XII. Piusz beszéde Munkás Szent József ünnepén

XII. Piusz pápa 1955. május 1-én vezette be Munkás Szent József ünnepét, melyben nemcsak újra hangsúlyozza Szent József patrónusi mivoltát, hanem opponálva a munkásmozgalmi és szekuláris ünneppel, a katolikus társadalom építésére hív fel és ad irányelveket.

Valóban, nem is találhatnátok nála méltóbb pártfogót, aki segítene abban, hogy az evangéliumi lelkület életetekbe mélyen behatoljon. Amint akkor is mondottuk: az emberré lett Isten, a világ Üdvözítőjének szívéből árad ez a lélek belétek és minden emberbe; ám bizonyos, hogy egyetlen munkás sem részesült benne oly tökéletesen és mélységesen, mint Jézus nevelőatyja, aki Vele a legszorosabb közelségben, a család és a munka bensőséges közösségében élt.

Ezért, ha Krisztus közelében kívántok maradni, ma is ismételjük nektek: „Ite ad Ioseph” – menjetek Józsefhez!

[…] Sajnos immár hosszú idő óta Krisztus ellensége konkolyt vet a nép körében, s nem mindenütt és nem mindig talál kellő ellenállásra a katolikusok részéről. Különösen a munkások rétegében mindent elkövetett és ma is elkövet, hogy hamis eszméket terjesszen az emberről és a világról, a történelemről, valamint a társadalom és a gazdaság rendjéről. Nem ritka, hogy a katolikus munkás, szilárd vallási képzés híján, fegyvertelennek bizonyul, amikor efféle tanokkal szembesül: nem képes felelni, s olykor még az is megesik, hogy a tévedés mérge őt magát is megfertőzi.

[…] A keresztény ember, s különösen a munkás vallási képzése a modern lelkipásztori tevékenység egyik fő pillére. Amiképpen az Egyház és a lelkek életbevágó érdekei szükségessé tették katolikus iskolák alapítását a katolikus gyermekek számára, ugyanúgy a felnőttek igaz és mély vallási oktatása is elsőrendű szükség. […]

Mert ezek a téves elvek munkálkodnak! Hányszor hangoztattuk és magyaráztuk az Egyház szeretetét a munkások iránt! És mégis széles körben terjed az a szörnyű rágalom, hogy „az Egyház a kapitalizmus szövetségese a munkások ellen”! Ő azonban, aki mindenek anyja és tanítómestere, mindig különös gondot visel azokra a fiaira, akik nehezebb körülmények között élnek, s ténylegesen is hathatósan hozzájárult azokhoz a tisztes előrehaladásokhoz, amelyeket a munkások különböző csoportjai már elértek.

Magunk is így szóltunk az 1942-es karácsonyi rádióüzenetünkben:

„Az Egyház mindig vallási indíttatásból kiindulva elítélte a marxista szocializmus különféle rendszereit, és ma is elítéli azokat, mert állandó kötelessége és joga megóvni az embereket az olyan áramlatoktól és hatásoktól, amelyek örök üdvösségüket veszélyeztetik.

De az Egyház nem hunyhat szemet afölött, hogy a munkás, amikor helyzetének javítására törekszik, olyan berendezkedésekbe ütközik, amelyek nemhogy megfelelnének a természet rendjének, hanem ellenkeznek Isten rendjével és azzal a céllal, amelyet Ő a földi javaknak szánt. Bármily tévesek, elítélendők és veszélyesek voltak és maradnak is az utak, amelyeket követtek: ki az, s főként mely pap vagy keresztény maradhatna süket arra a kiáltásra, amely a mélységből tör fel, s egy igazságos Isten világában igazságot és testvériséget követel?”

Jézus Krisztus nem várja, hogy számára olyan rendszerek nyissanak utat a társadalmi valóságba, amelyek nem Tőle származnak, legyenek azok akár „világi humanizmusnak”, akár „a materializmustól megtisztított szocializmusnak” nevezve.

Az Ő isteni országa, mely az igazság és az igazságosság országa, jelen van még ott is, ahol az osztályok közötti ellentét szüntelenül azzal fenyeget, hogy felülkerekedik. Ezért az Egyház nem csupán könyörög e igazságosabb társadalmi rendért, hanem feltárja annak alapelveit is, s buzdítja a népek vezetőit, a törvényhozókat, a munkaadókat és a vállalatok irányítóit, hogy azokat valóra váltsák. […]

Nem szükséges e tárgyban hosszabban időznünk, hiszen más alkalmak során már kellőképpen kifejtettük. Ám fel kívánjuk hívni a csalódottak figyelmét arra, hogy sem új törvények, sem új intézmények nem elegendők ahhoz, hogy az egyes ember biztosítva érezze magát minden visszaéléstől, s szabadon kibontakozhasson a társadalomban. Minden hiábavaló marad, ha a közember attól fél, hogy önkény sújtja, s nem képes megszabadulni attól az érzéstől, hogy ki van szolgáltatva azok jó vagy rosszindulatának, akik a törvényeket alkalmazzák, vagy akik hivatalos minőségükben az intézményeket és szervezeteket irányítják; ha azt tapasztalja, hogy a mindennapi életben minden olyan kapcsolatoktól függ, amelyekkel talán nem rendelkezik, míg mások igen; ha gyanítja, hogy az úgynevezett állam külső látszata mögött hatalmas, szervezett csoportok játéka rejtőzik.

A keresztény erők közéleti tevékenysége tehát kétségkívül megköveteli a jó törvények előmozdítását és a korhoz illő intézmények kialakítását; de ennél többet is jelent: azt, hogy száműzetnek az üres szólamok és megtévesztő beszédek, s hogy a közember valódi támogatást és megerősítést érezzen jogos igényeiben és reményeiben. Szükséges olyan közvéleményt formálni, amely – botránykeresés nélkül – őszintén és bátran rámutat azokra a személyekre és körülményekre, amelyek nem felelnek meg az igazságos törvényeknek és intézményeknek, vagy amelyek alattomosan elfedik az igazságot. Nem elegendő, hogy az egyszerű polgár kezébe adjuk a szavazócédulát vagy más hasonló eszközöket.

Ha részt kíván venni a vezető rétegek munkájában, ha a közjó érdekében időnként orvosolni akarja a terméketlen eszmék hiányát és legyőzni az önzés terjedését, akkor birtokában kell lennie azoknak a belső erőknek és annak a buzgó akaratnak, amelyek által egészséges erkölcsöt tud sugározni a közélet egész rendjébe. […]

E kötelességet és elkötelezettséget mi, Krisztus helytartója, ezen a napon kívánjuk ünnepélyesen megerősíteni: május elsején, amelyet a munka világa saját ünnepévé tett, azzal a céllal, hogy mindenki elismerje a munka méltóságát, s hogy ez hatja át a társadalmi életet és a törvényeket, az igazságos jog- és kötelességmegosztás alapján. […]

Hogy e jelentés mindenkor éljen bennetek, s mintegy azonnali viszonzásként azon számos és értékes ajándékért, amelyeket Itália minden részéből hoztatok nekünk, örömmel jelentjük be elhatározásunkat, hogy – s ezennel meg is tesszük – bevezetjük Szent József, a munkás liturgikus ünnepét, s azt éppen május elsejére rendeljük.

Fogadjátok-e, szeretett munkások és munkásnők, ezt a mi ajándékunkat? Bizonyosak vagyunk benne, hogy igen, mert a názáreti alázatos mesterember nemcsak Isten és az Anyaszentegyház előtt testesíti meg a kétkezi munka méltóságát, hanem gondviselő oltalmazótok is, nektek és családjaitoknak egyaránt. […]

XII. Piusz allokuciója a katolikus munkásokhoz (1955. május 1.),
Acta Apostolica Saedis 47. (1955), 402-407.