II. Piusz: Sziénai Katalin szentté avatási bullája
A bulla aktualitását nemcsak a mai ünnep adja, ugyanis mielőtt a szentatya rátérne Katalin erényeinek ismertetésére, felvázolja korának – és általánosságban az emberiség bűnös voltának – helyzetét, amely különösen egybevág jelen tapasztalatunkkal.
Az Úr irgalmasságait, melyeket napról napra bőségesebben tapasztalunk, halandó ember nyelve nem képes elbeszélni. Az isteni jótétemények felülmúlják az emberi ékesszólás lehetőségeit; és az embernek nem adatott meg, hogy Teremtőjét az Őt megillető módon dicsérje, mert ha összes képességeink nyelvvé válnának is, akkor sem tudnánk elmondani, hogyan teremtettünk a semmiből, hogyan vitettünk át a nemlétből a létbe: akár mi, akár a kövek, akár a növények vagy az állatok. De mi értelmes lények lettünk, s alkalmasak arra, hogy az isteni titkokat befogadjuk: nem csupán az angyalokhoz, hanem valamilyen módon a láthatatlan és magasságos Istenhez lettünk hasonlók, dicsőséggel és tisztességgel koronáztattunk, és részesei lettünk az Ő mindenekfeletti hatalmának.
Ha azonban összehasonlítjuk magunkat a többi dolgokkal, láthatjuk, hogy nincs a teremtmények között hálátlanabb lény, mint az ember. Ha eltekintünk Lucifer és társainak gőgjétől, a teremtmények között egyedül az ember hálátlan és lázadó Istennel szemben. Minden egyéb a maga létében dicséri az isteni jóságot és soha nem szegül szembe az ő parancsaival; engedelmeskednek a természet törvényeinek mindenek, és végrehajtják, amire teremtettek. […]
De még a sokféle és igen nagy jótétemény sem szüntette meg a mi gazságunkat és rosszaságunkat: az ember nem lett hálás, s a víciumokat sem hagyta el, hanem minél több kegyelmi ajándék áradt felénk, mi annál hálátlanabbnak mutatkoztunk, s egyre hajlandóbbnak a tiltott dolgokra. Mert vajon hogyan szeretjük és tiszteljük mi a magasságos Istent? Hogyan tartjuk meg az Ő parancsait? Ki engedelmeskedik a szent Evangéliumnak? Hol a törvények tisztelete? Hol az egyházi kánonok félelme? Hol a felettesek iránti engedelmesség? Hol az alattvalók iránti szeretet? Hol a méltányosság tisztelete? Hol a vallásosság? Milyen azoknak az embereknek az erkölcsi élete, akik azt mondják szívükben: „Nincs Isten!”?1 Egyesek gonosz tanításokkal jönnek elő, és káromolják Istent; mások vágyaik rabszolgájaként semmi mással nem törődnek, mint azzal, hogy bűnös vágyaikat kielégítsék; ismét mások idegen javakra áhítoznak, vagy emberi vérre szomjaznak. Ritka az ártatlanság, és ha van, nincs biztonságban. És nem számít sem a rokoni kötelék, sem a szent erkölcs írott törvénye. Erőszaknak és cselszövéseknek engedelmeskedik mindenki, olyannyira, hogy az ördögöt méltán nevezik a „világ fejedelmének”, mivel a földkerekség nagyobbik része az ő irányítása alatt áll.
Milyen sokan vannak, akiket Mohamed álpróféta esztelenségei tartanak hatalmukban? Kelet legnagyobb része, Afrika nagy országai, Hispániában Granada, és Görögország sok tartománya Mohamed hatalma alatt káromolja Krisztust. A földkerekségen szétszórtan élő zsidók is sokan vannak és ellenségesek az Evangéliummal és a keresztény törvénnyel szemben.
Északon is, keleten is vannak bálványimádók. A kereszténység Európa egy szögletébe szorult vissza; mert jóllehet Ázsiában és Líbiában — úgy mondják — a szórványban sok keresztény él, hitük nem egészen tiszta, mert távol az Apostoli Széktől hitetlenek között élnek, eretnekekkel vannak kapcsolatban, és sok tévedés fertőzi őket. Az Európában élő keresztényekről sem mondható el, hogy valamennyien nemcsak névleg, hanem ténylegesen is keresztények. Amint cselekedeteik is mutatják, sokak vallásossága fogyatékos és nem őszinte. Mert hányán vannak, akik keresztényhez méltó cselekedeteket visznek véghez? „Gyümölcseikről ismeritek majd meg őket” — mondja az Úr az evangéliumban.
[…] Hogy a hálátlan keresztények mennyire eltávolodtak az isteni parancsoktól, és mennyire az ördögi sugallatoknak engedelmeskednek, azt ki-ki saját magáról tudhatja.
Kérdezze meg csak ki-ki a saját lelkiismeretét, állítsa lelki szemei elé elmúlt életét: nyilvánvalóan fogja látni, mennyire eltért az igaz keresztény köteles szolgálatától. Mivel pedig a dolog így áll, a végtelen Isten nagy jósága és hihetetlenül nagy irgalma az, amely eltűr minket és élni enged; arra várva, hogy egyszer megtérünk és visszatérünk az útra.
De minden időben volt néhány Istennek tetsző szent férfi, akik a testben élvén legyőzték annak vágyait, és mennyei életet éltek a földön; s az ő érdemeik és közbenjárásuk tartotta meg a világot, tartotta vissza a fenyegető tüzet, fékezte meg Isten bosszúállását és haragját. S nincs kétségünk afelől, hogy ma is élnek néhányan, akik kedvesek Isten előtt, akiknek könyörgései a mennyei Királyt kiengesztelik és irántunk való jóságát megnyerik.
Többek között, akik tetszettek Istennek és megengesztelték számunkra az isteni jóságot, az etruszk városok közül a nemes Sziéna nevelte föl a mi korunkban Bernardint. Ő, aki nemes helyen született, ifjúsága virágjában lemondott a világról és Szent Ferenc rendjébe lépve serényen javítgatta testvéreit, mivel azok messze eltávolodtak atyjuk regulájától és rendelkezéseitől. […]
Az előző nemzedék idején, a mi szüléink nemzedékében élt ugyanabban a városban egy Katalin nevű szűz, aki sem érdemeiben, sem Isten előtti kedvességben nem volt kisebb nála.
Bizonyosak vagyunk abban, hogy imádságai az emberi nem számára nagyon üdvösek voltak egykor, azok ma is, és a jövőben is üdvösek lesznek, mert amint a gonosz emberek bűnei és káromlásai ránk hozzák, ugyanúgy a szentek cselekedetei és könyörgései elfordítják rólunk Isten haragját.
Katalint pedig, jóllehet angyali életet élt a földön és már nyolcvan esztendeje az égbe költözött, sok jellel és dicsőséges csodával tündökölt, a küzdő Egyház még nem fogadta be Krisztus szent szüzei közé, s az előttünk élt pápák ezt még nem nyilvánították ki. Már VI. Orbán pápa meg akarta adni Katalinnak ezt a tiszteletet, utána pedig VII. Ince, majd XII. Gergely is, akik e szüzet és szent életét nagyon jól ismerték. De az ő idejükben kialakult szakadás, sok háború és zavargások miatt — mondhatjuk — isteni sugallatra ezt elodázták, nehogy akit az egyik rész szentnek nyilvánít, azt a másik a szakadás zűrzavarában közönségesnek tartsa. […]
A Sziéna városából való Katalin szűz polgári családból származott, és előbb szentelte magát Istennek, semmint kora szerint megismerhette volna Istent. Hat éves korában remete akart lenni, hogy az Úrnak szolgáljon. Ezért elhagyva a várost, egy magányos helyen levő barlangba húzódott, de a Lélek parancsára kis idő múlva hazatért. Miután megtanították az Angyali Üdvözletre, valahányszor az atyai ház lépcsőjén járt, mindannyiszor a lépcsőkre térdelve ezzel köszöntötte a Boldogságos Szüzet, Urunk Édesanyját.
Amikor hét éves lett, szüzességét Krisztusnak szentelte, akit egy csodálatos látomásban fönséges trónján ülve látott: meglátta a mennyország titkait, melyeket halandó ember nyelve nem képes elmondani. A földi örömöket teljesen megtagadta magától, egészen az imádságnak szentelte életét.
Gyenge testét virrasztásokkal, böjtölésekkel és ostorozásokkal gyötörte. Kislány társait meggyőzte és arra tanította, hogy ők is ezt tegyék. Amikor felserdült, lenyírta haját, hogy visszautasíthassa a halandó emberrel kötendő házasságot. Az emberek dorgálásait és átkait nem vette figyelembe.
Szent Domonkos ruháját, amit a Bűnbánó Nővérek viselnek, oly állhatatosan kérte, hogy végül is megkapta. Az atyai házban szolgálólányként dolgozott, és semmi mást nem kívánt jobban, mint hogy az emberek semmirekellőnek tartsák és megvessék. Krisztus szegényeinek — mert atyjától erre engedélyt kapott — bőkezűen sietett segítségére. Betegeknek igen nagy gonddal szolgált. Az ördögök kísértéseit és a gonosz lelkek szünet nélküli támadásait a türelem pajzsával és a hit sisakjával legyőzte. Az elnyomottakat és börtönbe zártakat ahogy csak tudta, vigasztalta.
Soha nem hagyta el a száját olyan szó, amely ne vallásos vagy szent lett volna. Ahányszor csak megszólalt, mindig a vallásról, az erkölcsről, a jámborságról, a világ megvetéséről, Isten és a felebarát szeretetéről és a mennyei hazáról beszélt. Akik felkeresték, mind úgy távoztak tőle, hogy okosabbak és jobbak lettek. Tudását nem tanulással szerezte, hanem Istentől kapta ajándékba.
Inkább volt mester, mint tanítvány: a Szentírás professzorainak és nagy egyházmegyék püspökeinek, amikor azok az Istennel kapcsolatos legnehezebb kérdéseket tették föl neki, nagyon okosan megfelelt; annyira, hogy akiket mint farkasokat és oroszlánokat fogadott, azokat szelíd bárányként bocsátotta útjukra; közülük nem kevesen annyira megcsodálták a szűzben az isteni bölcsességet, hogy a vele történt találkozás után szétosztották Krisztus szegényei között mindazt, ami vagyonuk volt, és fölvéve az Úr keresztjét, evangéliumi szegénységben éltek.
Igen nagy volt a szűz böjtölése és csodálatos életének keménysége: miután a bort és a húsféléket teljesen félretette, a kenyéren kívül minden szilárd ételt elhagyott. Végül aztán már zöldségféléket sem evett, sem kenyeret, csak azt az égi kenyeret, amelyet az igaz keresztény az Oltáriszentségben vesz magához.
Egyszer Hamvazószerdától az Úr mennybemeneteléig úgy böjtölt, hogy csak az Eucharisztiával élt. Mintegy nyolc éven át egész kevés növényi nedvvel és a szentáldozással tartotta fenn életét.
Az étkezésekhez úgy ment, mint a vesztőhelyre. A szentáldozáshoz csaknem naponta oly nagy örömmel járult, mintha égi menyegzőre hívnák. Ruhája alatt ciliciumot viselt, amellyel testét fenyítette. Semmiféle puha ágyneműje, sem fekvőhelye nem volt; ágyát deszkákból rótta össze, és azon is csak igen rövid ideig aludt, ritkán két óránál többet. Minden idejét virrasztással, imádsággal, tanítással és az irgalmasság tetteinek gyakorlásával töltötte. Szinte állandóan gyötörte a fejfájás, gyakran volt lázas, és még sok más betegség is kínozta. Igen gyakran harcolt az ördögökkel és azok sokféle módon zaklatták. De ő azt mondta az Apostollal együtt: „amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erősebb”,2 és ennyi szenvedés ellenére se el nem gyengült, sem a szeretet tetteit nem hagyta abba.
Pártjára állt azoknak, akik méltatlankodtak ellene. A bűnösöket dorgálta, és nagyon kedves szavakkal hívta őket a bűnbánatra. Örömmel adott üdvös tanácsot mindenkinek, örömtől sugárzó arccal mutatta meg, hogy valakinek mit kell megtennie és mi elől kell menekülnie. A veszekedőket minden erejével kibékítette. Sok gyűlöletet oltott ki és sok halálos ellenséget békített össze. A firenzeiek békéje érdekében, akik interdiktum alatt voltak az Egyházzal való összeütközésük miatt, átkelt az Appennineken és az Alpokon, s nem vonakodott, hogy Avignonba menjen elődünkhöz, XI. Gergely pápához.
A pápának megmondta, hogy Istentől tud arról a fogadalmáról — amit a pápa titokban tett, tehát Istenen és saját magán kívül senki sem tudott róla —, hogy visszatér Rómába. Ugyanis prófétai lélek lakott benne: sok mindent előre megmondott és a legtitkosabb dolgokat is felfedte. Gyakran esett elragadtatásba, ilyenkor lebegve szemlélte az isteni titkokat, annyira érzékein kívül, hogy semmit sem érzett abból, ha bántották. És ez gyakran akkor történt vele, amikor az Eucharisztiát, mint táplálékot magához vette.
A nép körében nagynak és szentnek tartották Katalin nevét; mindenhonnan elhozták hozzá a betegeket és a gonosz lélektől gyötört embereket, és sokan meggyógyultak közülük. Krisztus nevében parancsolt a láznak és a különböző bajoknak, és a gonosz lelkeket arra kényszerítette, hogy eltávozzanak a megszállottakból. Emiatt két pápa — az előbb említett XI. Gergely és VI. Orbán — előtt is nagyon kedves volt. Olyannyira, hogy küldetéseket bíztak rá, és sok esetben nagy lelki kiváltságokkal ajándékozták meg. S amikor élete harcát már megharcolta, harmincharmadik évében, Róma városában fejezte be földi életét.
Lelkének égbevételéről és dicsőséges fogadtatásáról ámulatra méltó kinyilatkoztatásokat kaptak azok a személyek, akik a szüzet szerették; elsősorban a gyóntatója, Capuai Rajmund, a szent teológia magisztere, aki később az egész Prédikáló Rend generális Atyja, magisztere és rektora lett. Ő ugyanis azon az éjszakán, amelyen a szűz eltávozott, a hajnali órákban a Szűzanya képe előtt imádkozott Genovában, s csodálatos ragyogásban látta Katalint és hallotta szavait.
Holttestét egy ideig titokban őrizték, majd a Prédikátor testvérek templomában, amelyet Minerváról neveznek, Rómában temették el, a nép nagy tisztelete és áhítata kíséretében. Nagyon sok beteg visszanyerte egészségét azzal, hogy a holttestét megérintette, sőt néhányan úgy gyógyultak meg, hogy a szent szűz testéhez érintett tárgyat érintettek. Azután pedig a már égbe befogadott szűz jóságosan megsegítette azokat, akik kéréssel fordultak hozzá, és közbenjárásával elnyerte, hogy Jegyese és Ura, az ő üdvözítő Krisztusa meghallgassa őket. A legkülönfélébb betegségekből gyógyultak meg sokan, akik hallván szent Katalin dicsőséges hírét, az ő oltalmát kérték. […]
II. Piusz: Sziénai Katalin szentté avatási bullája
1461. június 29., Róma
Ford: Dr. Diós István