentjét testestül magával ragadta a Mennybe, de a Jelenések szövege arra enged következtetni, hogy a Boldogok testetlen állapotával összefér boldogságuk mértékének növekedése, és ezt mint adományt meg is kapják. „Hangosan kiáltottak” panaszképpen, majd „mindegyiküknek hosszú, fehér ruhát adtak” vigasztalásul, és nyugalomra intették őket.
Az sem lenne meglepő, ha a Mennyországtól való, ideiglenes távoltartásukkal éppen az lenne az Isteni Gondviselés célja, hogy időt adjon nekik a szentségben való növekedésre, és a szívükben jó talajra hullott mag belső fejlődését elősegítse. A zsoltáros úgy beszél az igazakról, mint „a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében meghozza gyümölcsét”, és ugyan mikor is mehetne végbe a szentségnek ez a csöndes növekedése alkalmasabb és kedvezőbb módon, mint akkor, amikor az Úr Napjára várnak, már mentesen azoktól a megpróbáltatásoktól és kísértésektől, amelyek korábban annyira szükségesek voltak? Gondoljuk meg, hogy a vallásos emberek között is mennyien vannak olyanok, akik rendkívül elsötétült és erőtlen állapotban távoznak evilágból, jóllehet a maguk módján Isten hű szolgái voltak. Sajnos, tudom, hogy a vallással rengetegen egyáltalán nem törődnek, fiatalon meggondolatlanok, és életük egyre világiasabbá válik, csak azzal törődnek, hogy valami tisztességes foglalkozásuk legyen, de a tisztességet összetévesztik a vallásossággal, és (minden jel szerint) úgy halnak meg, hogy vallásosságuk nem haladja meg a tisztesség korlátait. Sajnos, azok is sokan vannak, akik egy könnyelmű élet után, úgymond, megjavulnak, és azt hiszik, hogy megbánták, de ezt nem keresztény módon teszik. Vannak még, akik a bűnbánatot halálos ágyukra tartogatják, és a vallásosság gyümölcseit teljesen nélkülözve halnak meg, csupán annyi alázattal és megrendüléssel, amennyit a fájdalom kényszerít rájuk. Mindezek, amennyire tudhatjuk, remény nélkül halnak meg. Ámde mindezeken a szomorú eseteken túl, ott vannak azok is, akik jó kezdet után éveken át kitartva, mikor a halál lesújt rájuk, végül ugyanolyan kezdőknek bizonyulnak, mint azok, akik valami különleges nehézséggel kerülnek szembe, akik másoknál hevesebb vérmérsékletűek, nagyobb kísértéseknek vannak kitéve, következésképp hátrányosabb helyzetben vannak. Sőt, bizonyos tekintetben minden keresztény befejezetlen életművet hagy hátra. Még ha egy életen át fegyelmezi is magát, még ha hitben és engedelmességben él is, marad benne sok tökéletlenség – kevélység, tudatlanság, sok meg nem bánt, föl nem ismert bűn, következetlenség, imádságban való mulasztás, nyegle és léha gondolkodásmód. Ki tudná megmondani, hogy Isten kegyelméből a Krisztus eljövetelére való, halál utáni várakozás ideje nem válhat-e azok hasznára, akik itt hű szolgái voltak, nem érlelheti-e meg a kegyelemnek azt a gyümölcsét, amely ebben az életben éppen csak megtermett, nem lehet-e az elmélkedés iskolája, ahogy evilág csak felkészít a tényleges szolgálatra. Úgy, ahogy az apostol szavainak ereje is, miszerint „Ő, aki működését elkezdte bennünk, majd be is fejezi azt Jézus Krisztus eljöveteléig” [?], vagyis addig és nem akkor, nem megszakítva azt a halállal, hanem folytatva egészen a feltámadásig. Ez pedig, ami megadatik minden szentnek, a szentség azon mértéke szerint lesz majd mindegyikük számára gyümölcsöző, amelyben meghalnak, mert ahogy hangsúlyoztuk, az igazakat lelkileg bizonyos értelemben tökéletesíti a halál, és ebből következően minél magasabbra emelkedtek evilágon, annál nagyobb lesz növekedésük a halál és a Föltámadás között.
És mindez indokolja azt, ami egyébként meglephetne – hogy tudniillik az apostol különösképpen hangsúlyozza Krisztus eljövetelének mint reményeink szükségszerű tárgyának a jelentőségét. Manapság rendszerint úgy tekintünk a halálra, hogy az a szentek győzelmének és diadalának pillanata – életük véget érvén, már nem is gondolunk rájuk, mintha már nem is lennének érdekesek, ami bizonyos értelemben jogos is, hiszen megpróbáltatásaik véget értek, már el nem bukhatnak, ahogy meghaltak, úgy maradnak. Mégis, a Szentírásból azt olvashatjuk ki, hogy amibe reményünket vethetjük, az nem a halál, hanem Krisztus eljövetele, s mintha a Mennyországra való fölkészülésünk során a halál és Krisztus eljövetele közötti időszakról semmiképpen sem szabadna megfeledkeznünk. Mármost, ha a szent írók egybehangzóan Krisztus eljövetelét és nem a halált tekintik az idők végezetének, akkor nem nyilvánvaló, hogy a tanítás formális elemeiben való egyetértésünk ellenére van valami rejtett és föltáratlan különbség közöttünk, vagyis részünkről valami öröklött, megalapozatlan elképzelés, valami előfeltevés, valami rejtett előítélet, valami földhözragadt beállítottság, valami pusztán emberi indíttatás? Szent Pál például a korintusiaknak azt írja, hogy „a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését várjátok”, vagy a filippieknek: „a mi hazánk a Mennyekben van, ahonnan mint Üdvözítőt várjuk az Úr Jézus Krisztust. Ő átalakítja gyarló testünket”. A tesszalonikiakhoz írt levelében ezt az utolsó napra való várakozást csaknem az igaz keresztény fogalmától elválaszthatatlannak tekinti: „megtértetek a bálványoktól Istenhez, hogy az élő, igaz Istennek szolgáljatok, és várjátok a mennyből Fiát”. A Titusnak írt levélben: „várjuk a boldog reménységet, a nagy Isten és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének eljövetelét”. A Zsidókhoz írt levélben: „bűn nélkül fog megjelenni az őt várók üdvösségére.” és „Béketűrésre van szükségetek, hogy Isten akaratát megtegyétek, s elnyerjétek az ígéretet. Mert még egy kis idő s az, aki eljövendő, eljön, és nem késik.” A rómaiakhoz pedig: „Azt tartom ugyanis, hogy mindaz, amit most szenvedünk, nem mérhető össze a jövendő dicsőséggel, amely meg fog nyilvánulni rajtunk”, vagyis a Feltámadáskor „a teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak… Mi magunk is sóhajtozunk bensőnkben, s várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását.”, és itt hozzáteszi, nyilvánvalóan a láthatatlan világhoz és (mint joggal föltételezhetjük) értelemszerűen a Köztes Állapothoz tartozó dolgokról szólva, „Abban ugyanis biztos vagyok, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem erők, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van”. S újfent, „aki az Úr Jézust feltámasztotta, minket is fel fog támasztani Jézussal, és veletek együtt elébe állít… Ez a mi könnyű szenvedésünk ugyanis a dicsőségnek igen nagy, örök mértékét szerzi meg nekünk… Tudjuk ugyanis, hogy ha ez a mi földi sátrunk leomlik, Istentől kapunk hajlékot, nem kézzel alkotott, örök házat az égben.” Mármost, ez a Krisztus eljövetelére való várakozás, amelyet az említett szakaszok elménkbe vésnek, mennyire egybevág a szenteknek azzal a viselkedésével, amelyet az elemzett szövegben följegyeztek! „Uram, te szent és igaz, meddig nem mondasz ítéletet és nem állsz bosszút vérünkért a föld lakóin…Mindegyiküknek hosszú fehér ruhát adtak, … míg teljessé nem lesz szolgatársaiknak és testvéreiknek száma, akiket kell, hogy ugyanúgy megöljenek, mint őket.” És egybevág a mi Üdvözítőnknek az Evangéliumban olvasható szavaival is: „Hát Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak? Mondom nektek: hamarosan igazságot szolgáltat nekik. De amikor eljön az Emberfia (Krisztus eljövetele tehát az a „bosszú”, amelyet szorgalmaznak), vajon talál-e hitet a földön?”7
Ez valóban a mi Üdvözítőnk rendes tanítása, és apostolaié is. Úgy értem, szokásához híven két eseményt emleget különösen, saját első és második eljövetelét – újjászületésünket és föltámadásunkat – halálunk eshetőségét háttérbe szorítva, mintha az csupán (bármennyire is jelentős) megkülönböztető, de nem választóvonal lenne tisztulásunk meghosszabbított útján. Például: „eljön az óra, és már itt is van, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát, és akik meghallották, élni fognak.” – mármint a bűnben halottak, vagyis itt újjászületésünkre utal. Aztán így folytatja: „eljön az óra, amikor mindnyájan, akik a sírokban vannak, meghallják az ő szavát, és előjönnek: akik jót tettek, az élet feltámadására, akik pedig gonoszat tettek, az ítélet feltámadására.” Itt második eljövetelére és az azt kísérő eseményekre utal. Majd újfent: „Atyám házában sok hely van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra. És ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” A talentumokról szóló példázatban pedig: „Egy nemes ember messze földre indult, hogy királyságot szerezzen magának, és aztán visszatérjen. Hívatta tíz szolgáját, átadott nekik tíz mínát, s így szólt hozzájuk: ’Gazdálkodjatok, amíg vissza nem jövök!”8 Itt Krisztus első és második eljöveteléről van szó. Valóban nem szokatlan azt mondani, hogy a „míg eljövök” azt jelenti, hogy „minden ember haláláig”, mikor is bizonyos értelemben Krisztus eljön hozzájuk, de ez kétségtelenül pusztán emberi föltevés, az ítélet napja – és nem az addig tartó időszak – az, amikor Krisztus szólítja szolgáit, és számot vet.
Végül, a Szentírásban eleve benne foglaltatik, hogy minden szent egyetlen testet alkot, amelynek Krisztus a feje, és nincs számottevő különbség holtak meg élők között, mintha az Egyház tartománya valami hatalmas mező lenne, amelyet fátyol borít, elrejtve előlünk annak egy részét. Legalábbis ez lesz a benyomása annak, aki a sugalmazott írókat gondosan tanulmányozza. Szent Pál azt mondja: ”Ezért hajtom meg térdemet az Atya előtt, akitől minden nemzetség nevét nyerte a Mennyben és a földön”, és itt a „Mennybe” beletartozni látszik a Paradicsom is. Itt azt is leszögezi, hogy csak „egy test” van, nem kettő, ahogy a Lélek is egy. Egy másik levelében pedig olyan keresztényekről beszél, akik testben „a mennyei Jeruzsálemhez járultak,… a tökéletes igazak lelkeihez”.9 A Mindenszentek ünnepi könyörgések ezzel összhangban tanítják azt, hogy „Mindenható Istenünk, aki egybegyűjtötted választottaidat (azaz mind az élőket, mind a holtakat) … Fiadnak misztikus testében…”
Alázattal fogadhatjuk hát el azt, hogy lényegében ilyen a szentek állapota föltámadásuk előtt: a megnyugvás, a békesség, a biztonság állapota, de inkább paradicsomi, semmint mennyei állapot, vagyis olyan, amelyből még hiányzik az a dicsőség, amely bennünk a föltámadásunk után majd megnyilvánul; inkább a várakozás, az elmélkedés, a remény állapota, melyben a földön elvetett mag beérik, és termőre fordul.
Mielőtt befejezném, fontosnak tartom, hogy az elmondottakat önmagunkra vonatkoztassuk. Tudjuk, hogy volt idő, mikor az emberek a halottjaikkal túl sokat foglalkoztak, de ez a mi korunkra nem jellemző. Most inkább az ellenkező végletbe esve, az a bajunk, hogy túl keveset gondolunk rájuk. Sajnálatos tény, amit be kell vallanunk, hogy amikor egy barátunk vagy rokonunk meghal, hamarosan úgy kitörlődik emlékezetünkből, mintha ott sem lett volna; többé nem beszélünk róla, nem hivatkozunk rá, és az élet úgy megy tovább nélküle, mintha ő soha nem is létezett volna. Mármost, a legmélyebb érzések persze hallgatagok, így ezzel nem azt akarom mondani, hogy akiről nem beszélünk, arra nem is gondolhatunk. Hogy is ne! Hogy is béklyózhatná meg a szívünket bármelyik társadalmi forma vagy emberi okoskodása olyannyira, hogy gondolatainkat és emlékezetünket meghatározza? Földi létünk zsarnoksága hogyan is akadályozhatna meg bennünket abban, hogy szoros és örökké tartó kapcsolatban maradjunk azokkal, akik meghaltak, hogy kívánságaikat meghallgassuk és képüket felidézzük, hogy utánozni próbáljuk őket, és békében való nyugovásukat elképzeljük, hogy rokonszenvezzünk „hangos kiáltásukkal”, és reméljük, hogy majd találkozunk velük? Semmiképpen! Sokkal dicsőbb szabadság adatott nekünk annál, semhogy ember fia azt elvehesse tőlünk, bármilyen önző okoskodással és iskolás szőrszálhasogatással! És nem a meleg szívűekről , a gyöngéd és figyelmes emberekről beszélek. Ők nem felejtik el az elhunytakat, akiknek jelenlétét egykor élvezhették, s akik (az Írás nyelvén) „ha testileg távol vannak is, lelkileg velük vannak, és örülnek, amikor látják köztük a rendet és a Krisztusban való hit szilárdságát”.10 Azokról beszélek, akik megannyian érzéketlenek és gúnyolódnak, akik földhöz ragadtak, léhák és könnyelműek, akik elhunyt barátjukra nem is gondolnak többé, emlékét minden további nélkül kitörlik emlékezetükből.
Legyen szabad egy nagyon is gyakori példával élnem. Mikor egy szülő vagy egy rokon meghal, és számottevő vagyont hagy hátra, annak örököse ezt elégedetten nyugtázza, pompás temetést rendez, és azt gondolja, hogy ezzel megtette a magáét, eltörölheti a múltat, és nyugodtan élvezheti a szerencséjét. Nem feltétlenül tékozolja el azt, nem is kuporgatja vagy büszkélkedik vele, csak egyszerűen úgy cselekszik és gondolkodik, mintha az, akinek hálával tartozik, Isten teremtett rendjében megsemmisült volna. Neki nincs semmi kötelezettsége. Korábban volt, de most teljesen független, a maga ura, nem számít „kisgyermeknek” többé. Akár a korintusiak: „Már jóllaktatok, már gazdagok lettetek. Nélkülünk uralomra jutottatok” – azok nélkül, akiknek egykor önmagát kénytelen volt alávetni. Most már ő a feje egy (hogy úgy mondjam) intézménynek. Ha valaha is beszél a halottakról, azt jóindulatú lekezeléssel teszi, úgy, mintha azok már gyámoltalanok és haszontalanok lennének, ahogy az élők közül olyanokról beszélne, akik testi vagy szellemi fogyatékosak. A rossz példa ragadós volta miatt még a legjobb lelkű és indulatú emberek is hajlamosak ilyen tiszteletlenül beszélni az általuk egykor ismert öregekről, minden rossz szándék nélkül, de kétségtelenül táplálva önmagukban valami ridegséget, önzést, kevélységet és önelégültséget. Kevesen gondolnak arra, hogy mindez milyen hatással lehet a jellemükre. Arra szoktatja őket, hogy csak azt higgyék, amit látnak. Lemondanak arról a legnagyobb kegyelmi adományról, hogy betekinthetnek abba, ami „a függöny mögött” van, hogy túlláthatnak a síron. Ehelyett megtanulnak megelégedni azzal, hogy magukat csak a látható dolgok közé sorolják, olyan összefüggésekben, amelyek nem vezetnek sehova. Sőt, ugyanez korlátozza őket a jelenre, feledtetvén a múltat. Elveszítik a régiség iránti érzéküket, minden további nélkül megváltoztatják mindazt, amit elődeik létrehoztak, és olyan hálátlanul élvezik elmúlt korok jótéteményeit, mintha az nekik járna. Már eszükbe sem jut, hogy a templomot, ahol imádkoznak, verejtékes munkával mások építették, és elfelejtik, hogy amijük van, azt életjáradékként letétbe kapták, és úgy kell tovább adniuk, ahogy hozzájutottak.
Másrészt, ahogy a halottakra gondolni bennünket önmérsékletre int, úgy nagy vigaszt is jelent számunkra, különösen ebben a korban, mikor az Egyetemes Egyház is bűnök sebeitől vérzik, és egymás ellen fenekedő felekezetek osztják meg. Mi tarthatja meg hitünket (Isten kegyelméből), amikor magunkra maradni látszunk, ha megpróbálunk az Ősi Igazsághoz ragaszkodni? Mi vértezheti föl a „Jeruzsálem falain álló őrt” a világ gúnyolódásával és gyanakvásával, a különcség, a föltűnési viszketegség, a meggondolatlanság vádjával szemben? Mi őrizheti meg belső nyugalmunkat és békénket, miközben „zavarkeltéssel” és „bajkeveréssel” vádolnak? Csakis az, ha tekintetünket azok felé a minden korban élt szentek felé fordítjuk, akik nyomába szeretnénk lépni, és csakis Krisztusnak a szívünkbe meg az emlékezetünkbe vésett, misztikus képe. A tisztaság és igazság ideje nem múlt el! Itt vannak velünk! Ha úgy is látszik, nem vagyunk egyedül. Az élők közül talán most kevesen értenek meg és igazolnak bennünket, de azok sokasága, akik ősidők óta hittek, tanítottak és imádkoztak ugyanúgy, ahogy mi, Istenben tovább él, az ő egykori tetteik és mostani hangjuk ereje az oltárból kiált. Példájuk lelkesít bennünket, társaságuk felvidít, ott vannak mindegyikünk jobbján és balján, mint vértanúk és hitvallók, akik ugyanazt a hitet vallották, ugyanazokat a titkokat ünnepelték, és ugyanazt az örömhírt hirdették, mint mi. És hozzájuk, ahogy múltak az évek, még romlott időkben, sőt, még a mai megosztottságban is a földi Egyház újabb és újabb tanúi csatlakoztak és csatlakoznak. A szellemek világában nincs széthúzás. Nekünk pedig az a kötelességünk, hogy még az Igazság szilánkjaiért is küzdjünk a legjobb belátásunk szerint, mert még az eltérő vélemények ellenére is van igazság. És azt az Igazságot ismeri föl majd az igazak lelke, abban a láthatatlan állapotban, ahova emberi toldalékok, emberi intézmények, emberi rendelkezések nem mehetnek velük. Testükkel együtt vetik le őket. Sem görög, sem római, sem angol, sem francia tollakkal nem ékeskednek majd azok a lelkek, akiket megtisztít az egy keresztség, táplál az egy test, és összetart az egy hit. A halál azon nyomban összebékíti azokat, akik a Szentlélekben éltek és jártak. A templomot összhangzat tölti be, miközben elhal minden hamis és tökéletlen hang. Ezért jó belevetni magunkat a láthatatlan világba, ahol „jó nekünk lennünk”, és sátrakat építenünk azoknak, akik „tiszta nyelvet beszélnek”, és „egyetértésben szolgálják az Urat”, nem kirángatva őket biztonságos fészkükből, nem is babonás tisztelettel övezve őket, vagy azért hagyatkozva rájuk, nehogy kelepcébe csalhassanak, hanem csöndesen, épülésünkre elmélkedve róluk, ezáltal bátorítva hitünket, növelve türelmünket, elterelve gondolatainkat saját magunkról, megőrizve bennünket attól, hogy csak önmagunkra hagyatkozzunk, és úgy láttatva minket magunk számára, ahogy mindig is kellene, mint csupán tanítványait azoknak, akik előttünk jártak, és nem mint újdonságok fölfedezőit vagy iskolák alapítóit.
Isten az ő kegyelmének bőséges tárházából megadja mindannyiunknak ezt a lelket, a tanulékonyság és a buzgóság, a higgadt érdeklődés és a heves elszántság, az erő, a szeretet és az ép elmélkedés lelkét.
Newman, John Henry: The Intermediate State
In: Newman, John Henry. Parochial and Plain Sermons. Vol. 3.
Ford: Somogyi György Miklós
London: Longmans, Green and Co., 1907