A szent tanulmányoknak alárendelve – a domonkos rend jellege
Domonkos mindenszentek ünnepe alkalmából – mely a hagyományos rendi naptár szerint november 12. – hazánk egyik legnagyobb hittudósának, Szabó Szádok O.P.-nek írását szemlézzük, melyben bemutatja, milyen egyedülálló és céltudatos módon valósítja meg a domonkos ideál a szent tudományok művelését és ebből fakadóan az eretnekségekkel való küzdelmet. Ugyanis a rend egész szabályzata és felépítése ennek a célnak van alárendelve.
A domonkos rend főbb jellemvonásai
A szerzetesrendek belső és külső életében is látható, mily csodálatos a kegyelem működése az egyházban. „Különfélék az isteni ajándékok, de a Lélek egy. Különfélék a szolgálatok, de az Úr ugyanaz. És különfélék a cselekvések, de az Isten ugyanaz, aki mindent cselekszik mindenben” (1Kor 12,4-6). A Szentlélek Isten ott és úgy működik, amint akar (vö. Jn 3,8), úgy osztja ki természetfölötti javait, amint az bölcsességének tetszik. A szerzetesrendek közül is az egyiket az apostolkodásra vagy a felebaráti szeretet egyéb műveinek gyakorlására, a másikat pedig a benső élet gondosabb és mélyebb ápolására választotta ki, hogy így teljes legyen egyházának természetfölötti szervezete, s egyetlen tag se hiányozzék Krisztus testéről, az egyházról.
Milyen helyet foglal el Szent Domonkos rendje az egyház szervezetében, mely sajátságok különböztetik meg a többi rendektől? Ezekre a kérdésekre akarunk feleletet adni. E sajátosságok megállapításánál úgy rendünknél, mint pedig a többi szerzeteknél elvonatkoztatunk azon jelenségektől, amelyek az idők folyamán és a különböző vidékek szerint alakultak ki rajtuk, s a kérdést történelmi szempontból tárgyaljuk, mindig szem előtt tartva a rendalapítók eredeti szándékát.
Szent Domonkost az egyház magnus animarum oeconomusnak, a lelkek nagy gondozójának nevezi. E megtisztelő jelzőt egy egészen új feladattal és szervezettel bíró rend alapításával érdemelte ki. Amint tudjuk, már Szent Domonkos fellépése előtt is több rend létezett, amelyek részben még a mai nap is fennállnak, és az újabb intézményekkel szépen versenyeznek az egyház szolgálatában. A régi rendek túlnyomó része vagy kizárólag, vagy elsősorban kontemplatív jellegű volt. A határozottan tevékeny irányú szerzetek sem hiányoztak (ilyenek voltak a lovagrendek és a keresztény foglyok kiszabadítására alapított rendek), sőt voltak a lelkipásztorkodással hivatásszerűen foglalkozó szerzetesek is, mint pl. a különféle szabályozott kanonokok (canonici regulares). A Szent Domonkos létesítette rend azonban valamennyitől lényegesen különbözött.
Rendalapítónkban ugyanis a különösen Dél-Franciaországban elterjedt albigens eretnekség ellen irányult küzdelem azt a gondolatot érlelte meg, hogy az eretnekségek és a különféle tévtanok kiirtására, a bűnösök megtérítésére és a hű keresztényeknek a jóban való gyarapítására oly rendet alapítson, amelynek fő feladata a hit megvédése, a hamis tanok legyőzése a prédikáció és a tanítás segítségével. Szentünk előre látta, hogy egy ily természetű szerzet mintegy az igazság fellegvára lesz, és az egyháznak nemcsak az akkori időkben, hanem a későbbi századokban is nagy szolgálatot teend. Szent Domonkos rendjének tulajdonképpeni, eredeti feladata tehát a lelkek üdvösségén való munkálkodás, főleg a prédikáció és a tanítás segítségével.
Az ily természetű intézmény megvalósítása gyökeres újítást jelentett, amennyiben egy, az eddigi rendekből vagy teljesen kizárt, vagy pedig csak részlegesen gyakorolt feladat hivatásszerű kitűzését jelentette. Igaz ugyan, hogy már Szent Domonkos intézménye előtt is munkálkodtak szerzetesek a lelkek üdvösségén, hisz nekik köszönhetjük Európa nagy részének megtérését. Sőt, egyes kanonokrendek, pl. a premontreiek egyenesen a lelkipásztorkodást tűzték ki feladatukul. Ámde e régebbi szerzetesek első és fő hivatása nem volt a prédikáció, s a kanonokrendek idevágó működése is csak az egyes zárdákra vagy a hozzájuk tartozó plébániákra szorítkozott. Szent Domonkos azonban azt akarta, hogy fiai a lelkek üdvösségén a szó legtágabb értelmében dolgozzanak, és hogy tevékenységük ne legyen egyes zárdákhoz vagy helyekhez kötve. Rendje működése teréül tehát az egész egyházat, az egész világot szemelte ki. Menjetek az egész világba, és hirdessétek az evangéliumot minden nemzetnek – ez volt programja, amiért is rendje igazi apostoli intézmény.
Ez tette akkor Szent Domonkos rendjét egészen új szerzetté, s ezt kell folyton szem előtt tartanunk, ha rendalapítónk művét történmileg értékelni és a többi szerzetesrendtől megkülönböztetni akarjuk.
Szent Domonkos rendjében először is nincs meg az ún. stabilitas loci, vagyis az egyes rendtagoknak meghatározott rendházhoz való elválaszthatatlan tartozása, amint ezt a megelőző kor szerzeteinél kivétel nélkül megtaláljuk. Fiai nem egy apátság, kolostor vagy egy püspökség számára tesznek fogadalmat, hanem egyszerűen a rendfőnöknek, aki az egyes tagok fölött a rend magasztos és nemzetközi feladatának megfelelően teljesen szabadon rendelkezik.
Ebből a szerzetesrendek fejlődésére nézve életbevágó újításból érthető meg a nagykáptalanok azon intézkedése, mely szerint a rend tagjainak a plébániák vezetését és az apácazárdák rendes kormányzását elfogadniuk nem szabad. Az ilyen szűk működési kör ugyanis a rend általános célját, a lelkek üdvösségén való munkálkodást hiúsította volna meg. Ezzel az új szerzet ellentétbe helyezkedett a régi szerzetekkel és névleg a kanonokrendekkel, amelyek inkább az ilyen szűkebb körű lelkipásztorkodásra voltak hivatva.
A régi rendeknél általános a kézi munkára való kötelezettség. Erre nézve elég az illető régi alapszabályokra hivatkozni. Ennek megfelelően a szerzetesrendek nagy részénél a papi állásra való hivatás mellékes volt, a laikus testvérek képezték azok nagyobb, túlnyomó részét. Így Szent Ferenc és valószínűleg Szent Benedek is, habár nagy rendalapítók voltak, mégsem voltak felszentelt papok. Egészen másként volt ez rendünkben kezdettől fogva. Maga a rendalapító, de az első testvérek is a kanonokrendiek mintájára áldozópapok voltak. Éppen ezért hiányzik rendünk szabályaiból a kézi munkára vonatkozó utasítás. A rend különös feladata, a prédikáció és a tanítás ugyanis nem volt összeegyeztethető ilyen, a helyi viszonyokhoz kötő foglalkozással. Azért nálunk a házi teendőket kezdettől fogva külön e célra felvett laikus testvérekre bízták.
A rend vezéreszményének szempontjából kell megítélni továbbá Szent Domonkos azon elhatározását is, mely szerint a földi javakról nemcsak az egyes tagok számára – ami már tulajdonképpen a szegénység fogadalmához tartozik –, hanem az egész intézmény számára is lemondott. Fel akarta ugyanis menteni az övéit az anyagiakkal való foglalkozás alól, hogy annál behatóbban dolgozhassanak a lelkek üdvösségén. Igaz ugyan, hogy a ferences rendiek kezdettől fogva ugyanezt tették, de megjegyzendő, hogy rendünk hasonló intézkedése független volt a ferenciek irányától, és más indítóokra vezetendő vissza.
Szent Ferencnél a tökéletes szegénység eszköz az Úr Jézus hívebb követésére, az önmegszentelésre és a hívek épülésére. Szent Domonkosnál a teljes szegénység a szabadabb és függetlenebb apostoli munkálkodás eszköze, és így a rend apostoli fő céljából ered.
Ugyanebből az alapgondolatból kiindulva Szent Domonkos azt akarta, hogy rendjében a szerzetesi élettel összefüggő szigorúságok, pl. a böjt, a virrasztás, a vezeklés más jelentőséggel bírjanak, mint a régi szerzeteknél. Rendünk már kezdettől fogva arra az álláspontra helyezkedett, hogy az eszköznek a célhoz kell igazodnia. Éppen azért Szent Domonkos rendjében a kolostori szigorúságok alól való kivételnek vagy felmentésnek nemcsak akkor van helye, ha a rendtag beteg vagy gyengélkedő, hanem, sőt főleg akkor, ha azt a rend hivatása, a prédikáció, a tanulás, tanítás, a lelkek üdvösségén való működés megkívánja.
Szent Domonkos művének helyes megítélésénél nagyon fontos még azon körülmény is, hogy az új rend apostoli feladata a teológiai tanulmányok művelését okvetlenül megkívánja. Hisz alapos teológiai kiképzés nélkül a rend sajátos magasztos céljának elérésére: a prédikációra, az eretnekségek kiirtására, a tévhítűek megtérítésére teljesen alkalmatlan lett volna. Ami tehát a tudományok hivatásszerű művelését illeti, Szent Domonkos rendje úttörő és kezdeményező szerepet játszik a szerzetesrendek történetében.
Igaz ugyan, hogy több rendben és kolostorban a teológiai tanulmányok már Szent Domonkos előtt is virágoztak, ámde az egyes szerzetek célja és sajátos feladata nem kívánta meg a tanulmányokkal való hivatásszerű foglalkozást. Ugyanezt kell mondanunk a mienkkel egy időben keletkezett Ferenc-rendről is, melynek tagjai csak jóval az alapítás után, Szent Bonaventura idejében kezdtek a tanulmányokra nagyobb hangsúlyt fektetni. Nálunk azonban a rend hivatása már kezdettől fogva szükségessé tette a rendtagok magasabb színvonalú képzését. Történetileg tehát a mi rendünk az első, amelyben a tanulmányok ápolását a rend céljával adott életkérdésnek tekintik, s ezt oly törvényekkel szabályozzák, amelyek a rendtagokat a tanulásra nemcsak mint afféle dicséretes vagy hasznos munkára, hanem mint hivatásszerű foglalkozásra kötelezik.
Hogy mily nagy súlyt fektetett a szent rendalapító első fiai kiképzésére, kitűnik abból a tényből, hogy egy évre a rend pápai jóváhagyása után, 1217-ben hét rendtagot küldött Párizsba, a tudományok akkori központjába, rendházalapítás végett. Ezen szám annál feltűnőbb, mert más helyeken csak 2-3 tagot szokott hasonló feladattal megbízni. Így pl. Magyarországra is csak két testvért, Boldog Szádokot és Magyar Pált küldte ki a rend bevezetésére. Párizsban tehát nemcsak közönséges zárda megnyitásáról, hanem a rendtagok számára berendezendő, valóságos tudományos központ létesítéséről volt szó. S tényleg, 1219-ben már 30, öt év múlva 120 rendtagot találunk itt, ami annak a jele, hogy a többi rendtartományokból is sokan jöttek e tudományos gócpontba. A tudományszomjas testvérek Párizsban oly hamarosan elszaporodtak, hogy az oda küldendő rendtagok számát nemsokára korlátozni kellett, mert az ottani ház nem tarthatott fönn annyi embert. Ezért a Párizsba küldendő rendtagok számát tartományonként háromra korlátozták. Emellett az otthon maradt testvérek képzéséről is gondoskodott rendünk, amennyiben már kezdettől fogva elrendelte, hogy a nagyobb városokban, illetve zárdákban magasabb tanintézetek (Studia generalia, Collegia, Universitates) létesüljenek. Ezek és hasonló intézetek, melyeket a rendhez nem tartozó egyének is látogathattak, gyakran az egyetemek kiegészítő szervei voltak.
A rendtagok magasabb képzésére irányuló gondosság hozta magával rendünkben azon ősi intézkedést is, mely szerint új zárda alapításához a többi feltételeken kívül okvetlenül doctor (Lector) is megkívántatott. Azt akarta ezzel a rend elérni, hogy minden rendházban legyen valaki, aki a tagok szellemi képzettsége fölött őrködjék, és azokat a rend szellemének megfelelő tanulmányokban elősegítse. A régi szerzetesrendeknél hiába keresnénk hasonló rendeletet. Ezért a novíciusok felvételénél rendünkben már kezdettől fogva döntő szerepet játszott az illető ifjak képzettsége és a felsőbb tanulmányokra való rátermettsége.
A próbaév alatt gyakran kell őket a tanulás fontosságára figyelmeztetni, és ebbéli készségüket kiismerni; a fogadalom után pedig, mikor a studium állapotbeli kötelességük, tanáraik mellett külön tanulmányi felügyelő (magister studentium) áll mellettük, aki a tudományok elsajátításában segítségükre van, illetőleg ebbéli előmenetelüket folyton szem előtt tartja és ellenőrzi.
Mivel a felsőbb tanulmányokkal való foglalkozás a rend fő feladatához szükséges, azért az elöljárónak már kezdettől fogva megvan az a joga, hogy a tanulás miatt alattvalóit a rend szigorúságai alól felmentheti. Sőt, a lectorok és a magasabb tudományokkal foglalkozó rendtagok egyes napokat leszámítva a karimán [közös zsolozsmán] sem kötelesek megjelenni. Ez az intézkedés annál fontosabb, mert rendünk a kanonokrendből származott, ahol tudvalevőleg a karima a szerzetesi élet legfontosabb teendőjét képezte. Az új szerzet azonban még ezt is a fő célnak rendelte alá. Az ünnepélyes karima megmaradt ugyan a rendben, és arra a szerzet törvényei egész napjainkig mindig nagy súlyt fektettek, de már kezdettől fogva meghagyták, hogy a közös zsolozsma röviden és folyékonyan végeztessék, hogy a hosszú és sokáig tartó karima miatt a tagok a tanulásban kárt ne szenvedjenek.
Mindebből világos, hogy Szent Domonkos rendje az akkori időben egészen új alkotás volt, és teljesen új fordulatot jelentett a szerzetesi intézmények történetében. A prédikáció, az evangéliumi igazság hirdetése és az egyház hagyományos tanának megvédése, a püspökök ezen isteni jogon alapuló hivatása lett az új rend fő jellemvonása, mégpedig a teológiai tanulmányok szakszerű és beható művelése által. Amit a későbbi rendek és intézmények e téren továbbfejlesztettek, annak alapját és kiindulási pontját Szent Domonkos rendjében találjuk meg.
Hogy milyen mértékben ismerte fel az apostoli Szentszék Szent Domonkos művének fontosságát, kitűnik a rend elnevezéséből is. Rendünk hivatalos neve nem alapítójáról, nem az alapítási helyről vagy városról szól, hanem az intézmény sajátos feladatából származik: Ordo Fratrum Praedicatorum, a prédikátor testvérek szerzete – így nevezte már III. Ince pápa Szent Domonkos rendjét, ez a rend hivatalos neve napjainkban is. Ez az elnevezés a rend programját jelzi.
A mondottakból kitűnik továbbá, hogy Szent Domonkos rendje lényegesen különbözik azon szerzetesi intézményektől és társaságoktól, melyek az egyház kebelében később jöttek létre, és ugyanazon fő feladatot tűzték ki maguknak. Ezek nagy része teljesen szakított a régi szerzetesi életmóddal és külső szigorúságokkal, pl. az ünnepélyes karimával, böjttel, virrasztással stb. Ezek újabb eszközökhöz fordultak, és így akartak a fő célnak, a lelkek üdvösségén való munkálkodásnak megfelelni. Szent Domonkos rendjében azonban a szerzetesi élet nyilvános gyakorlatai, melyek a középkori rendeknél megvoltak és a mai napig is teljesen épségben megmaradtak, a zárdákra nézve kötelezők, mégpedig oly értelemben, hogy azokat lényegesen megváltoztatni vagy éppenséggel eltörölni nem áll a rend hatalmában.
Ez volna Szent Domonkos rendjének fő jellemvonása, úgy, amint a szent rendalapító azt tervezte, és századokon keresztül az egyház belső és külső életében szerepelt. A szerzetesi intézményekre és így Szent Domonkos alapítására is alkalmazható a régi római közmondás: iisdem causis, quibus res nascitur et conservatur – ugyanaz, ami valamely intézményt létrehozott, tartja fenn azt továbbra is. S mivel a szerzetesi élet természetfölötti okokra és célokra vezetendő vissza, azért a szerzetesrendek hivatásuknak és természetfölötti feladatuknak csak úgy felelhetnek meg, ha a kitűzött magasztos cél után azon eszközök által törekszenek, melyeket az illető intézmény alapítója és az egyház tőlük megkíván.
Szabó Szádok: A domonkosrend szelleme és szervezete.
In.: A Szent Domonkos-rend múltjából és jelenéből.
Szerk.: Horváth Sándor. Budapest, Kairosz, 2025. 64-71.