„Kassai ökumenizmus”
Nem ökumenikus a kassai vértanúkra emlékezni, hiszen az ő hitben való kitartásuk, a bűnös hamisságnak való ellenállásuk éles kontrasztban áll a posztzsinati egyház irányvonalával; sőt létük kiváltotta, hogy a protestantizmus megmutassa valós bestiális voltát és gyűlöletét mindazzal szemben, ami szent, igaz és krisztusi. Őseink protestantizmussal szembeni küzdelme miatt bocsánatot kérni, a protestánsokat felmenteni és bűneiket nem emlegetni, mondván, „most a keresztényeknek össze kell fogni”, a kassai vértanúk emlékének meggyalázása.
– „De hát miért kell meghalnunk?”
– „Mert pápisták vagytok!”
A három kassai vértanú utolsó pillanatait – miután napokon át éheztették, gúnyolták és terrorizálták őket a protestáns bűnözők, hogy hittagadásra bírják a három atyát – így eleveníti föl Schütz Antal:
„Újabb fegyveres csoport jelent meg a vértanúk háza előtt és nagy lármával dörömbölni kezdett. Pongrácz atya azonnal ajtót nyitott, mire az egyik benyomuló hajdú buzogányával leütötte őt; utána többen rávetették magukat, megfosztották ruháitól és kezénél, lábánál fogva erősen megkötözték. Ugyanígy tettek Grodecz atyával is. Utolsónak Kőrösyre támadtak. Miután szép szóval nem tudták őt hittagadásra bírni, kezénél fogva a szoba gerendájára akasztották s mezítelen testét égő fáklyákkal sütögették és bárdokkal vagdosták, úgyhogy a hús cafatokban lógott le róla és megpörkölt bordái közt szabadon lehetett látni belső részeit. A fiatal kanonok azonban egyetlen panaszszó nélkül állotta a rettentő kínokat és mindegyre csak Jézus és Mária szent nevét hajtogatta. Végre maguk a bakók is megelégelték a kínzást; egyetlen vágással a fejét vették a hős vértanúnak és testét a szennygödörbe vetették.
Kőrösy után ismét Pongráczot vették sorra, aki mindhármuk közt a legbátrabb és legszókimondóbb volt. Az ő testét is össze-vissza hasogatták és égették; azután vastag kötéllel olyan erősen összeszorították fejét, hogy koponyája ropogni kezdett, szemei kidülledtek s halántékából kiserkedt a vér. Mivel pedig ilyen helyzetben nem tudták lefejezni, két mély sebet ütöttek rajta és azután azon félholt állapotban őt is a szennygödörbe lökték. Még kegyetlenebbül bántak el Grodecz atyával. Előbb késekkel össze-vissza szurkálták; azután kardokkal és bárdokkal támadtak rája, fáklyákkal égették s végül őt is két társa mellé taszították. Pongrácz és Grodecz esetében tehát csak félmunkát végeztek a hóhérok; a szennygödörből egész nap hallható volt megtört sóhajtozásuk.„1
A vértanúk emlékének megtagadása
A mai ökumenikus gondolkodás egyik jellegzetes vonása, hogy a történelmi felekezeti konfliktusok katolikusellenes vonatkozásait hajlamos kizárólag tragikus félreértések sorozataként szemlélni, miközben a katolikus fél különösen hajlamos arra, hogy saját történelmi múltját vizsgálva azonnal bűnbánati nyelvre váltson. A felekezeti különbségeket elhalványítják, és a „keresztény egység” érdekében sokszor az Egyház által, az igazság szolgálatában jogosan elkövetett tettekért és elvekért kérnek bocsánatot katolikusok, miközben olyan történelmi narratívákat is elfogadnak, amelyekben a katolicizmus szinte szükségszerűen az üldöző, míg a protestantizmus az üldözött szerepében jelenik meg.
Ez azonban történetileg tarthatatlan. A reformáció korának vallási konfliktusai nem írhatók le azzal az egyszerű képlettel, hogy a katolikus hatalom üldözte az ártatlan protestánsokat.
A protestantizmus eleve mint proteszt mozgalom jött létre, tehát valami ellen irányul – ez pedig a Krisztus által alapított Anyaszentegyház, amelyben a Szentlélek lakozik, és a Szűzanya az édesanyja -, így létének célja ennek megsemmisítése. Márpedig valami, aminek a célja valami más elpusztítása, nem lehet sem békés, sem áldozat.
Ebből kifolyólag a protestantizmus nem is hivatkozhat arra a katolikusokat korlátozó protestáns törvények védelmében, hogy a katolikusok is hoztak ilyen törvényeket. Ugyanis míg a katolikus törvények a krisztusi igazság védelmében születnek, addig a többi törvény – legyen protestáns, muszlim, zsidó, szekuláris – annak ellenében. Márpedig, ahogy XII. Piusz pápa is kijelentette: „Ami nincs összhangban az igazsággal és az erkölcsi törvénnyel, annak tárgyilagosan nézve semmi joga sincs sem a létezéshez, sem a terjesztéshez, sem a cselekvéshez.”2
Magyarán egyaránt helytelen:
– a protestánsok bűneinek mentegetése
– a protestánsok bűneinek relativizálása a katolikus intézkedésekre hivatkozva, azzal párhuzamba állítása
– a katolikus intézkedések miatti bocsánatkérés
Különös azonban, hogy miközben katolikus részről újra és újra találkozunk a múlt „bűneiért” mondott bocsánatkéréssel, a protestáns felekezetek részéről aligha látunk hasonló, önkritikus és bűnbánó gesztusokat a katolikusok ellen elkövetett erőszak, üldözés és jogfosztás miatt.
Ennél is felháborítóbb azonban, amikor maguk a katolikusok próbálják meg elsimítani e történelmi tényeket azzal, hogy „ez már több száz éve történt”, és ma – különösen az iszlámmal szemben – össze kell fognia minden kereszténynek. Ráadásul ez az érv a történelem alapján pont, hogy alaptalan: kik voltak azok, akik összefogtak a törökkel? A protestáns hatalmak és politikai mozgalmak korántsem a kereszténység közös védelmét tekintették elsődlegesnek, hanem felekezeti érdekeik mentén nemegyszer éppen a katolicizmussal szembeni küzdelemben keresték az együttműködést az iszlámmal.
Ideje elhagyni a katolikusoknak ezt a meghunyászkodó magatartást, mivel ez nemcsak a történelmi igazság elhallgatása, hanem a vértanúk emlékének megtagadása is.
Caietanus
- Schütz Antal: Szentek élete III. Szent István Társulat, Budapest, 1933. 311-312. ↩︎
- XII. Piusz: Ci riesce allocutio (1953. december 7.). Acta Apostolicae Sedis, 45. 799. ↩︎