Megjegyzések Hodász András „szeretethimnuszához”
A modern keresztény közbeszéd egyik elfajulási tünete, amikor a természetfölötti erények helyét fokozatosan pszichológiai kategóriák veszik át. Ennek látványos példája Hodász András nemrég publikált „szeretethimnusza”, amely sokak számára bölcsnek, kiegyensúlyozottnak és emberközelinek tűnhet, valójában azonban sokkal inkább modern terápiás antropológia, mint katolikus tanítás.
A szöveg kulcsszavai beszédesek: önbecsülés, határhúzás, igények, konfliktuskezelés, önvédelem. Ami feltűnően hiányzik: bűn, kegyelem, önmegtagadás, áldozat, természetfölötti szeretet, Isten. Ez nem véletlen, hiszen a modern nyelvezet egyre kevésbé beszél a szeretetről mint caritasról, viszont egyre inkább mint pszichológiailag egészséges kapcsolati működésről. Ám a kettő nem ugyanaz.
Aquinói Szent Tamás szerint a szeretet (caritas) nem érzelmi egyensúly és nem kölcsönös szükségletmenedzsment, hanem „az ember barátsága Istennel”, amelyből következik a felebarát szeretete is. A szeretet végső tárgya tehát nem az emberi komfort, hanem Isten mint legfőbb jó.
Hodász szövegében azonban a szeretet gyakorlatilag horizontális kapcsolati technikává válik. A hangsúly nem azon van, hogy az ember képes-e önmagát odaajándékozni az igazságért és Istenért, hanem azon, hogy képes-e egészségesen működni egy kapcsolatban anélkül, hogy sérülne az önértékelése.
A katolikus szeretet azonban nem két autonóm individuum kölcsönösen előnyös együttműködése.
A szöveg egyik központi állítása, hogy a szeretet „nem önbántalmazó”, „nem mond le automatikusan az igényeiről”, és „tiszteli önmagát”.
A katolicizmus sosem tanított mazochizmust, de a probléma itt az aránytévesztés, ugyanis a szövegben az önvédelem és az önintegritás hangsúlya sokkal erősebb, mint az önátadásé. Azonban Krisztus szeretete nem az „önhatárok” gondos menedzselésében mutatkozik meg.
Krisztust megköpdösték, kigúnyolták, megostorozták és keresztre feszítették, és nem azért, mert „nem tudott határt húzni”. Hanem azért, mert a szeretet lényege nem az önmegőrzés, hanem az önodaadás. A modern ember számára ez botrányos gondolat, és ezért próbálja a kereszténységet terápiás nyelvre lefordítani. A keresztből önismereti folyamat lesz, az aszkézisből egészséges határhúzás, az önmegtagadásból „tudatos kompromisszum”.
Szent Tamás világosan különbséget tesz természetes szeretet és természetfölötti szeretet között. A természetfölötti szeretet sajátossága ugyanis az, hogy Istenre irányul mint végső célra, az igazság rendjében mozog, és kész önmagát is alárendelni a magasabb jónak. Hodász szövegében ezzel szemben a legfőbb rossz a „romboló kapcsolat”, a legfőbb jó pedig az egészséges kapcsolati működés.
A klasszikus katolikus gondolkodás számára a legfőbb rossz nem az, hogy valaki érzelmileg sérül, hanem hogy elszakad Istentől. És a legfőbb jó nem a pszichológiai egyensúly, hanem az üdvösség.
A szöveg másik súlyos hiányossága az igazság dimenziójának eltűnése.
A modern érzékeny kereszténység szeret beszélni elfogadásról, tiszteletről és empátiáról, de kerüli az igazság hierarchikus fogalmát. Pedig Tamás számára a szeretet nem vak jóindulat, hanem az akarat rendezett mozgása a jó felé. Márpedig nincs szeretet igazság nélkül.
Ezért létezik intést adó szeretet, fegyelmező szeretet, sőt olykor kemény szeretet is. A modern terápiás kereszténység azonban fél az ítélettől, mert minden konfliktust traumaként él meg. Ezért cseréli le a bűn fogalmát „sebzettségre”, a megtérést „önazonosságra”, az életszentséget „önelfogadásra”.
A középpontban végig az ember pszichés integritása áll. Nem Isten dicsősége, nem az objektív erkölcsi rend, nem a természetfölötti cél. A szeretet így fokozatosan elveszíti transzcendens karakterét, és egyfajta etikus önmenedzsmentté válik.
Ez korunk talán legveszélyesebb vallási kísértése: meghagyni a kereszténység érzelmi szótárát, miközben kiürítjük metafizikai tartalmát, míg végül marad egy konfliktuskezelő, empatikus, önreflektív szekuláris embereszmény.
Caietanus