Elmélkedés a fájdalmas rózsafüzér titkairól
A szent háromnap misztériuma a fájdalmas olvasóban jelenik meg. Az alábbi gondolatok az elmúlt hetek során számtalanszor átimádkozott titkok fölött születtek.
Az elmélkedésben lévő szentírási idézetek egy 17. századi kiadásból származnak: Szent Biblia. Az egesz keresztyénségben bévött régi deák bötüböl magyarra forditotta a Jésus-alatt vitézkedö társaságbéli nagyszombati Káldi György pap. Béchben, 1626, Formika Máté nyomda
1. „…qui pro nobis sanguinem sudavit.” Aki értünk vérrel verítékezett…
Az utolsó vacsorán az Üdvözítő önmagát adta tanítványainak „És kiindulván, szokása szerint, az olajfák hegyére méne.” (Lk.22,39). „És midőn azon helyre jutott, mondá nekik: Imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek. És ő eltávozék tőlük mintegy kőhajitásnyira, és térdre esvén, imádkozik vala.” (Lk.22,40-41). „És lőn az ő verejtéke, mint a földre folyó vérnek csöppei.” (Lk.22,44).
Az Isten Fia előre látván a szenvedést, mely eljövendő, vérrel verejtékezik. Nincs abban semmi csodálatos, ha az ember verejtékezik, hiszen Ádám vétke miatt büntetést szenvedett. Amint az Írás mondja: „Orczád verítékével eszed a kenyeret.” (Gen.3,17). Ám annál különösebb, hogy az Üdvözítő vérét ontja: nem elégszik meg a fáradsággal járó verítékkel, de egyenesen vérével fizet a megváltás munkájáért. Ezzel nyilván jelzi, hogy a munka eredménye nem az emberi fáradtság gyümölcse; mert csak ahol nagyobb a cél, ott van szükség nagyobb erőfeszítésre. Mert míg Ádámnak ezt mondja az Úr: „Orczád verítékével eszed a kenyeret.” (Gen.3,17), addig az Üdvözítő az örök élet kenyerét készíti szeretteinek. Ott a mindennapi étel, itt a táplálék, amint a szeretett tanítványnál olvassuk: „Munkálkodjatok, de nem oly eledelért, mely veszendő, hanem mely megmarad az örök életre, melyet az ember Fia ad nektek.” (Jn.6,27).
„És lőn az ő verejtéke, mint a földre folyó vérnek csöppei.” (Lk.22,44).
Az Üdvözítő vére lehull a földre, s elvegyül abban. Vajon mért nem fogták fel fényes angyalseregek arany edénybe a legdrágább vért? Mért hull a porba a Megváltó vére? Bizonnyal azért, hogy újabb titkot tárjon fel előtted. A Megváltó vér egyenest a porba hull, melyből az ember alkottatott: „Alkota tehát az Úr Isten embert a föld agyagából, és orczájára lehellé az élet lehelletét, s így lőn az ember élő lénnyé.” (Gen.2,7). És ismét másutt: „visszatérsz a földbe, melyből vétettél; mert por vagy, és porrá leszel” (Gen.3,19).
A héber אָדָם „adam” az ember neve; אֲדָמָה „adamah” pedig a földet jelenti. Azt mondják, hogy vörös volt a por, melyből Isten Ádámot megalkotta. Látod az előképet? Az első Ádám, kit Isten vörös porból alkotott, meg még el sem bukott; mikor pedig a második Ádám pedig vérével festi vörösre a föld porát. Ezzel is jelzi, hogy míg az első Ádám az isteni természetet mintegy természetes adományként bírta, addig Krisztus áldozata, ami csak vörös színű, az most valódi vérrel az örök életre kelti majd a porból lett embert. Mert Ádám vétke miatt kell visszatérjen a porba, itt azonban egyenesen a por szentelődik meg a bűnök bocsánatáért kiontott vér által.
Krisztus imádsága tehát nem csupán az, amit szavaival kér az Atyától, hanem amit önmagából, vére által ad az Atyának miérettünk. Ilyen legyen a te imádságod is: el ne fáradj buzgón kérlelni az Atyát, de még inkább beszéljen áldozatod, hogy az üdvösségért munkálkodsz.
A verejték a munka velejárója, a vér az áldozat jele. Ha tehát Krisztus vérrel verejtékezett, akkor ezzel jelezte, hogy a munka, melyet elvégezni jött: áldozat, a világ bűneiért. És amint a verejtékes munkát testi tisztálkodás követi, így a Jordán vizében bűnbánattal keresztelő János az, aki Jézusra mutat és így szól: „Íme az Isten Báránya! Íme, ki elveszi a világ bűnét!” (Jn.1,29).
2. „…qiu pro nobis flagellatus est.” Akit érettünk megostoroztak…
„Akkor tehát Pilátus fogván Jézust, megostoroztatá.” (Jn.19,1)
Miután Pilátus kihallgatta Jézust, nem találván benne bűnt, szabadulni akart a felelősség alól. Mert a zsidók igen szorongatták, hogy adná halálra Jézust. Azt gondolta tehát magában, a kegyetlen kínzás talán csillapítja bosszújukat és megelégszenek a megalázó büntetéssel. „Akkor tehát Pilátus fogván Jézust, megostoroztatá.” (Jn.19,1). Hol itt az igazság, hogy az ártatlan szenved büntetést, s a bűnösöket elkerüli méltó büntetésük? Pilátus megtehette, hogy megostoroztatja az Isten Fiát, mert Ő megengedte: „Nem volna semmi hatalmad ellenem, ha teneked onnan felülről nem adatott volna.” (J.19,11). Az Istenember ártatlanul szenved a bűnökért. De várj csak! Ő maga bűntelen volt, így hát a bűnösök helyett viseli a szenvedést.
Azok helyett szenved, akiknek ostorcsapást kellene szenvedni gonoszságukért. Ha pedig a bűnért szenved, akkor helyetted szenved, aki bűneiddel megbántottad az Istent. Lásd, bár Pilátus rendelte az ostorozást, de miattad szaggatják Krisztus testét; s bár a római katonák állnak mögötte, de az ostor nyelén – bűneid miatt – ott a te kezed is: minden bántás, melyet Isten ellen elkövetsz, ostorcsapás a szeretet ellen. S míg Pilátusnak lehetett mentsége tudatlansága, a római katonák pedig gyalázatos tettükkel csak megszokott munkájukat teljesítették, számodra nincs mentség – hiszen te ismered Krisztust és Isten arra rendelt téged, hogy az üdvösség munkáját műveld.
Lásd tehát, hogy a pogányok vétke kisebb, mint a tiéd, aki Krisztus barátjaként vagy árulója; mert azok nem ismerték azt, akit megkínoztak: te azonban Megváltódat sérted meg bűneiddel.
Nézz azért fájdalommal felszakadó sebekre, hogy megismerd gonoszságod mértékét. A szeretetből szenvedő Megváltó szelídsége legyen példád, hogy az élet ostorcsapásait zúgolódás nélkül viseld. Hiszen ha Ő, bár bűntelen volt, csendesen tűr, mennyivel inkább kell neked zúgolódás nélkül viselned a megérdemelt büntetést? Meglásd, még a Krisztussal megfeszített gonosztevő is tudja ezt, mikor így szól: „És mi ugyan igazságosan, mert cselekedeteinkhez méltó díjat veszünk; de ez semmi gonoszat nem cselekedett.” (Lk.23,41).
Ha tehát már bűneiddel megbántottad az Istent, csendes szenvedéssel adj elégtételt; mert bár neked kellene szenvedned Őhelyette, mégis Ő az, aki érted szenvedett kegyetlen kínzást. Viseld el tehát a kevesebb rosszat, hogy általa megnyerd a nagyobb jót, melyet Isten a bűnbánónak készített, amint Ezékielnél mondja az Úr: „nem akarom az istentelen halálát, hanem hogy megtérjen az istentelen az ő útjáról, és éljen.” (Ez.33,11).
Ostorozd tehát a bűnt, s – ha vétkeztél – tenmagad: „Ha jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt, és vesd el magadtól; mert jobb neked, hogy egy vesszen el tagjaid közül, mintsem egész tested a gyehennára vettessék. És ha jobb kezed megbotránkoztat téged, vágd el azt, és vesd el magadtól; mert jobb neked, hogy egy vesszen el tagjaid közül, mintsem egész tested a gyehennára jusson.” (Mt.5,29-30).
3. „…qui pro nobis spinis coronatus est.” Akit érettünk tövissel koronáztak…
„És a vitézek koronát fonván tövisekből, az ő fejére tevék.” (Jn.19,2)
Nem elég, hogy az ártatlan Megváltót kegyetlenül megostorozták, a gonoszság itt nem áll meg. Mintha a végtelen szeretettel szemben a kárhozat is szélesre tárta volna kapuit, egyre csak vért szomjazik és a szenvedést tovább fokozza: a testi kínok után a megaláztatás következik. „Levetkőztették, vörös katonaköpenyt adtak rá, tövisekből koronát fontak, rátették a fejére, egy nádszálat pedig a jobb kezébe, aztán térdet hajtva előtte így gúnyolták: „Üdvözlégy, zsidók királya!” (Mt. 27,29). Nem elég a gonosz népnek, hogy szenvedni látja a Messiást, hanem meg is akarja alázni a szenvedőt. Micsoda gonoszság vetemedhet arra, hogy együttérzés helyett a megalázást válassza; a kínok enyhítése helyett azokat a végletekig fokozza!
A teremtmény Teremtője ellen lázadva a Mindenség Királyát szégyennel koronázza. Képzelhető-e nagyobb bűn, mint hogy a teremtmény gúnyt űzzön Teremtőjéből?
Ha csupán ellene lázadna, vagy balga módon Teremtője életére törne, nevetni való volna ostoba erőlködése. Hiszen mit árthat a por a végtelen fölségnek, mit a semmi a Mindennek? De a gúnyhoz nem elég a gonoszság, mely az emberi természet terhes öröksége lett Ádám bűne után. Az az akarat legaljasabb tette: megalázni a Magasságbelit, kigúnyolni a Dicsőség Urát! A vétkező Ádám büntetései között szerepel: „Töviseket és bojtorványokat terem neked, és a föld veteményeit eszed.” (Gen. 3,18). Ám itt nem a föld termi a tövist, hanem a gonosz szívek mutatják meg feneketlen sötétségüket!
Akarod-e látni, milyen nyomorult az ember állapota a bűn által? Hát figyelmezz csak arra, hogyan használja a római helytartót Isten arra, hogy megmutassa neked a bűn utálatosságát. Maga sem tudja, mit miért cselekszik, hiszen a zsidóktól való félelmében, és hogy a császár kegyeit megtartsa, mindig a legkisebb ellenállás felé iparkodik kiszabadulni a csapdából.
De mit látsz most? Miután Jézust megostoroztatja és kihallgatván semmi bűnt nem talál benne, újabb kísérletet tesz: kivezetteti a nép elé a megkínzott Üdvözítőt, hogy részvétet keltsen a megszaggatott test látványa: „(Kiméne pedig Jézus, töviskoronát viselvén és bíborruhát). És mondá nekik: Íme az ember!” (Jn.19,5).
Igen, a bűn által ezzé lesz az ember: önmaga torzójává, véres, cafatokban lógó hústömeggé, vérfüggönyön át homályosan látó kínszenvedéssé. Micsoda féltő gondoskodás még a legnagyobb gyalázat idején is: saját Fiát állítja elénk az Atya, hogy Általa a mi nyomorúságunkat mutassa meg.
Hiszen ha a magunk gyalázatos voltát igazán meglátnánk, bizonnyal megbolondulnánk. Vedd hát észre a szenvedő Krisztus sebeiben és gyalázatában a bűn rútságát és ne feledd: sebeit te is ütötted, és a töviskorona tüskéi sem sebeznék szent fejét, ha gőgöddel nem gúnyolnád a Teremtőt.
E fájdalmas koronát az Üdvözítő fejéről le nem szedheted – de enyhítheted fájdalmát, ha te magad csöndesen tűröd a téged ért megbántásokat és örömmel viseled szenvedéseidet. Kövesd tehát mindenben Krisztust, hogy az Ő szenvedése által a te megpróbáltatásaid is lelked üdvére váljanak.
4. „…qui pro nobis crucem baiulavit.” Aki érettünk a keresztet hordozta…
„Ki a keresztet hordozván magának, kiméne azon helyre, mely agykoponya helyének mondatik, zsidóul pedig Golgotának.” (Jn.19,18)
Itt látjuk a megjövendölt keresztet, melyet az Üdvözítő – bár megkínzott testében alig maradt élet – vállára vesz, hogy példát adjon. Oly sokszor beszélt már a keresztről korábban is, de nem értették: „És magához vévén ismét a tizenkettőt, kezde nekik szólani azokról, mik rája következendők valának. Mert íme fölmegyünk Jerusalembe, és az ember fia elárultatik a papi fejedelmeknek és írástudóknak és véneknek; és halálra kárhoztatják őt, és átadják a pogányoknak; és megcsúfolják őt, és megköpdösik, megostorozzák és megölik őt, és harmadnapra föltámad.” (Mk.10,32-34). És másutt: „Az ember fia az emberek kezeibe adatik, és megölik őt; de harmadnapra föltámad.” (Mt.17,21-22). Majd az ünnephez közeledvén még egyszerűbben fogalmaz: „Tudjátok, hogy két nap múlva itt a húsvét. Az Emberfiát kereszthalálra adják.” (Mt.26,1).
Korábban is szólott az Üdvözítő a keresztről, hogy ezzel is a maga követésére buzdítson: „Ha valaki engem akar követni, tagadja meg önmagát, és vegye föl keresztjét, és kövessen engem. Mert aki életét meg akarja tartani, elveszti azt; aki pedig életét elveszti érettem s az evangéliumért, megmenti azt.” (Mk.8,34,35). Másutt így szól: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, és vegye föl keresztjét mindennap, és kövessen engem.” (Lk.9,23). Jól gondolod, ha úgy véled, hogy mindennapi keresztjeink jelentik mindazt, amit alázatos lélekkel elviselünk Istenért. De azért mégis jelként ragyog fel előttünk: a kereszt a kínhalál eszköze! Mert valóban, minden áldozat kedves az Istennek és minden, még a legapróbb tett is, amely Isten iránti szeretetből fakad, hatalmas értékkel bír. De a keresztet mégiscsak addig cipeli az elítélt, míg végül azon megfeszítik.
Ne válogass tehát a szenvedések között: ezt elfogadom, azt nem; ettől eltűröm a sértést, amattól nem – mert Isten se más személyét nézi, mikor téged üdvözít, hanem egyedül rád tekint. Neked kell tehát a keresztet hordoznod, bárki tegye is válladra. De nem vagy egyedül e rettenetes munkában: előtted jár az, Aki „megalázta magát, engedelmes lévén mindhalálig, éspedig a keresztnek haláláig.” (Fil.2,8).
5. „…qui pro nobis crucifixus est.” Akit érettünk keresztre feszítettek…
„Ahol megfeszíték őt és vele másik kettőt kétfelől, középen pedig Jézust.” (Jn.19,18)
Elsőként vegyük számba, hogy Krisztus keresztje alatt miféle emberek voltak jelen s meglátjuk egyrészt, hogy 1) ők hogyan viszonyultak Krisztushoz, másrészt 2) hogyan viszonyult hozzájuk Krisztus, az Isten Fia.
Bizony, jelen voltak ott minden nemzetből és népből, minden rendű és rangú emberek: bűnösök és jámborak, harcosok és szelídek, sírók és gyalázkodók, szentek és kárhozottak (jóllehet az áruló, a „kárhozat fia” addigra már bevégezte gyászos életét, s az üdvhozó áldozat előtt távozott: a fény felragyogása előtt ment előre az árnyékvilágba), bámészkodók és kárörvendők, barátok és ellenségek. Nem hiányzott bizony senki sem, hiszen Krisztus mindannyiunkért szenvedett (2Kor.5,15; 1Tim.2,6). Maga köré gyűjtött tehát boldog-boldogtalant, hogy senki se mondhassa: nem volt jelen akkor, mikor Isten a világ sorsa felett ítélkezett.
A kereszthalálnál pedig ott volt végezetül a két lator, hogy az egyszerűek is megértsék: a nagy sokaság azért mégiscsak kétféle embert jelent – Krisztus barátait és ellenségeit; mert míg azt halljuk, hogy az egyik üdvözül, addig az ítélet a másik kárhozatának fájdalma miatt marad kimondatlan, de a szomorú hallgatás a boldog ígéret tükrében mégis napnál világosabb. Krisztus barátai tehát üdvözülnek, Isten ellenségeinek pedig az örök büntetés lesz része, amint az Írás mondja: „Ellenben Isten összezúzza ellenségei fejeit, a vétkeikben járók fejtetejét.” (Zsolt.67,22).
Mikor Krisztust értünk keresztre feszítették, „akkor megfeszítteték vele két lator is, egyik jobbról, és másik balfelől.” (Mt.27,38) Az egyik le akart szállni a keresztről, a másik fel akart emelkedni az Istenhez; az egyik szidalmazta Istent a szenvedés miatt, a másik elfogadta sorsát és Isten kezébe ajánlotta magát; az egyiknek balsors, a másiknak jobb sors jutott az örökkévalóságban. Így szólt az egyik: „»Ha te vagy a Krisztus, szabadítsd meg tenmagadat és minket is.«” Így a másik: „»Te sem féled az Istent, holott ugyanazon büntetés alatt vagy. És mi ugyan igazságosan, mert cselekedeteinkhez méltó dijat veszünk; de ez semmi gonoszt nem cselekedett. És mondá Jézusnak: Uram! Emlékezzél meg rólam, midőn országodba jutsz.«” (Lk.23,39-42)
A bal lator Istent okolta a szenvedésért és le akart szállni a keresztről; a jobb lator magát okolta a szenvedésért és Istenhez könyörgött, hogy fölemelje őt magához – a bal lator le is szállt az alvilágba, a jobbat pedig Isten fölemelte Magához és örök élettel jutalmazta: „Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban.” (LK.23,43).
Egyedül Krisztus volt az, aki a kereszten akart maradni, mert szeretetből szenvedett értünk; ezt szavak nélkül is megértette a jobb lator – mert mindkét rabló bűnös volt: különbségük nem a bűn és a bűntelenség volt, hanem az Istenhez való viszonyuk. Amelyik ellenkezett Istennel, az Istennel ellenkező sorsot nyert, amelyik Istenhez folyamodott, azt Isten a maga örök és végtelenül boldog életében részesítette. Egyedül Krisztus nem mozdult szenvedésében, mert Ő mindig a helyén volt – ő Isten volt! A bűnös ember azonban addig nem nyughat, míg egészen el nem jut Istenig, míg teljesen és mindig Vele nem időzik. Így mondja Szent Ágoston: „Magadnak teremtettél bennünket, Isten, és nyugtalan a mi lelkünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned.”
Ismerjünk hát magunkra a kereszt alatt állók mindegyikében: a tudatlanban lássuk régi önmagunkat, mikor még Krisztust nem ismertük; az ellenségben bűneinket ismerjük fel, melyek halálra adtak bennünket és Krisztus testét ostorozzák; a közömbösekben jóra való restségünket és megalkuvásainkat ismerjük meg, melyekkel Isten barátságát elveszítettük;
végül törekedjünk rá minden erőnkkel, hogy együtt hordozzuk a keresztet az Isteni Mesterrel; hogy barátaivá legyünk, mindenben és mindenhová Őt kövessük; hogy inkább vállaljunk minden szenvedést, akár a halált is, mintsem egyetlen halálos bűnt elkövessünk; végül, hogy a kereszt tövében álló Istenszülő Szűz példájára és közbenjárására hitünk soha meg ne fogyatkozzék és a megfeszítettben felismerjük az élet szerzőjét, a Teremtés Urát, a Mindenség Királyát, a mi édes Üdvözítőnket, akinek hála legyen és dicsőség, mindörökkön örökké! Ámen.
Guido