Müller Lajos SJ.: Az aggályosság

A kiváló morálteológus és lelkiségi író az 1930-as években megjelent, két kötetes „Aszketika és misztika” című munkájában értekezik a számos buzgó katolikust érintő aggályosságról. Írásában ismerteti annak okait, következményeit és gyógymódjait.

Az aggályosság

A tökéletességre való törekvésnek jelentékeny akadályai az aggályok is. Aggálynak nevezzük a zavaró félelmet, hogy valamiben hibáztunk vagy hibázunk, jóllehet ennek elfogadható alapja nincs. Jellemző vonása, eleme, tehát az aggálynak a zavaró, alaptalan félelem. A megszokottan (habitualiter) aggályokkal vesződő lelkiismeretet, illetőleg annak tulajdonosát aggályosnak, lelki betegségét pedig aggályosságnak nevezzük. 

Az aggályost – mint Scaramellinél olvassuk – találóan hasonlítják össze a megbokrosodott lóval. Ez amint észreveszi az úton, amelyen halad, valamely fának vagy sziklának üres árnyékát, félelmében ágaskodik, hátrál, rúg, nem törődik már sarkantyúval, zabolával s alaptalan félelmében magát is, meg lovasát is kiteszi annak a veszedelemnek, hogy a mélységbe zuhannak. Ilyen az aggályos (skrupulózus) ember is.

Teljesen alaptalan képzelődése elhiteti vele, hogy ebben vagy abban a megengedett, ártatlan dologban bűn, sőt halálos bűn van. Nyomban félelem, aggódás, zavar, megdöbbenés lepi meg, belső felindulás ragadja magával. Nem hallgat többé lelkiatyjára, sem más tapasztalt egyénre, hanem makacsul ragaszkodik saját ítéletéhez, nemritkán megtagadja az engedelmességet s képzelt bűnöktől való félelmében kiteszi magát annak a veszélynek, hogy valóban vétkezzék s esetleg el is kárhozzék.

Bizonyos szempontból még jobban megvilágosítja s magyarázza az aggályosságot egy másik hasonlat. Félős gyermek szabódik s nem mer a sötét szobába bemenni, hogy onnan valamit kihozzon, jóllehet az imént világosság mellett átkutatta annak minden zegét-zugát s meggyőződhetett, hogy ott senki sem rejtőzködik, akitől félnie lehetne.

Az adott meghatározásból világosan látjuk, hogy az aggályosságnak egyrészt nincs semmi köze a dicséretreméltó gyengéd lelkiismeretességhez, amely a legkisebb igazi hibától is retteg és semmi áron sem hajlandó azt elkövetni. De emellett nyugodtan ítél a bűn vagy hiba nagyságát, jelentőségét illetőleg.

Nem tévesztendő össze másrészt az aggályosság az egyszerű tévedéssel sem, midőn t. i. valaki megengedett dolgot vagy kis hibát nagynak tart, de nyugodt ítélettel, csupa tudatlanságból. Az aggályosság lehet általános, amely t. i. kiterjed a lelki, sőt közönséges hétköznapi élet minden ügyére, cselekedetére, s lehet részleges, egyik vagy másik tevékenységi körben vagy lelki funkcióban éreztetve bénító, korlátozó, akadékoskodó hatását. Így vannak, akik csupán gyónás, áldozás, hit, tisztaság stb. dolgában aggályosak, míg más téren normális vagy akár laza a lelkiismeretük.

Az aggályosság továbbá némelyekben átmeneti, másokban állandó jellegű, csaknem második természet. 

Háromféle forrásból származhat.

a) Többnyire az idegekből ered.
Főleg a hosszantartó, általános aggályosság csakúgy idegbaj, mint a hisztéria, hipochondria, hallucináció s a melankólia. Az idegek okozzák a szorongó aggodalmat a cselekedetek előtt, a nyugtalanságot a cselekvés közben s után és a folytonos bizonytalanságot a lelkiállapotot illetőleg. És beállhat az a bizonyos obszesszív állapot, mikor már az ember kényszerképzetek zsarnoki hatalma alá jut, amelyektől szabadulni nem tud, sőt bizonyos körben, bizonyos esetekre vonatkozólag szabad akaratát sem képes gyakorolni. Némelyeket például a hit vagy tisztaság elleni kényszerképzetek üldöznek állandóan.

Vergődnek, küszködnek, mint a rab, aki már sokszor kísérelte meg a szökést, de hasztalan. Végre is „beleegyezik” rabságába. De igazi beleegyezés-e ez? Így van némely obszesszív állapotban lévő lélekkel is. Végre is „beleegyezik” a hitetlenségbe, tisztaságot sértő képzetekbe, érzésekbe és beletörődik abba, hogy nem tud magán segíteni. És eközben, Isten a megmondhatója, hogy mennyit szenved. Egyéb cselekedetei s lelkülete azonban világosan elárulják, bizonyítják, hogy itt szenvedésről, de nem bűnről van szó. Ilyen egyén sokszor szándéka szerint a legtisztább, nemesen gondolkodik s ragaszkodik Istenhez. Akár a vértanúságig.

b) De származhatik az aggályosság – Isten engedelméből – a gonosz lélektől is.
Valószínűleg tőle ered, midőn normális idegzetű egyén minden megokolt előzmények nélkül esik aggályosságba.

c) Végre maga Isten is bölcs s szent szándékából, mint keresztet küldhet az emberre aggályosságot.

Az aggályosság hatásai.

Amint némely rövid lefolyású betegség a szervezetre tisztítólag s így végelemzésben előnyösen hathat, úgy az aggályosság is, ha alatta kellő magatartást tanúsítunk, lelkünk javára válhatik. Mint szenvedés s pedig egyike a legnagyobbaknak, a múltban megérdemlett büntetéseket törleszti, tisztít, nagyobb lelkiismeretességre szoktat, megaláz, ránevel, hogy saját ítéletünkben túlságosan ne bízzunk, hanem inkább hagyatkozzunk Isten gondviselő kezére.

Ámde amint a hosszas betegség a szervezetet sorvasztja, korhasztja, rombolja, úgy a hosszantartó aggályosság is a lelki életet tönkre teheti.

Nevezetesen: képtelenné teszi a lelket, hogy táplálékát felvegye s megeméssze. A lelki dolog, mint ima, elmélkedés, főleg a szentségek vétele valóságos kínpadra vonják az aggályost s számára több kárt jelentenek, mint hasznot. Az aggályos nem ismeri Istenben a gyengéden szerető Atyát. Csak zsarnok kényurat lát benne, akinek csak kíméletlen követelései vannak, de nem szeret minket. Már előre retteg, ha Istennel valamiképen érintkezésbe kell lépnie s szeretne tőle elmenekülni.

Az aggályosságban nincs semmi gyengédség, semmi pietas. Szorongva hordja Istennek az adót s ha netán egy fillért elejtett belőle, súlyos bankókat gyújt meg, hogy azt megkeresse: vagyis feláldozza a bizalmat, a szeretetet, az odaadást, amelyek sokkal fontosabb kötelességek, mint az a másik, amelynek talán emberi gyarlóságból nem tett eleget.

Az aggályosság túlfeszíti a lelki erőt, sőt a testi idegeket is, ami előbb vagy utóbb végzetes következményekkel jár: vagy valóságos elmebajjá fajul, vagy teljes lazaságba csap át, ahogy ez Luthernél is történt.

Jó okaink vannak tehát, hogy az aggályosság ellen – ha az megtámad – idejekorán fellépjünk s annak orvoslását keressük.

a) Amennyiben az aggályosság idegek gyengeségéből vagy betegségből ered, a gyógykezelésnek a lélekre s testre egyaránt ki kell terjednie. Súlyosabb esetekben nemcsak hozzáértő lelkiatyához, hanem szakavatott orvoshoz is kell az aggályosnak fordulnia.

b) A lelki vezető oktassa ki az aggályost egyes erkölcsi s fizikai dolgokat illetőleg, amelyek lelki baját okozhatják vagy fokozhatják. Sok aggályosság egyszerűen tudatlanságból ered, vagy arra támaszkodik.

c) Az aggályos lelki s testi orvosának vakon engedelmeskedjék. Ez nála életkérdés. Legyen meggyőződve, hogy ezáltal simul legjobban s legbiztosabban Isten akaratához.

d) Kerülje az aggályosok társaságát s rigorisztikus irányú lelki olvasmányokat s elmélkedéseket.

e) Keresse s táplálja magában azokat az eszméket s gondolatokat, amelyek szívét kitágítani, lelkét bizalommal eltölteni s Istenhez emelni alkalmasak.

Müller Lajos SJ.: Aszketika
Korda RT. Budapest, 1940, 213-216.