A magyar hittudomány állócsillaga: Horváth Sándor

Jelen írás Arcképcsarnok című rovatunk első cikke. A rovat célja olyan nagy formátumú katolikus személyek rövid bemutatása, akik méltatlanul el lettek feledve, holott tanításuk és példájuk szükségesebb, mint valaha.

Pályafutása röviden

Horváth Sándor 1884-ben született földműves családban. Eleinte ciszterci szerzetes akart lenni, ám gyenge tüdeje miatt nem tudta vállalni a – ciszterekre akkor még jellemző – szigorú aszkézist. Ezt követően 1903-ban nyert felvételt a Domonkos-rend osztrák-magyar rendtartományába. Noviciátusát Grazban kezdte meg, és – egy rövid itáliai kitérőt követően, amelyre tüdőbetegsége kiújulása miatt került sor – az osztrák városban szentelték pappá 1909-ben. Ezután Svájcban, a Domonkos-rend híres fribourgi egyetemén folytatta teológiai és filozófiai tanulmányait, ahol doktori fokozatot is szerzett. Tanári működését Grazban kezdte meg, filozófiát tanítva. A világháború után, 1918-tól az akkor még csak 34 éves Horváth Sándor lett az osztrák-magyar rendtartomány provinciálisa, amely tisztséget 1922-ig töltötte be.

Az ekkor már nemzetközileg is jegyzett tudós pap 1928 és 1930 között a Domonkos-rend római központi egyetemén, az Angelicumon tanított, ami után a szintén domonkos „elit egyetemre”, Fribourgba hívták. Itt dogmatikát tanított, és állandó szerzője lett – többek között – a Divus Thomas nevű tomista folyóiratnak, amely a korabeli katolikus tudományosság kiemelkedő fórumaként volt ismert. Horváth Sándor 1938-ban hazatért a megalakuló önálló magyar rendtartományba, ahol a rendfőnöktől a Domonkos Hittudományi Főiskola megszervezését kapta feladatul, amelynek igazgatója (régense) lett, valamint a Summa Theologiae-ből tanított dogmatikát. A rendtől független hazai felsőoktatásba is becsatlakozott, 1942-ben a Pázmány Péter Egyetem teológiai karán tanított, egészen az egyetem 1949-es megszüntetéséig.

Életének utolsó évei a „szétszóratás” évei. A hazai kommunizmus legsötétebb időszakában – amikor a szerzetesrendeket feloszlatták, a klerikusokat száműzték a tudományos életből és az oktatásból – egy budai özvegyasszonynál kapott szállást, a közeli ferences rendházban pedig étkeztetést. Szállásadója halála után a Székesfehérvári Papi Otthonba költözött, ahol 1956-ban hunyt el.

Munkássága

Horváth Sándor széles és minőségi munkásságának bemutatása meghaladja egy cikk kereteit, így most csupán rövid felsorolást adnék válogatott írásaiból, azok tematikus csoportosításával. Azt is fontos kiemelni, hogy a magyar nyelvű munkáira fókuszálva teszem ezt, hiszen számos tanulmányt németül és latinul publikált.

Spekulatív bölcselet
Aquinói Szent Tamás világnézete (1924);
Örök eszmék és eszmei magvak Szent Tamásnál (1944)
Horváth Sándor a magyar tomizmus kiemelkedő alakja. Mind az egyházi korszak, mind a domonkos szellemiség az Angyali Doktor, Aquinói Szent Tamás hű követőjévé tették. Horváth Sándor munkássága azonban nem merült ki Szent Tamás kommentálásában, ő maga is alkalmazta azokat a bölcseleti eszközöket, amelyeket a tudós szent a katolicizmus kezébe adott. A tomista metafizika, ismeretelmélet és spekulatív bölcselet szabatos kifejtését adja meg a fent jelzett két munka.

Társadalombölcselet
A haza és hazaszeretet bölcseleti alapjai (1922); Katolikus közélet (1928);
A természetjog rendező szerepe (1941); Társadalmi alakulások és a természetjog (1942)
Tulajdonjog Aquinói Szent Tamás szerint (1928, magyarul fordítás: 2022, Jel Kiadó)
Ez a bölcseleti megalapozottság adott Horváth Sándornak egy olyan stabil alapot, amelyből kiindulva biztos kézzel tudott hozzányúlni a korszakban – és egyébként napjainkban is – oly fontos társadalmi kérdéshez. Itt az elsődleges vezérfonal a természetjog. Természetesen nem annak aufklerista vonásaiban, hanem a tomista felfogásban: Isten teremtette a világot, amibe az akaratát és igazságait belekódolta, megmutatta az embernek. A természetes ész fényénél is megismerhető igazságok és a természetjog alapján összhangba hozható a társadalom alakulása a katolikus tanítással.

Teológia, apologetika
Krisztus Királysága (1926); Hitvédelmi tanulmányok (1943);
Mulier amicta sole: Szűz Mária Krisztus fényében (1948)
Teológiai munkássága ugyancsak Szent Tamáson alapul, és célja a modern világ kritikáival, valamint az eretnekségekkel, kiemelten a modernizmussal szembeni védelme a hittételeknek. Azonban, hogy ez mennyire függ a helyes bölcseleti alaptól – amely számára mindenkor a tomizmus –, kifejtést nyer az Ismereteink egyneműsége és a hittételek (1925) című munkájában.

Lelkiség
A fizikai és pszichikai világ egymásrahatása (1914);
A bűnszenny lélektani meghatározása (1944)
A bölcseletből nyert helyes antropológia, megvilágítva a kinyilatkoztatott igazságok teológiai fényével, és a modern kor kihívásaira alkalmazva. Ez az említett két írás eredője, amely kuriózumnak is mondható. Lelkiségi munkái a modern pszichológiát metafizikai és teológiai megalapozottsággal tárgyalják. A „pálferis” pszichológia helyett van igazi katolikus pszichológiánk.

Rövid jellemrajz

„Domonkos szerzetesről lévén szó, joggal keresheti valaki életében és szolgálatában a szerzet karakterét. Ha laikus szemlélő számára nem is szembetűnő, mégis az az igazság, hogy szerzetesi szolgálatának sajátosan domonkos profilja volt. Egy – a világ álnokságától érintetlen – somogyi parasztember becsületességével, egy lángelme igényességével, egy misztikus meggyőződésével vállalta a krisztusi hit szolgálatát, rendjének intenciói szerint” – írja róla tanítványa, Fila Lajos atya. Alább az ő személyes visszaemlékezésével – amely a Horváth Sándor Emlékkönyvben jelent meg – zárjuk a magyar katolikus bölcselet állócsillagának bemutatását.

[…] Ekkor vettem észre, hogy robusztus, markáns alakján – mert királyi példány volt az emberek között még öregkorában is – a kolduló rend „habitusa” a szokásosnál is silányabb minőségű volt. Olyannak tűnt, mint egy mosogatólány szoknyája. Meghatott ez az igénytelenség, egyszerűség. Abban az időben divatos volt még felsőbb körökben a kínos pedantéria, az úri stílus. Az úgynevezett lelki emberek világában találkoztam már ugyan igénytelenséggel, de ez sokszor elesettségnek, gyámolatlanságnak tűnt, ami éppen nem tiszteletreméltó. Az ő egyszerűségében azonban olyan erő, olyan súlyos egyéniség lakott, mely első pillanatra feledtetett minden szánalmat, vagy esetleg szórakoztató körülményt. Nyilvánvaló volt számomra a gyökér: az a nemes lelki fölény, mely vállalja az evangéliumi szegénységet. A személyes szóváltás újabb élményt jelentett. Érdekes, ez is egy kontraszthatásból eredt. Előzőleg arcának, vonásainak keménysége, szoborszerűsége hatott rám. Az aszkézis heroizmusát láttam rajta. Amikor hozzám szólt, gyengédnek, melegnek éreztem érces hangját. Érdeklődött szándékaim felől. Megkínált pogácsával és pálinkávaL Nagyon megtisztelve éreztem magam. Észrevettem, hogy ügyködésem kényelmetlen számára, mégis engedélyt adott a munkára. Meggyőződésem volt, hogy kizárólag személyem iránti tiszteletből nem dobott ki a külső sötétségre. A keménységnek és a gyengédségnek ezt a csodálatos kettősségét környezete kétségtelenül tapasztalhatta, talán nem is mindig hálásan. Magatartásában, kapcsolataiban az ember tisztelete és szeretete, a megértés és szolídaritás együtt volt a szinte könyörtelen elvhűséggel, tárgyilagossággal. Semmi érzéke nem volt a megalkuváshoz, a „helyezkedéshez”. Ezért sokszor kényelmetlen ember lehetett bízonyos helyzetekben, mint a gyermek, aki nem tudja, mikor hogyan kell beszélni. Egy díszelőadáson, mint elnök, mindenki füle hallattára így szólt előadó fiatal kollégáiához: „no hallod, ezt jól elbarmoltad”. Nem tartozott az örökké és mindenre mosolygó „szentek” közé. A megvesztegethetetlenség félelmetessé tette, viszont ettől lett oly átlátszó szellemmé, akinek őszinte, krisztusi hitében egy pillanatig sem lehetett kételkedni. Lehet, hogy ezek az említett benyomások csak „olajcseppek” voltak a tűzre. Nélkülük is kialakult volna bennem a Mester lelkes tisztelete. Mint ahogyan beszélhetnék is a szellemi, lelki nagyság megnyilatkozásának sok egyéb emlékezetes formáiról. Utólagos reflexióval vizsgálódva úgy látom, hogy személyiségének „elragadó” fénye abból a szolgálatból áradt, melynek oly kifejező reprezentánsa volt számomra. Ez a szolgálat a krisztusi hit igazságának szolgálata.

Caietanus