Müller bíboros tragédiája a konzisztóriumon: az Amoris laetitia és a Piusz Testvérület között

A hétvégén tartott rendkívüli konzisztórium szimbolikusnak is tekinthető abból a szempontból, amit „zsinati konzervativizmusnak” nevezünk. Müller bíboros osztotta a dubia atyák kritikáját, akik 2016-ban felemelték szavukat az Amoris laetitia–val szemben, ám közben – a Hittani Kongragáció prefektusaként – azt követelte a Piusz Testvérülettől, hogy fogadják el azokat az elveket, amelyek nyomán létrejöhetett ez a dokumentum. Az elmúlt napokban tartott konzisztóriumon Leó pápa meghirdette az Amoris laetitia még komolyabb liberalizálását, ám Müller bíboros felszólalásában inkább a Piusz Testvérületet támadta meg.

Müller, Amoris laetitia és Piusz Tesvérület 10 évvel ezelőtt

2016-ban látott napvilágot az Amoris laetitia, egy évvel azelőtt, hogy Ferenc pápa leváltotta Gerhard Ludwig Müller bíborost a Hittani Kongregáció éléről. A dokumentum súlyos tévedéseket tartalmaz hit és ekölcs dolgában, így csakhamar viták kereszttüzébe került, hiszen többek között azt állítja, hogy:

• A házasságtörés néha erkölcsileg jogos lehet. (Amoris laetitiae 298-305.)
• A megbánást nem tanúsító súlyos nyilvános bűnösök jogosan vehetik magukhoz az Eucharisztiát. (Amoris laetitiae 298-305.)
• A keresztények nem mindig képesek megtartani az isteni törvényt. (Amoris laetitiae 295, 298-305.)
• Nincsenek olyan erkölcsi törvények, amelyek minden lehetséges körülmény között abszolút módon tiltanának bizonyos típusú cselekedeteket. (Amoris laetitiae 298-305.)

Ezek az állítások nemcsak a mindenkori katolikus tanítással, hanem a Gaudium et spes II. János Pál által a Veritatis splendorban kifejtett értelmezésével is összeegyeztethetetlenek. Müller eleinte – hiszen mégiscsak az ő prefektussága alatt jött létre a dokumentum – nem csatlakozott az un. dubia atyákhoz, ám később egyre inkább elkezdett közeledni feléjük, főleg leváltását követően.

Ugyanakkor Müller az FSSPX-hez intézett 2017. június 6-i levelében az alábbiakat követelte a Testvérülettől:

1. A Szent X. Piusz Testvérület tagjaitól meg kell követelni, hogy tartsák magukat az 1988-as új hitvalláshoz. Következésképpen már nem elegendő az 1962-es hitvallás megtételére kérni őket.
2. A tanbeli nyilatkozat új szövegének tartalmaznia kell egy bekezdést, amelyben az aláírók kifejezetten kijelentik, hogy elfogadják a II. Vatikáni Zsinat és a zsinat utáni időszak tanításait, megadva az említett tanbeli megerősítéseknek a nekik járó egyetértés mértékét.
3. A Szent X. Piusz Testvérület tagjainak el kell ismerniük a szentmise és a szentségek szertartásának nemcsak érvényességét, hanem legitimitását is a II. Vatikáni Zsinat után kihirdetett liturgikus könyvek szerint.

Itt a kulcs az 1988-as hitvallás, amely így fogalmaz: „Ezenkívül vallásos akarattal és értelemmel ragaszkodom azokhoz a tanításokhoz, amelyeket vagy a római pápa, vagy a Püspöki Kollégium hirdet ki hiteles tanítóhivatalának gyakorlása során, még akkor is, ha nem szándékoznak ezeket a tanításokat végleges aktussal kihirdetni.„

Magyarán az éppen aktuális Tanítóhivatal nem tévedhetetlen álláspontja a kötelezően elfogandó, még akkor is, ha szembemegy korábbi, nagyobb erővel definiált tételekkel.

Erről egy korábban szemlézett tanulmányban a szerző így ír: „Az 1988-as „Hitvallás” becsapós, mert olyan feltételeket szab, amelyeket a katolikus hit nem követel meg, és ezért ezek nem képezhetik részét a hitvallásnak. Az olyan tanítóhivatali megnyilatkozás, amelyet nem hirdet ki végleges tanítást, és amely nem ismétel meg olyan tanításokat, amelyeket máshol az Egyház véglegesként tanított, csupa olyan kijelentés, amelyet az Egyház nem tanít mint olyant, amelyhez a katolikusoknak feltétlen hittel kell hozzájárulniuk. Az ilyen nem része a katolikus hitnek – különben dogmatikus végleges és megváltoztathatatlan volna. Így azonban nincs helye a hitvallásban. Az ilyenbe történő beleegyezés nem követelhető meg a katolikus Egyházhoz való tartozás feltételeként.„

Mindez még groteszkebb úgy, hogy egyszerre várja Müller a Piusz Testvérülettől, hogy fogadja el egészében a II. Vatikáni Zsinat tanítását, és ezzel együtt fogadja el a II. Vatikáni Zsinat tanításával is szembemenő éppen aktuális megnyilatkozást, amellyel szemben saját maga is kritikával élt.

Müller, Amoris laetitia és Piusz Tesvérület most

A június 26-27. között tartott konzisztóriumon XIV. Leó az Amoris laetitia 10 éves évfordulója kapcsán meghirdette, hogy októberben újra előveszik a dokumentumot, „a püspöki konferenciák elnökeivel, hogy értékeljük az Amoris laetitia után tett lépéseket. Néhány család is részt vesz majd, és megosztja tapasztalatait. Jelenlétük alapvető fontosságú, de bízom benne, hogy mindazok, akik eljönnek, figyelmes meghallgatással készülnek, és elhozzák egyházaik családjainak tapasztalatait”.

Hogy ez a valóságban mit jelent, az elég nyilvánvaló, ahogy az alábbi cikk rámutat: „A vázolt program szerint Leó erre [az Amoris laetitia tételeire] fog ráerősíteni ősszel. Mert azt senki se gondolja, hogy a cél nélküli fecsegés lenne az „Amoris laetitia után tett lépéseket” értékelni. Ha a dokumentum visszavonása lenne a cél, nem lenne szükség más értékelésre, mint annak kimondására, hogy az ellenkezik a katolikus tanítással, blaszfémikus állításokkal terhelt és szentségtörő gyakorlatot engedélyez.„

Müller bíboros a konzisztóriumon a felszólalását arra használta föl, hogy visszautasítsa a Testvérület hitvallását, amely – többek között – az Amoris laetitia tévtanaira is reflektál.

• 92. Vallom, hogy a házasságtörő kapcsolatok, a természettel ellenkező együttélések és minden olyan nyilvános életállapot, amely ellenkezik az isteni törvénnyel, nem mutatható be, mint tökéletlen jó, Isten ajándéka, pozitív lépés vagy olyan valóság, amely önmagában megáldható. Az ilyen félrevezető bemutatás súlyosan eltorzítja a keresztény erkölcs alapelveit, és árt a házasság szent intézményének, valamint a családok javának.
• 93. Ezért a hittel és az Egyház állandó fegyelmével ellenkezőnek tartom azt az állítást, hogy a szentségekhez, különösen a Legszentebb Eucharisztia vételéhez bocsáthatók azok, akik nyilvánosan kitartanak ilyen állapotokban anélkül, hogy szakítanának rendezetlen élethelyzetükkel. Az igazi irgalom megtérésre hívja a bűnöst; nem erősíti meg a bűnt a lelkipásztori kísérés vagy az egyedi helyzetek mérlegelésének ürügyén.
• 94. Ugyancsak elutasítom a modern különválasztást a tanítás és a lelkipásztori gyakorlat között. Az a lelkipásztori gyakorlat, amely ellentmond a tanításnak, nem lelkipásztori: tévútra vezeti a lelkeket. A szeretet nem abban áll, hogy a szenvedés elkerülése érdekében elhallgatjuk az igazságot, hanem abban, hogy jóindulattal mondjuk ki az igazságot, hogy elvezessük az embereket az üdvösségre. Az Egyház orvossága csak úgy gyógyíthat, ha nevén nevezi a rosszat, bűnbánatra hív, és felkínálja a kegyelem gyógyszereit.
• 95. Végül vallom, hogy Isten nemcsak az erkölcsi rend szerzője és végső célja, hanem őrzője, bírája és a jó és rossz legfőbb megjutalmazója is. Az isteni ítéletről való megfeledkezés hamis, érzelgős és erőtlen irgalmat szül, amely senkit sem üdvözít, mert senkit sem térít meg.

Caietanus