Nem különböztök

Az Egyház válsága helyett inkább egy közepes színvonalú körlevél pártpolitikai konnotációi tartják lázban a magyar „katolikus” „értelmiséget”. Ez a helyzet azért is különösen groteszk, mert az a liberális katolikus és kereszténydemokrata, aki most egymást tépi, ugyanazzal a lelkesedéssel tud együtt örvendezni az ökumenikus szeánszoknak, vagy ugyanazzal a megelégedéssel megy el arra a misére, ahol lányok ministrálnak gitárkíséretre. De közben mindkét oldal hajlamos azt hinni magáról, hogy ő képviseli az „igazi” katolicizmust.

Az ukrajnai háborúval kapcsolatban a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevelet adott ki. A szöveg – mint oly sok egyházi megnyilatkozás az elmúlt években – alighogy megjelent, máris politikai értelmezések kereszttüzébe került. Egyesek szerint a levél „a kormánynarratívát erősíti”, mások védelmükbe veszik, mondván: az Egyház nem tehet mást, mint hogy a béke mellett szólal meg, még akkor is, ha ezt egyesek politikai üzenetként akarják olvasni.

A vita hevessége azonban sokkal többet mond a hazai katolikusokról, mint magáról a körlevélről.

Mert miközben a magyar katolikus nyilvánosság azon vitázik, hogy egy püspöki körlevél „kormánybarát-e” vagy „ellenzéki-e”, addig az Egyházon belül súlyos és valódi válságok zajlanak: a hit tartalma elhomályosul, a tanítás gyakran relativizálódik, az erkölcsi normák fellazulnak, és a lelkipásztori gyakorlat sok helyen inkább alkalmazkodik a világhoz, mint hogy megtérésre hívná azt.

Ez a helyzet azért is különösen groteszk, mert az a liberális katolikus és kereszténydemokrata, aki most egymást tépi, ugyanazzal a lelkesedéssel tud együtt örvendezni az ökumenikus szeánszoknak, vagy ugyanazzal a megelégedéssel megy el arra a misére, ahol lányok ministrálnak gitárkíséretre. De közben mindkét oldal hajlamos azt hinni magáról, hogy ő képviseli az „igazi” katolicizmust.

Elárulom, nem különböztök: ugyanabban a felhígult tanításban, erkölcsiségben és liturgiában éltek, a „zsinat szelleme” címszó alatt. Mindössze máshova húzzátok az X-et négyévente. De közelebb álltok egymáshoz, mint a kétezer éves katolikus igazsághoz.

A viták tehát nem arról szólnak, hogy hűek maradunk-e a katolikus hitletéteményhez, hanem arról, hogy ezt a felhígult vallásosságot éppen kormánypárti vagy ellenzéki politikai szólamokkal csomagoljuk-e újra.

Hol vannak a körlevelek a hit és a dogmatika alapigazságairól? Hol vannak a határozott megszólalások a házasságról, a családról, az élet szentségéről, a szexualitásról, a bűnről és a kegyelemről? Hol van a világos tanítás arról, hogy mi a katolikus erkölcs, és mi nem az?

Ezek azok a kérdések, amelyek valóban az Egyház küldetéséhez tartoznak. Ezek azok a területek, ahol nem lehet semlegesnek maradni, mert itt nem geopolitikai érdekekről, hanem a lelkek üdvösségéről van szó. A politikai keresztény – legyen kormánypárti vagy liberális – viszont pont ezt kerüli el.

A kormánypárti azért, mert kényelmetlen volna szembesülni azzal, hogy a kényelmes „kereszténydemokrácia” se nem jobboldali, se nem katolikus; a liberális azért, mert rá kéne döbbennie, hogy minden, amit a világról gondol, a kárhozatba vezet.

Mindkét oldal inkább háborúról vitatkozik, mint bűnről; diplomáciáról, mint megtérésről; narratívákról, mint üdvösségről.

Csak közben ne felejtsük el: nem az a botrány, hogy egy püspöki körlevél politikai figyelmet kapott. Az az igazi botrány, hogy a hit válsága már alig kap figyelmet.

Caietanus