Ablutio oris: az Eucharisztia védelmének egy ősi mozzanata

E rövid liturgiatörténeti tanulmányban egy szentáldozáshoz kötődő ősi szokást fogunk ismertetni. Szándékunk nem az, hogy ezt a gyakorlatot újból felélesszük, kutatásunk hátterében sokkal inkább saját kíváncsiságunk áll, illetve az a sajnálatos tény, hogy korunk egyházi életének egyik megosztó témájává vált az Oltáriszentség iránt tanúsítandó tisztelet és gondosság. Noha az ezek körül folyó szerencsétlen vitákba nem kívánunk belegabalyodni – ebben az írásban -, de reméljük, hogy tanulmányunk rámutat egy-két dologra, melyek ebből a szempontból is hasznosak lehetnek.

Történeti áttekintés

Az ablutio orist, azaz a száj szentáldozás utáni „öblítését” először az V. század elején említik meg. Palladiosz Aranyszájú Szent Jánosról szóló dialógusában ezt olvashatjuk: „arra intett, hogy a szentáldozás után mindenki fogyasszon vizet vagy egy pasztillát, nehogy véletlenül a szentség színeiből bármit is kiköpjenek.”¹

A XII. századi ciszterci Liber Usuum a szerzetesek két szín alatti szentáldozást a következőképpen írja le: „Az oltár legalsó lépcsőjéhez érvén leborulnak kézfejükre, aztán felmennek a lépcsőn, letérdelnek az oltár sarkánál, és fogadják az Eucharisztiát. Miután felálltak, meghajolnak, s a pap mögött a kehelyhez járulnak, ahol ismét meghajolnak, isznak, és újból meghajolnak. Mikor visszatérnek az oltártól, a sekrestyés a novíciusok bal kórusának elejénél állva bort kínál nekik, meghajolván mindegyiküknek, amint azok is meghajolnak neki a bor magukhoz vétele előtt és után is. […] Ezeknek végeztével meghajolnak az oltár felé és a stallumaikhoz mennek.”²

A domonkosoknak a Szentszék által 1267-ben jóváhagyott Ordináriumában pedig ez áll: „A szentség fogadása után a testvér meghajol és feláll, és az ostya elfogyasztása³ után a borhoz járul, melyet állva kell magához vennie, kis mennyiségben, a száj alapos öblítésének céljából, nehogy az ostya valamely részecskéje a fogak között maradjon.”⁴

Mivel az áldozás itt egy szín alatt történik, annak érdekében, hogy senkinek se tűnjön úgy, hogy az ablutio céljából felkínált bor a Szent Vér lenne, azt már másként kellett fogadni és nem olyan kehelyből, amilyennel miséztek. A XVI. század reformzsinatai is gyakran hoztak hasonló előírásokat e szokással kapcsolatban.⁵ Jungmann számos egyéb forrást sorakoztat fel Aranyszájú Szent Jánostól egészen a XX. századig az ablutio orisról vagy annak késői maradványairól, melyek ismertetése nem fér e rövid tanulmány keretei közé.⁶ Elterjedtségével kapcsolatban megjegyezzük, hogy Pétery szerint „a szokás – mondhatni – általános volt a latin egyházban egész a XV. századig”.⁷

Az ablutio oris indítékai

Az általunk idézett legkorábbi forrás szerint a gyakorlat célja az volt, hogy a szent színeknek esetleg a szájban maradt részecskéit az áldozó ki ne köphesse. Oka ennek az óvatosságnak, hogy a katolikus hit szerint a tiszteletreméltó Oltáriszentség mindkét színében, és bármely színnek bármelyik részében elkülönítve is az egész Krisztus van jelen.⁸ Ebből érthetők meg az Eucharisztiát és annak részecskéit védő különféle szertartások, így a konszekrált Szentostyát érintő, ún. kanonikus ujjak és a kehely áldozás utáni öblítése, mely valamilyen formában minden hagyományos liturgiában megtalálható,⁹ a kanonikus ujjak összezárása konszekrációtól az ablutióig,¹⁰ vagy az ablutio oris melyek mind azt szolgálják, hogy a szentségek Szentségének lehetőleg semmilyen része se vesszen el, hanem teljes egészében elfogyasszák, vagy legalább a szent színek feloldódásával megszűnjön a szentségi jelenlét, s így ne legyen kitéve a profanizálás veszélyének.

Ezért már az ókeresztény egyházi írók is figyelmeztették a híveket az Oltáriszentség vételekor tanúsítandó elővigyázatosságra. A Traditio Apostolicában a következő intést olvashatjuk: „Mindnyájan ügyeljenek arra, hogy sem hitetlen, sem egér vagy más állat ne egyék az eucharisztiából, s ne is essen le vagy kallódjék el belőle semmi. Krisztus testét ugyanis a hívőknek kell magukhoz venniük, és nem szabad lebecsülni.”¹¹

Szent Efrém pedig ezeket a szavakat adja az Üdvözítő szájába: „Amit most nektek adtam, ne tartsátok kenyérnek! Vegyétek, egyétek, és ne tiporjatok morzsáira! Amit testemnek neveztem, az valóban az is.”¹²

Előfordul az is, hogy nem oktatnak az Eucharisztia vételekor tanúsítandó óvatosságra és gondosságra, hanem csak megemlítik azt, mint amivel a hívek teljesen tisztában vannak, s mint amiből kiindulva más erkölcsi tanításra is lehet következtetni. Gondolatmenetüket a következőképpen foglalhatjuk össze: lám, mennyire vigyáztok arra, hogy az Úr testéből egy morzsácska se vesszen el; ámde az Úr teste analóg értelemben az Isten igéje, a Szentírás, az evangélium. Ügyeljetek tehát, hogy ebből is mindent meghalljatok és semmit se hagyjatok veszni belőle, mert nem kevésbé vétkes az, aki Isten igéjét félvállról veszi, mint az, aki Krisztus testét gondatlanul fogadván a földre szórja!¹³

Ezen okfejtés témánk szempontjából érdekes kiindulópontja Órigenésznél így hangzik: „tudjátok ti, akik részt szoktatok venni az isteni misztériumokban, hogy mikor az Úr testét fogadjátok, a legnagyobb óvatossággal és tisztelettel vigyáztok, nehogy valamicske is leessen belőle, nehogy a konszekrált adományokból valami is eltűnjön. Ugyanis vétkesnek hinnétek magatokat – éspedig helyesen – ha hanyagságotok révén valami leesne belőle.”¹⁴ Szent Jeromosnál pedig ezt olvassuk ugyanezen gondolatmenet kezdetén: „Amikor a misztériumhoz járulunk – aki hívő, az megérti –, ha egy morzsa leesik, veszélybe kerülünk.”¹⁵

Végezetül érdemes kitérni arra, hogy Jungmann szerint „az ablutio oris valójában a legősibb része az ablutio rítusának,”¹⁶ míg a kanonikus ujjak és a szent edények öblítéséről először csak a VIII-X. században találhatunk kifejezett említéseket.¹⁷ A fentebbiek fényében azonban elképzelhetetlen, hogy az Eucharisztiát védelmező szokások közül az legyen az első, ami a legkevésbé veszélyeztetett, már szájban lévő partikulák lenyelését segíti, hogy azokat az áldozó nehogy véletlenül kiköpje. Ezért a szent edények és ujjak áldozás utáni ablutiójáról azt kell mondanunk, amit Fortescue ír: ilyesmiknek a legkorábbi időktől fogva létezniük kellett, azonban amint az sok más szertartás esetében is történt, ezek is olyan nyilvánvaló praktikus részletek voltak, melyeket senki sem tartott említésre méltóknak.¹⁸ Ezt láthatjuk például az I. Római Ordóban is, mely a 7. századból ered,¹⁹ s melyben a szentáldozás menetével kapcsolatban említést nyernek bizonyos akolitusok: egyik a „kéztörlőt tartja,” a másik „a vizet adja.”²⁰ De maga az ablutio (az említett dolgok nyilván ennek a kellékei) nem kerül szóba, hiszen annak végzése magától értetődő volt.

Ezzel tanulmányunk végére értünk. Egyesek talán furcsa és aggodalmaskodó túlzásnak tartják az általunk ismertetett szokást. Amint mondtuk, nem célunk, hogy felélesztése mellett érveljünk. Mindazonáltal korunkban az elképesztő liturgikus hanyagsághoz és az Oltáriszentség iránti botrányos tiszteletlenségekhez szokott embernek érdemes lehet elgondolkodni a régiek jámborságán, valamint azon, amit II. János Pál mondott az Eucharisztiával kapcsolatban: „nem fenyeget a túlbuzgóság veszélye az e misztériummal való törődésben.”²¹

Hrabanus

1. „admonebat ut omnes post communionem aquam aut pastillum degustarent, ne cum saliva aut pituita aliquid e symbolo sacramenti praeter voluntatem expuerent” – Palladius, Dialogus Historicus, cap. 8.in Patrologiae Cursus Completus, Series Graeca, J.-P. Migne, Paris, (továbbiakban: PG) 47,27. ↩︎
2. „Venientes vero ad gradum altaris proximum, incumbant super articulos manuum: ascensoque gradu, flexoque genu juxta cornu altaris, et suscepta Eucharistia, cum se erexerint, inclinent, et sic per retro sacerdotem accedant ad calicem, ubi iterum inclinantes hauriant, et rursus inclinent. Regredientibus ab altari, sacrista stans in capite sinistri chori novitiorum vinum propinet inclinans singulis, sicut et ipsi inclinatur a singulis ante et post susceptionem. […] Quibus peractis, inclinantes ad altare ascendant ad stalla sua.” – Usus Antiquiores Ordinis Cisterciensis, cap. LVIII. in: Patrologiae Cursus Completus, Series Latina, J.-P. Migne, Paris, (továbbiakban: PL) 166,1432. ↩︎
3. Amint a szövegkörnyezetből kiderül, nyelvre áldozás történik, tehát a szentség fogadásának, majd ezt követően „elfogyasztásának” említése nem arra utal, hogy az áldozó testvér a kezére kapta az ostyát és azután maga helyezte a szájába, hanem hogy az áldozás után várnia kellett egy kicsit az ostya elolvadásáig, „elfogyásáig”, s ezután az esetlegesen megmaradt, nehezen észlelhető részecskék lenyelésére vette magához a bort. ↩︎
4. „Suscepto autem Sacramento, Frater inclinans se erigat; et consumpta hostia accedat ad vinum quod stando est recipiendum,et in modica quantitate ad abluendum os diligenter, ne aliqua particula hostiae remaneat intra dentes.” –Ordinarium iuxta ritum sacri Ordinis Fratrum Praedicatorum (ed. Guerrini, F., M.), Apud Collegium Angelicum, Romae, 1921, 247. ↩︎
5. Vö. Jungmann, J., A., The Mass of the Roman Rite: Its Origins and Development (transl. Brunner, A., F.), vol 2, 414. https://archive.ccwatershed.org/media/pdfs/14/02/12/14-47-14_0.pdf (utoljára ellenőrizve: 2025. 12. 15.). ↩︎
6. Vö. Jungmann, J., A., The Mass of the Roman Rite: Its Origins and Development, vol 2, 411–414. A téma iránt érdeklők figyelmébe ajánlhatunk egy magyar nyelvű forrást is egy latin-magyar kiskatekizmus végéről: R. P. Petri Canisii Societatis Jesu Theologi Cathecismus Latino-Ungaricus, cum additamento scitu, & creditu necessariorum, et modi utiliter suscipiendi sacramenta poenitentiae & Eucharistiae. Typis Conventus Csikiensis, 1771, 64. ↩︎
7. Pétery, J., A szentmise története, Szent István Társulat, Budapest, 1946, 178. ↩︎
8. Vö. Trienti Zsinat, 13. ülés, Határozat a legszentebb Oltáriszentségről, kán 3-4. in Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai (szerk. Denzinger, H.; Hünermann, P.), Örökmécs Kiadó – Szent István Társulat, Bátonyterenye – Budapest, 2004, n. 1653-1654. ↩︎
9. Vö. Jungmann, J., A., The Mass of the Roman Rite: Its Origins and Development,
   vol 2, 419; Kwasniewski, P., A., The Once and Future Roman Rite, TAN Books, Gastonia,
   North Carolina, 2022, 42. ↩︎
10. A hagyományos római rítusban, valamint egyes keleti liturgiákban is megtalálható gyakorlat. Örmény, malabár, maronita és szír liturgiákról készült képeken is felleltük. Vö. Ivancsó, I., A keleti liturgiák, Szent Atanáz Görög Katolikus Hittudományi Főiskola, Nyíregyháza, 2002, 26; 64; 84; 99. ↩︎
11. Traditio Apostolica, XXXVII. (ford. Erdő, P.), in Erdő, P., Az ókori egyházfegyelem emlékei (Ókori Keresztény Írók, 2. kötet), Szent István Társulat, Budapest, 2018, 155. ↩︎
12. „Quod nunc vobis dedi ne panem existimetis, accipite, manducate illud, nec conteratis micas ejus; quod vocavi corpus meum hoc revera est.” – Sermo IV. in hebdomada sancta, 4. in Sancti Ephraem Syri Hymni et Sermones I., (ed. Lamy, T. J.), H. Dessain, Mechliniae, 1882, 416. ↩︎
13. Egyesek talán megütköznek ezen a gondolatmeneten, érthető módon, hiszen az elmúlt évtizedekben több modernista Krisztus szentségi jelenlétének tanítását azzal próbálta elhomályosítani, hogy az ő evangéliumokban való jelenlétéhez hasonlította. Azonban nem lehet ilyen szándékot látni az ókeresztény írók szavai mögött. Érdemesnek tartjuk megemlíteni, amit Temesvári Pelbárt mond Szent Ágoston ugyanezen gondolatmenetével kapcsolatban, melyet a Decretum Gratiani „Interrogo” kánonjából idéz (c. 94, C. 1, q. 1.): az összehasonlítás nem a méltóság és kiválóság szempontjából történik – hiszen ebben a tekintetben Krisztus teste nyilván nagyobb az evangélium hirdetésénél –, hanem a hatékonyság egy bizonyos szempontjából, tudniillik Isten igéjének hirdetése indít a megtérésre és bűnbánatra, mely aztán elvezet minden bűnünk bocsánatához, míg az Oltáriszentség vétele legfeljebb a bocsánatos bűneinket törli el. Hasonlóképp az arany is nagyobb a víznél az érték és méltóság szempontjából, de a tisztálkodás szempontjából mégiscsak hasznosabb a víz. Vö. Pomerium de tempore, Pars hiemalis, Sermo XLII. https://sermones.elte.hu/pelbart/index.php?file=th/th042 (a kutatás ideje: 2025. 12. 16.) ↩︎
14. „nostis qui divinis mysteriis interesse consuestis, quomodo cum suscipitis corpus Domini, cum omni cautela et veneratione servatis, ne ex eo parum quid decidat, ne consecrati muneris aliquid dilabatur. Reos enim vos creditis, et recte creditis, si quid inde per negligentiam decidat.” – In Exodum Homilia, XIII,3. in PG 12,391. ↩︎
15. „Si quando imus ad mysterium – qui fidelis est intelligit – si micula ceciderit, periclitamur.” – Tractatus de psalmo CXLVII. inAnecdota Maredsolana III/II. (ed. Morin, D. G.), Maredsoli, 1897, 302. ↩︎
16. „The ablutio oris is, in fact, the most ancient part of the ablution rite” – Jungmann, J., A., The Mass of the Roman Rite: Its Origins and Development, vol 2, 411. ↩︎
17. Vö. Ua. 415. k. ↩︎
18. Vö. Fortescue, A., The Mass, A Study of the Roman Liturgy, Longmans, Green and Co, London, 1912, 383. ↩︎
19. Vö. Radó, P., art. Ordines Romani, in Liturgikus Lexikon [szerk. Kühár, F.; Radó, P.], Komárom, 1933, 316. ↩︎
20. „qui manutergium tenet, et qui aquam dat” –Ordo Romanus I,20. in PL 78,947. ↩︎
21. II. János Pál, Ecclesia de Eucharistia (ford. Diós, I.), Szent István Társulat, Budapest, 2003, 62. ↩︎