A Piusz Testvérület kiközösítése az általuk hivatkozott szükséghelyzet bizonyítéka lenne
A Szent X. Piusz Papi Testvérület körüli viták immár több mint fél évszázada meghatározó részét képezik a katolikus közéletnek. A konfliktus azonban kezdettől fogva jóval többről szólt, mint egy kánonjogi státusz körüli nézeteltérésről vagy a hagyományos latin liturgia iránti ragaszkodásról.
A vita mélyén valójában az a kérdés húzódik meg, amelyet Marcel Lefebvre érsek már az 1970-es évektől kezdve felvetett: vajon az Egyház a II. Vatikáni Zsinatot követő korszakban olyan mértékű tanbeli, liturgikus és lelkipásztori válságba került-e, amely rendkívüli intézkedéseket tesz szükségessé a katolikus hit sértetlen továbbadásának érdekében? Az SSPX létezésének alapja erre a kérdésre adott igenlő válasz.
A Testvérület története, intézményei, papképzése és egész önértelmezése ezen a diagnózison nyugszik. Éppen ezért egy esetleges újabb kiközösítés vagy formális szakadás megállapítása nem elsősorban egy fegyelmi kérdés lenne, hanem annak próbája, hogy az Egyház vezetése miként viszonyul az Egyház mindenkori tanításához.
Hiszen, ahogy Fernandez és köre – legutóbb Leó pápa – számtalanszor kinyilvánította – ahogy Schneider püspök is rámutatott -, a
Testvérület üldözésének oka nem egy lehetséges kánonjogi vétség, hanem a hagyományos tanításhoz való ragaszkodásuk, azaz hogy kritikával illetik a II. Vatikáni Zsinatot és annak nyilvánvaló tüneteit.
Azonban, ahogy egy korábban általunk is közölt tanulmány kifejtette, a Piusz Testvérülettől nem az 1962-es hitvallás letételét követelik – amelyet a zsinati atyák tettek -, hanem egy 1988-as formulát, amely kimondja, hogy a nem tévedhetetlenül és végérvényesen kinyilvánított posztzsinati rendelkezések elfogadása kötelező, még akkor is, ha erősebben definiált korábbi tételeknek mond ellent.
Hogy utóbbi követelése miért olyan fontos, azt az utolsó két pontifikátus – Ferencé és Leóé – világossá teszi: az elmúlt 10 évben számos olyan rendelkezés és megnyilatkozás látott napvilágot, amelyek nemcsak az Egyház mindenkori tanításával, hanem még a II. Vatikáni Zsinat egyes tételeivel is szembe mennek (csak hogy négyet említsünk: Amoris laetitia, Laudato si’, Fiducia supplicans, Mater populi fidelis).
Ezekre is reflektál a Piusz Testvérület májusban küldött rövidebb hitvallása, és a hosszabb, melyet nemrég a Szentszéknek küldtek, és amely egy rövid kompendiumát adja az Egyház mindenkori tanításának azokban a kérdésekben, amelyek a II. Vatikáni Zsinat hatására megkérdőjeleződtek, és amelyek a szükséghelyzetet okozzák.
A közbeszédben gyakran úgy jelenik meg a „szükséghelyzet” fogalma, mintha az pusztán az SSPX retorikai önigazolása lenne, holott ez egy létező kánonjogi és teológiai fogalom. Egy korábban szintén szemlézett tanulmány ezt így foglalja össze:
„A teológusok a lelki szükséghelyzetnek öt fokozatát különböztetik meg:
1.) Hétköznapi/közönséges lelki szükséghelyzet (amelyben minden bűnös hétköznapi körülmények között találja magát);
2.) Súlyos lelki szükséghelyzet (amikor egy lélek veszélyeztetve találja magát nagy jelentőségű lelki javakban – pl. hit és erkölcs);
3.) Szélsőségeshez közeli lelki szükséghelyzet (olyan állapot, amikor a lélek megmentése kétséges mások segítsége nélkül);
4.) Szélsőséges lelki szükséghelyzet (a lélek olyan állapotban van, hogy valaki más segítsége nélkül nem lehetne üdvözülni, mások segítsége nélkül üdvözülése lehetetlennek tekinthető);
5.) Súlyos nyilvános lelki szükséghelyzet (amikor több lélek veszélybe kerül nagy jelentőségű lelki javakban – pl. hit és erkölcs).
Charles René Billuart OP, Edward Génicot SJ és Pietro Palazzini nyomán elterjedt vélemény az ötödik pontot a járványok és az eretnekségek nyilvános terjedése kapcsán említeni.”
Hogy már rögtön a zsinatot követő években szükséghelyzet alakult ki, azt maga VI. Pál, II. János Pál, és XVI. Benedek is megvallotta.
Ha az Egyház vezetése a legsúlyosabb büntetéseket olyan közösséggel szemben alkalmazná, amely a katolikus hagyományhoz, a hagyományos római liturgiához, a tomista teológiához és a korábbi tanítóhivatali megnyilatkozásokhoz való ragaszkodását tekinti identitása középpontjának, akkor nehéz lenne elkerülni a kérdést: mit gondol az Egyház jelenlegi vezetése az Egyház mindenkori tanításáról?
A katolikus közvélemény jelentős része ugyanis évtizedek óta azt tapasztalja, hogy a tanbeli bizonytalanságokkal, a liturgikus visszaélésekkel, a hitletétemény korábban egyértelműnek tekintett elemeinek relativizálásával vagy nyílt megkérdőjelezésével szemben az egyházi hatóságok rendkívül nagy türelmet tanúsítanak. Számos teológus, egyházi személyiség és intézmény működhetett zavartalanul akkor is, amikor állításaik súlyos kérdéseket vetettek fel a katolikus tanítás folytonosságával kapcsolatban. Ezzel szemben a hagyományos liturgia és a tradicionális teológia képviselői gyakran olyan figyelem és olyan fegyelmi szigor tárgyává váltak, amelyet más területeken szinte egyáltalán nem lehetett tapasztalni.
A Testvérület álláspontjának egyik legerősebb eleme éppen ebből a kettős mércéből fakad. A kilátásba helyezett – és kánonjogilag is kérdéses – fegyelmi szigor alkalmazása szükségszerűen értékítéletet fejez ki. A büntetőjog mindig arról is szól, hogy egy közösség mit tekint valódi veszélynek.
Ha pedig az Egyházban hosszú évtizedeken át sokszor következmények nélkül lehetett kétségbe vonni korábban vitathatatlannak tekintett tanításokat, miközben a hagyományos hithez való ragaszkodás újra és újra szankciókhoz vezetett, akkor sok hívő számára természetes következtetés lesz, hogy a probléma nem az SSPX léte, hanem mindazok a tényezők, ami miatt Marcel Lefebvre kénytelen volt megalapítani a Testvérületet, és amely tényezők az elmúlt 50 évben csak tovább erősödtek.
A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a Testvérület körüli vitákban gyakran figyelmen kívül hagyják azt a kánonjogi kérdést, amely kezdettől fogva a konfliktus középpontjában állt, vagyis a szükséghelyzetet. A közvéleményben rendszeresen úgy jelenik meg az 1988-as püspökszentelések ügye, mintha a vita kizárólag arról szólt volna, hogy Lefebvre érsek megsértette-e a vonatkozó kánonokat. Valójában azonban a komoly kánonjogi elemzések mindig arra a kérdésre összpontosítottak, hogy alkalmazhatók voltak-e a CIC 1323. és 1324. kánonjában szereplő rendelkezések. Ezek a kánonok nem véletlenül léteznek.
Az Egyház kétezer éves jogi bölcsessége ismeri azt az alapelvet, hogy rendkívüli körülmények között a cselekmény objektív jogellenessége és a büntethetőség nem feltétlenül esik egybe. A 1323. kánon több olyan esetet sorol fel, amikor a büntetés egyáltalán nem alkalmazható, míg a 1324. kánon olyan helyzetekről rendelkezik, amelyek esetén a büntetést enyhíteni kell, vagy nem állhat be automatikusan.
A Testvérület érvelése kezdettől fogva arra épült, hogy az Egyházban kialakult válság olyan szükséghelyzetet teremtett, amelyet a jogalkalmazás során nem lehet figyelmen kívül hagyni. (Lásd bővebben a szemlézett tanulmányban).
A vita tehát soha nem pusztán a jogsértés tényéről szólt. A kérdés az volt és ma is az, hogy létezett-e, illetve létezik-e olyan szükséghelyzet, amely a hagyományos papi és püspöki utánpótlás biztosítását rendkívüli erkölcsi kötelességgé teszi. Aki ezt a kérdést egyszerűen félreteszi, az valójában nem cáfolja a Testvérület érvelését, hanem megkerüli azt.
Különösen problematikusnak tűnik ebben az összefüggésben a jelenlegi doktrinális vezetés szerepe. Víctor Manuel Fernández bíboros személye a hagyományhű katolikusok szemében nem egyszerűen egy hivatalviselőé. Szimbolikus jelentőséggel bír, hiszen sokak számára ő testesíti meg azt a teológiai irányzatot, amely a zsinat utáni korszakban a hagyományos teológia, hit, retorika és erkölcs relativizálásához vezetett.
A Testvérület éppen az általa képviselt teológiai irányzatot tekinti azon válság egyik fő megnyilvánulásának, amely ellen az SSPX létrejött. Nem meglepő tehát, hogy sokan nem a megoldás, hanem a konfliktus elmélyülésének előjelét látják abban, hogy éppen ő kap meghatározó szerepet a Testvérülettel kapcsolatos ügyek kezelésében.
Az pedig, hogy a pápa nem volt hajlandó személyesen találkozni a Testvérület képviselőivel, azt a képet közvetíti, hogy az egyházfő a rábízott nyáj egy részének lelki szükségleteiről egyszerűen nem hajlandó tudomást venni.
Mindezt még súlyosabbá teszi az a körülmény, hogy miközben az elmúlt évek egyházi diskurzusának központi fogalma a szinodalitás volt, a hagyományhű katolikusok jelentős része úgy érzi, hogy velük szemben ez az elv nem érvényesül. A szinodalitás hivatalos értelmezése szerint az Egyháznak meg kell hallgatnia mindenkit, különösen azokat, akik perifériára szorultak. A gyakorlatban azonban a hagyományhű katolikusok azok, akik azt tapasztalják, hogy a meghallgatás határa éppen ott húzódik, ahol a katolikus hagyomány következetes védelme kezdődik.
A modern világ különböző ideológiai irányzatai, más vallások képviselői, az Egyháztól eltávolodott csoportok és a legkülönfélébb progresszív hangok rendszeresen meghívást kapnak a párbeszédre. Az SSPX-szel kapcsolatban azonban újra és újra a fegyelmezés, a korlátozás és a gyanakvás nyelve kerül előtérbe. Ha pedig valóban bekövetkezne egy újabb kiközösítés, akkor sokak szemében a szinodalitás hitelessége szenvedne súlyos csorbát. Nehéz ugyanis meggyőzően érvelni a meghallgatás egyetemessége mellett, miközben az Egyház egyik legjelentősebb hagyományhű közösségével szemben éppen a kizárás logikája érvényesül.
Ha tehát a jövőben valóban sor kerülne a Szent X. Piusz Papi Testvérület kiközösítésére, annak jelentősége messze túlmutatna egy kánonjogi aktuson. Egy ilyen döntés szükségszerűen történelmi és teológiai értelmezést is kapna. És könnyen lehet, hogy sok hívő szemében nem a Testvérület tévedésének bizonyítékaként jelenne meg, hanem annak igazolásaként, hogy az a válság, amelyre Lefebvre érsek több mint ötven évvel ezelőtt figyelmeztetett, nemhogy megszűnt volna, hanem olyan mélyre hatolt az egyházi életben, hogy immár a mindenkori tanításhoz való ragaszkodás vált kiközösítendő aktussá. Ebben az értelemben a kiközösítés nem cáfolná a szükséghelyzet tézisét. Éppen ellenkezőleg: sokak számára maga válna annak legnyilvánvalóbb bizonyítékává.
Caietanus