Az önmegtagadás mibenléte és fajtái

Alább Adolphe Tanquerey professzornak, a zsinat előtti erkölcsteológia meghatározó alakjának művéből közlünk részletet, amely segíthet nagyböjti önmegtagadásaink tudatosabb végzésében.

I. CIKKELY : AZ ÖNMEGTAGADÁS MIBENLÉTE.

Fejtsük ki előbb, hogy mit jelent az önmegtagadás szó a Szentírásban és a mai nyelvhasználatban, azután adjuk meg a meghatározását.

I. Az önmegtagadás szentirási elnevezése.

A Szentírásban hét kifejezést találunk, melyek az önmegtagadás különféle árnyalatait jelentik.

1. Lemondás: „Ki le nem mond mindenről amije van, nem lehet az én tanítványom”.¹ — Jelenti a földi javak elhagyását, hogy Krisztust követhessük. Ezt cselekedték az apostolok is, amidőn „elhagyván mindenüket követték őt”.²

2. Önmegtagadás: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát”.³ — Jelenti az önmagunkról való lemondást. Hiszen legfélelmetesebb ellenségünk önmagunk rendetlen szeretete; ezért kell lemondanunk önmagunkról.

3. Önsanyargatás: „Sanyargassátok tehát tagjaitokat⁴ … ha megölitek a lélekkel a test cselekedeteit, élni fogtok”.⁵ — Jelenti az önmegtagadás pozitív oldalát, természetünk rossz hajlandóságainak elölését.

4. A testnek és kívánságainak keresztre feszítése: „Akik pedig Krisztuséi, megfeszítették testüket a vétkekkel és kívánságokkal együtt”.⁶ — Jelenti a testnek és kívánságainak megfékezését, mintegy odaszegezését az evangéliumi törvények és a munka keresztfájához.

5. Halál és temetés: „Hiszen meghaltok és életetek el van rejtve Krisztussal az Istenben⁷ … Eltemettettünk tehát vele együtt a halálba a keresztség által”.⁸ — Jelenti, hogy az állandó önmegtagadás következtében mintegy meghaltunk önmagunk számára és eltemettünk Jézus Krisztussal, hogy vele együtt új életre támadjunk fel.

6. A régi-ember levetkezése és az újnak fölöltése: „vetkőzzetek ki a régi emberből és cselekedeteiből és öltözzetek fel az újba”.⁹ — Jelenti a régi, bűnre hajlamos embernek gyökeres megjavítását. A keresztség után ugyanis mintegy két ember van bennünk: a régi ember a hármas gonosz hajlandósággal és az újjászületett ember.

7. Harc, küzdelem a porondon: „A jó harcot végigharcoltam, a pályafutást bevégeztem”.¹⁰ — Jelenti azt a harcot, amelyet a kereszténynek meg kell vinnia kívánságaival, hogy a régi embert levetkőzhesse. Azért a keresztény ember küzdő, atléta, aki sanyargatja és szolgálatra kényszeríti testét.

Mindezekből a kifejezésekből nyilvánvaló, hogy az önmegtagadásnak két eleme van: egy negatív a lemondás, a megtagadás, a levetkőzés; és egy pozitív, a harc a helytelen hajlandóságokkal, az önsanyargatás, a testnek és kívánságainak keresztre feszítése, a halál és eltemettetés, hogy új élet élhessünk Krisztussal.

II. Az önmegtagadás mai elnevezései.

Ma szeretnek enyhébb kifejezéseket használni, amelyek inkább az elérendő célt jelentik, mint a kifejtendő küzdelmet.

Ma úgy mondják, hogy meg kell magunkat reformálni, uralkodni kell magunkon, nevelni kell akaratunkat, Istenhez kell irányítani lelkünket. Ezek a kifejezések helyesek, ha az ember hozzáteszi, hogy mindezt nem lehet elérni küzdelem nélkül. Csakis úgy reformálhatjuk meg magunkat és uralkodhatunk magunkon, ha leküzdjük a bennünk levő helytelen hajlandóságokat; csakis úgy nevelhetjük meg akaratunkat, ha megfékezzük, kordában tartjuk alacsonyabb képességeinket; csakis úgy irányíthatjuk lelkünket Istenhez, ha levetkőzzük a teremtményeket és a kívánságokat.

Egyesíteni kell tehát az önmegtagadás két elemét, amint a Szentírás is kívánja: meg kell mutatni a célt, hogy kedvünket ne veszítsük, de nem szabad elhallgatni a küzdelmet, amely a cél elérésére szükséges.

III. Az önmegtagadás meghatározása.

Az önmegtagadást így lehet tehát meghatározni: küzdelem a gonosz hajlandóságok ellen, abból a célból, hogy ezeket alávessük az akaratnak, az akaratot pedig Istennek.

Nem is egy erény ez, hanem erények halmaza, minden erénynek kezdő fokozata, amely minden irányban legyőzi az akadályokat, visszaállítja a képességek közötti összhangot és kellő alárendeltséget.

Ebből jobban látható, hogy az önmegtagadás nem cél, hanem eszköz: csak azért tagadjuk meg magunkat, hogy tökéletesebb életet élhessünk; csak azért fosztjuk meg magunkat az anyagi javaktól, hogy szellemi javak birtokába jussunk.

Csak azért mondunk le magunkról, hogy bírjuk az Istent; csak azért küzdünk, hogy békét élvezzünk; csak azért halunk meg magunknak, hogy élhessük Krisztus életét, az Isten életét. Tehát az Istennel való egyesülés az önmegtagadás célja. Ezért jobban megértjük szükségességét.

II. CIKKELY : AZ ÖNMEGTAGADÁS SZÜKSÉGESSÉGE.

Az önmegtagadás szükséges az üdvösségre is, a tökéletességre is.

I. Az önmegtagadás szükséges az üdvösségre.

Némely önmegtagadás szükséges az üdvösségre, mert ha nem gyakoroljuk, kitesszük magunkat annak a veszedelemnek, hogy halálos bűnbe esünk.

1.) Krisztus Urunk nagyon világosan beszél róla, amikor a tisztaság ellen hibákról szól: „Mindaz, aki asszonyra néz, hogy őt megkívánja, már házasságtörést követett el vele szívében”.¹¹

Vannak tehát súlyosan bűnös tekintetek; ezeket a test kívánsága sugallja; ezek megfékezése súlyos bűn terhe alatt kötelező.

Ugyanezt fejezi ki Krisztus Urunk következő erőteljes szavaival: „Ha jobb szemed botránkoztat meg téged, vájd ki azt és vesd el magadtól; mert jobb neked, hogy egy vesszen el tagjaid közül, mintsem egész tested a gyehennára vetessék”.¹² Nincs itt arról szó, hogy az embernek kötelessége kivájni a szemét, hanem igen kötelessége visszatartani tekintetét az olyan tárgyaktól, amelyek bűnbe sodorják. — Sz. Pál okát adja ezeknek a súlyos tilalmaknak : „Ha ugyanis a test szerint éltek, meghaltok; de ha megölitek a lélekkel a test cselekedeteit, élni fogtok”.¹³

Valóban, mondottuk a 193–227. pontban, hogy megmarad bennünk az újjászületés után is a három rossz hajlandóság; a gonosz világ és az ördög pedig még jobban felkorbácsolja azokat, úgyhogy üdvösségünk veszedelemben volna, ha nem igyekeznénk megfékezni ezeket a kívánságokat.

Azért hát föltétlen szükséges, hogy rossz hajlandóságainkat állandóan féken tartsuk, kerüljük a bűnre vivő közeli alkalmakat, azaz azokat a személyeket és tárgyakat, amelyek múlt tapasztalatunk szerint komoly és valódi veszedelmet jelentenek számunkra. Kerülnünk kell sok olyan élvezetet is, amelyekre természetünk egyébként hajlamos.¹⁴

Vannak tehát olyan önmegtagadások, amelyek szükségesek az üdvösségre, mert nélkülük halálos bűnbe esnénk.

2.) Vannak más önmegtagadási cselekedetek, amelyeket az Egyház ír elő, hogy közelebbről meghatározza az embernek általános kötelességét az önmegtagadásra, amelyről olyan gyakran szó van a Szentírásban. Ilyenek a pénteki megtartóztatás, a nagyböjt, a vigilia-böjtök és a kántor-böjtök. Ezek az egyházi előírások súlyos bűn terhe alatt köteleznek mindenkit, akinek nincs törvényes mentessége vagy felmentése. Tegyünk itt egy fontos megjegyzést: vannak, akik megfelelő okból fel vannak mentve a böjt parancsa alól. Ezek nincsenek felmentve ezzel az önmegtagadás általános parancsa alól; tehát más formában kell azt gyakorolniok, mert enélkül urrá lesz rajtuk a test.

3.) Ezeken az önmegtagadásokon kívül, amelyeket isteni és egyházi törvények írnak elő, vannak olyanok is, amelyeket minden ember magának ad fel, lelki vezetőjének irányítása mellett, különösen olyan esetekben, amikor a kísértések nagyon hevesek.

II. Az önmegtagadás szükséges a tökéletességre.

Ez a szükségesség következik abból, amit mondottunk a tökéletesség mibenlétéről. A tökéletesség Isten szeretete, amely ádozatig, az önodaadásig fokozódik (321–327. pont), úgyhogy a Krisztus követése¹⁵ szerint annál jobban előrehaladunk a lelki életben, minél inkább erőszakot veszünk magunkon; annyit haladsz, amennyire erőt veszel magadon. Elég lesz tehát egy-két indítóokot felhozni, amely akaratunkra hat, hogy ezt a kötelességünket teljesítsük. Ezek részint Isten, részint Jézus Krisztus szeretetéből, részint a magunk megszentülésének érdekéből fakadnak.¹⁶

Adolphe Tanquerey: A tökéletes élet – Aszketika és misztika
Ford: Dr. Czumbel Lajos
Société de s. Jean L’évangéliste Desclée & Cie,
Párizs, 1932. 489-494.

1. Lk., XIV, 33 ↩︎
2. Lk., V, 11. ↩︎
3. Lk., IX, 23. ↩︎
4. Kol., III, 5. ↩︎
5. Róm., VIII, 13. ↩︎
6. Gal., V, 24. ↩︎
7. Róm., VIII, 13. ↩︎
8. Gal., V, 24. ↩︎
9. Kol., III, 3. ↩︎
10. Róm., VI, 4. ↩︎
11. Mt., V, 28. ↩︎
12. Mt., V, 29. ↩︎
13. Róm., VIII, 13. ↩︎
14. A bünrevezető alkalmakról 1. bővebb fejtegetésünket TANQUEREY,
    Synopsis Theologiæ Moralis, de Pænitentia, n. 524-536. ↩︎
15. I. könyv, 25. fej. ↩︎
16. A vezeklésre inditó okok, amelyekről fentebb szó volt, nagyjából ugyanazok, mint amelyeket itt fejtegetünk, mivel a vezeklés lényegében nem egyéb, mint a bűn jóvátételére szolgáló önmegtagadás. ↩︎