A szexualitás helye a katolikus társadalombölcseletben – A szexualitás nem magánügy I.
A politikai közbeszédet jelenleg is tematizáló témakör mélyebb, metafizikai, antropológiai és erkölcsbölcseleti tárgyalásával bemutatjuk mindazokat a természetjoghoz kapcsolódó igazságokat, amelyek a katolikus tanításnak a természetes ész fényénél is megismerhető igazságai, és amelyek negligálásával kívánják az Egyházat kizárni a közéleti diskurzusból. A cikksorozat első részében a közjó és a szexualitás kapcsolatát tárgyaljuk.
Magyar Péter, Magyarország miniszterelnöke a napokban bejelentette, hogy kormánya megváltoztatja a jelenleg hatályos örökbefogadási szabályozást, amely a gyakorlatban a homoszexuális párok számára ha nem is ellehetetlenítette, de mindenesetre megnehezítette az örökbefogadás lehetőségét. A miniszterelnök a homoszexuális párok örökbefogadási lehetőségének kiterjesztésére irányuló jogszabály-módosítását egy általános elvi állásfoglalással igyekezett alátámasztani, s megideologizálni: „A szeretet és a szerelem alapjog. Egy emberséges Magyarországon mindenki azt szeret és úgy szeret, akit és ahogyan szeretne, egészen addig, amíg ezzel másnak nem árt, vagy jogszabályt nem sért.”
A miniszterelnök által tett kijelentés logikája itt explicit módon nyilvánvalóvá teszi azt a klasszikus liberális alapelvet, miszerint addig a pontig, amíg egy személy saját, s egyúttal privát szexuális párkapcsolati döntése másoknak közvetlen sérelmet nem okoz (külön jogi korlátként kiegészítve a miniszterelnök által azon ponttal is, miszerint a szóban forgó magatartásminta nem ütközhet a hatályos jogszabályokba), a szexualitás megélése és erkölcsi megítélése az egyéni autonómia tiszteletben tartására összpontosítva a magánszférájába tartozik. Ennek viszonylatában pedig a politikai közösségnek közömbösnek kell maradnia, azaz közvetlen társadalmi sérelem hiányában nem avatkozhat be az egyén privát életébe erkölcsi alapon, s az állam feladata pedig e felfogás szerint elsősorban az ezen semlegességi elv alapján kijáró jogegyenlőségnek és egyéni szabadságnak a biztosítása.
Első pillanatra ez úgy tűnhet, miszerint csupán egy konkrét jogkérdésről van szó, melyben reprezentálódik a kérdéses tárgykört érintő, fentebb röviden summázott liberális álláspont. Valójában azonban mind az örökbefogadás szűkebb jogi, mind a mögötte meghúzódó, a szexualitás megítélésének tágabb horizontja, még ha csak bennfoglaltan is, de szükségszerűen már magában hordoz egy sor olyan erkölcsbölcseleti princípiumot és politikafilozófiai doktrínát, mint előfeltevéseket, melyek kiterjednek a szexualitás természetére, a közjó mivoltára, és az ezeket meghatározó akár antropológiai, de továbbmenve, akár metafizikai elvekre is.
Ezért szükségesnek érezzük, hogy a politikai jelszavak és a közéleti állásfoglalások felszínt érintő szintjéről egy lépéssel beljebb lépjünk, vagy ha úgy tetszik, mélyebbre ereszkedjünk, és megvizsgáljuk az örök bölcselet (philosophia perennis) szempontjából a kérdést átható és meghatározó legfontosabb metafizikai, antropológiai és erkölcsi előfeltevéseket. A homoszexuális párok örökbefogadási lehetőségének kiterjesztésére irányuló jogszabály módosítása és ezen politikai akarat érvényesítése (különösen a miniszterelnök által hozzáfűzött indokolás fényében) ugyanis már csak az említett, mélyebben meghúzódó alapelvek jogi kifejeződéseként értelmezhető.
A kérdés ugyanis nem egyszerűen az, hogy a jogegyenlőség elvére hivatkozva a homoszexuális párkapcsolatokra is ki kell-e terjeszteni bizonyos jogokat.
A valódi, ezt logikailag megelőző kérdés az, hogy a szexualitás minden olyan megélési módja, amely más személynek közvetlen sérelmet nem okoz, kizárólagosan a magánszféra körébe tartozva, az egyéni autonómia sérthetetlen része-e, azaz valóban kizárólag magánügynek tekinthető-e, és amelynek erkölcsi tartalmával szemben a politikai és társadalmi közösségnek, kiváltképpen az államnak, a jogegyenlőség biztosításán túl, e privát szférát tiszteletben tartva, elvi semlegességet kell tanúsítania. A válaszunk határozottan: nem.
Lássuk, miért.1
1. Bevezetés: a szexualitás közüggyé emelésének kérdése
Az úgynevezett „melegjogi” mozgalmak legélesebb belső feszültsége, egyfajta strukturális feszültsége abban ragadható meg a leginkább, miszerint az LMBTQ mozaikszó köré szerveződő legkülönbözőbb politikai és kulturális irányzatok közügyként tematizálják a szexuális orientáció és a szexualitás megélésének kérdéskörét, miközben programjuk legfőbb normatív tézise éppen az, hogy a szexualitás megélése önmagában véve, erkölcsi vonatkozásában nem lehet a közügy tárgya. Az LMBTQ szervezetek, különböző csoportosulások ideológiai vezérvonalát átszövő szellemiség egyik alapvetése ugyanis az, hogy a jogegyenlőség, a tolerancia és a liberális szabadságfelfogás elveiből kiindulva a szexuális orientáció és a szexualitás megélése – amennyiben két felnőtt kölcsönös beleegyezésével, mások sérelmének kizárásával történik – az egyén kizárólagos magánügye, a privát szféra modern értelemben vett “szentsége”. E felfogás szerint ezért egyrészről az államnak nincs joga egy adott erkölcsi norma alapján kényszerítőleg beavatkoznia e szférába, másrészről a társadalom erkölcsi mércéjének ítélete sem szabhat korlátot az egyéni szabadságjogoknak a szexualitás terén. Ez a tétel tulajdonképpen a modern liberális demokráciáknak az egyenlőségeszményéből következő normatív minimuma, hiszen az egyenlő bánásmód elve (az egyének jogegyenlőségét megkövetelve tiltja a hátrányos megkülönböztetést) és a szabadságelv (az egyén szabadon cselekedhet, míg mások jogait nem sérti) együttesen megkövetelik a legtöbb szexuális orientáció és magatartásforma elfogadását, mind jogi, mind az ezt az állásfoglalást megalapozó erkölcsi norma értelemben.2
A magánügy közüggyé emelésében rejlő feszültség tehát abban áll, hogy a szexualitás magánügyként való meghatározását, ezen privát szféra határvonalait és e vonalak sérthetetlenségét a politikai térben, a magánszférát meghaladva kell biztosítani. Más szóval az LMBTQ gyűjtőfogalmához kapcsolódó politikai és kulturális mozgalmak, miközben a szexualitást az egyéni autonómia körébe sorolják, mégis a szexualitást a közbeszéd, a politika és a kulturális küzdelmek egyik, ha nem a legfontosabb központi kérdésévé teszik.
Ennek a nehézségnek a feloldása természetesen nem a mi dolgunk. Mindazonáltal meg kell jegyeznünk, hogy amennyire elutasítjuk az LMBTQ-val összefüggő ideológiai fundamentumokat, az ezen politikai-kulturális mozgalom mögött álló antropológiai előfeltevéseket és az erre épülő modern liberális szexuáletikai felfogást, annyiban éppúgy el kell ismernünk azt, hogy e paradoxon nem szándékoltan, de egy olyan belátást is magában hordoz, amelyet a katolikus természetjog (ius naturale) – bár gyökeresen eltérő bölcseleti doktrínákra építve – maga is központi jelentőségűnek tekint. E szerint a szexualitás közüggyé emelése valójában nem az LMBTQ-lobbi önellentmondásból fakadó „hibája”, hanem annak hallgatólagos beismerése, miszerint a szexualitás soha nem volt és természeténél fogva nem is lehetett pusztán magánügy.3
A katolikus természetjogi hagyomány éppen ezt az álláspontot vallja, s ezért soha nem is tekintette a szexualitást pusztán a privát szféra egyéni preferenciájának. Ezen klasszikus, az európai kultúrkör objektív szexuáletikai alapjait jelentős mértékben meghatározó, arisztoteliánus-tomista bölcseleti elgondolás szerint azonban a szexualitást nem azért kell a közjót érintő társadalmi kérdések egyikeként kezelni, ha úgy tetszik, közüggyé tenni, mert az bizonyos identitáspolitikai vagy szabadságjogi követelések tárgya lenne, hanem azért, mert természeténél fogva a házasság, a család, így ezek révén a társadalmi-politikai rendhez kapcsolódik. A szexualitás objektív rendje – amelyet az emberi természet teleológiája, vagyis a természetbe írt, az ész által felismerhető rendeltetés határoz meg – a házasságon és a családon keresztül a közjó alapjait is szükségképpen érinti, és ezáltal, a közjón keresztül az egész civilizációs rendnek, kulturális talapzatnak az egyik fundamentumaként kell kezelnünk.
Elemzésünkben a szexualitás közjóval kapcsolatos vonatkozásának, avagy közügyként való tárgyalásának természetjogi megközelítését mutatjuk be, kifejtve, a szexualitás miért tartozik szükségszerűen a közjót érintő társadalmi kérdések körébe, továbbá, hogy ezen szexuális erkölcsi norma, mint az objektív erkölcsi rend (ordo moralis) része, a házasságban és a családban megnyilvánuló természetes kibontakozása révén miért és miképpen tekinthető kultúra és civilizáció teremtő, valamint megtartó erőnek.
2. A közjó és a család kapcsolata
Mindenekelőtt szögezzük le, hogy az individualista liberális társadalomfelfogással ellentétben, mely az embert elsősorban mint egyént, individuumot állítja a társadalomfilozófiai vizsgálódás középpontjába, a tomista bölcseleti hagyomány nem izolált egyének számszerű összességeként látja a társadalmat. Az ember természete szerint közösségi és politikai lény (animal sociale et politicum), Arisztotelész híres kifejezésével élve zoon politikon (szó szerint fordítva politikai állat). Ez az alapvető antropológiai tétel egy metafizikai megalapozottságú, az ember mint emberi lény mivoltában tetten érhető állítás, hiszen az emberi természetből szükségszerűen fakad a közösségi dimenzió, politikai irányultsága ennek megfelelően egy szükségszerű természetes hajlam és irányultság, nem pedig járulékos (társadalmi vagy történelmi) körülményként társul hozzá.
Ezen alapvető antropológiai megkülönböztetésből, és természetesen az ezen filozófiai antropológiai tézist megelőző metafizikai doktrínákat figyelve számtalan egyéb különbség is kirajzolódik az említett két társadalombölcseleti és politikafilozófiai nézet között.
A legfontosabb ezek közül, hogy míg a liberalizmusban az egyén az elsődleges, az egyén autonóm választása a legfőbb érték, s a közösség morális alapját, valamint a politikai rend elsődleges feladatát is az egyéni szabadság kibontakozásának a biztosításában látja, addig a tomista természetjogi szemlélet a bonum commune, azaz a közjó fogalmát állítja a társadalmi együttélés és a politikai gondolkodás középpontjába.
2.1. A közjó normatív jellege
A közjó nem azonos sem az egyéni javak összegével, sem az állam intézményi érdekeivel. A közjó a politikai közösség belső rendje és békéje által rendezett és biztosított keretrendszer, amely a társadalmi együttélés alapjait biztosítja, azáltal, hogy lehetővé teszi mindazon anyagi, társadalmi és erkölcsi feltételeket, amelyek között e közösség tagjai természetüknek megfelelően jó emberi életet élhetnek. Ez az anyagi feltételek vonatkozásában egyrészről megköveteli a méltó emberi élethez szükséges feltételek biztosítását, másrészről azt a közösségi rendet, feltételrendszert – egy magasabb rendű dimenzióként –, melyben az egyén emberi mivoltát szellemi és erkölcsi tekintetben kibontakoztathatja, ezzel segítve őt céljának – az Igaz megragadásának és a Jó megcselekvésének – elérésében.
A közjó által biztosított természetes politikai cél tehát maga is alárendelődik az ember természetfeletti végcéljának, az üdvösségnek, nem kerülhet ellentétbe ezen természetfeletti céllal, ebből pedig logikailag következik, hogy a politikai rendnek saját illetékességi hatókörének eszköztárával elő kell segítenie annak elérését a megfelelő feltételek biztosításával.4
Ez utóbbi dimenzió mutatja, hogy a közjó erkölcsileg egyáltalán nem egy semleges kategória, s szemben az erkölcsileg és világnézetileg semleges politikai rend liberális eszményével (vagy még inkább ábrándjával) szükségképpen magában foglalja az erényes élet megélésének közösségi feltételeit is.
A társadalom intézményei ennek okán – a politikai közösség, valamint az azt alkotó kisebb-nagyobb természetes és társadalmi közösségek – az ember közösségi természetéből következően nem pusztán semleges keretrendszert képeznek, hanem saját rendeltetésüknek megfelelően az emberi természet kibontakozásának hordozói, amelyek határozott világnézeti direktívát adnak, normatív alapot nyújtanak, intézményi feltételeket biztosítanak a bennük élő személyek anyagi javainak előmozdításához, de – ismételjük meg – legfőképpen erkölcsi és szellemi céljaik eléréséhez. A társadalmi együttélést biztosító, a közösségi életet szabályozó politikai rendnek ezért természetéből fakadóan meghatározó szerepe van az erkölcsi rend társadalmi feltételeinek megteremtésében és fenntartásában, sőt saját illetékességi körének megfelelően kötelessége is védelmezni és biztosítani azt az objektív erkölcsi rendet, amelyben az ember, racionális és szabad természetének megfelelően, az Igaz és a Jó elérésében tökéletesedhet. A politikai rend tehát maga sem lehet közömbös az emberi természetből és így a természetjog alapján felismerhető erkölcsi törvények iránt.
2.2. A társadalom természetes struktúrája
A közösség szerkezete, a társadalmi egészet alkotó részek nem egymással felcserélhető és egyenlő elemek mechanikus halmazaként tárulnak elénk, hanem egymást feltételező, egymásra utalt és egymást kiegészítő személyekből és közösségekből álló organikus és hierarchikus egységekként. E részek a társadalmi egészben betöltött funkcióik, feladataik és tekintélyi viszonyaik tekintetében szükségképpen differenciálódnak, azaz egy természetes tagoltság áll fenn köztük. Ezen organikus és hierarchikus társadalomszemléletre épülő nézőpontból érthető meg érvelésünk következő része, miszerint a politikai közösség strukturáltsága szempontjából – mivel nem izolált individuumokra épül –, az emberi természetből fakadóan elsődlegesek és alapvetőnek tekinthetőek azok a természetes közösségek (societas naturalis), melyek a maguk rendjében a szintén természetes politikai közösségeknek (societas civilis) az alapjait képzik.
A politikai közösség természetes társadalmi alapjait mindenekelőtt azok a kisebb, természetes közösségek alkotják, amelyek nem emberi megállapodásból vagy szerződéses együttműködésből erednek, hanem az emberi természetből, az arra épülő, abból kibontakozó természettörvényből (lex naturalis) fakadnak.
Ezért a politikai közösség a természetes közösségeknek az egész javát, azaz a közjót szolgáló funkcionális egymásrautaltságán, a hierarchián és ezen közösségek organikus működésén épül. Ezek közül elsődleges és alapvető jelentőségű, a társadalom legfontosabb alapegységeként a család, mint az emberi természetből fakadó elsődleges közösségi létforma. Ennélfogva a politikai hatalomnak, a közjó szolgálatában gyökeredző céljából és kötelességéből eredően, mindig és mindenkor elsőrendű feladatai közé tartozik a család természetes rendjének a védelme, egészséges kibontakozásának a biztosítása. Ugyanis annak köszönhetően, hogy a család az emberi természet közösségi vonásának szükségszerű megvalósulása, a társadalmi dimenzió és így a politikai közösség elsődleges alapja, valamint a kulturális és civilizatorikus erőtér mozgatórugója is a családi élet minősége lesz.
2.3. A család mint a közjó alapja
Ennek okán, amennyiben a politika céljaként a közjó előmozdítását, az igaz és jó elérésének társadalmi feltételeinek a megteremtését és fenntartását tekintjük, valamint a politikai rend alapját a család természetes közösségében látjuk megalapozódni, úgy arra következtetésre juthatunk, hogy a közjó egyik fundamentumának a családi élet természetes rendjét kell tekintenünk.
Ez pedig azt jelenti, hogy ami a családi struktúra bevett természetes rendjét, annak természetéből fakadó működési normalitást érinti, az kihat a politikai közösség rendjére is, avagy közvetlenül, de szükségképpen érinti a közjót. Ha ugyanis a politikai közösség egyik alapvető természetes alkotóeleme, mint rész sérül, akkor annak következményei az egészre is kihatással vannak.5
Ami pedig természeténél fogva a család természetes rendjét és ezen keresztül a közjót, a társadalmi rend alapvető fundamentumát érinti, annak mind az erkölcsi, mind pedig a közösségi vonatkozásban felmerülő megítélése nem tekinthető pusztán magánügynek, nem interpretálható az egyén magánszférájába szoruló kérdésként. Ha egy adott magatartásforma vagy kulturális tendencia hatást gyakorol össztársadalmi szinten a család intézményére, a család szellemére, annak eszmei alapjaira és strukturális kohéziójára, akkor az szükségszerűen a politikai közösséget, a kulturális rendet, a közjót is érinti, avagy politikai és kulturális jelentőséggel bír az egész társadalmi berendezkedést illetőleg. Márpedig – amint a következő fejezetben kifejtjük – a szexualitás teleológiai természeténél fogva a családi élet kibontakozásának alapjaihoz tartozik, belső rendeltetése tulajdonképpen a házasság és a család természetes rendjére irányul.
A szexualitás rendje ezért messzemenőleg túlmutat a privát szféra hatókörén, individuális preferenciánkon, mivel a családi élet gyökereként a közjó alapját is szükségképpen érinti.
Folytatása következik.
Johannes
- Fontos hangsúlyoznunk, hogy jelen írás nem a homoszexuális párok örökbefogadásának kérdését vizsgálja. Elemzésünk tárgya kizárólag az a tágabb filozófiai és természetjogi probléma, amely e vitát is kontextusba helyezi, miszerint vajon a szexualitás kifejezetten, kizárólag a magánszféra körébe tartozó valóság-e (ahogy a liberális társadalom- és politikafilozófia alapelveire támaszkodva érvelnek a homoszexuálisok örökbefogadási és házassági jogegyenlősége mellett), vagy szükségképpen rendelkezik társadalmi és közjóhoz kapcsolódó dimenzióval is. A kormány örökbefogadási szabályozás módosítására irányuló törekvése ezért írásunk számára csupán aktuális felütést és közéleti kiindulópontot szolgáltatott e tágabb kérdés vizsgálatához.
↩︎ - Megjegyzendő, hogy mindez nem értelmezhető pusztán egy önmagában fennálló önellentmondásként. A mélyebb probléma már meghúzódik a liberális politikafilozófia gyökerei között is, és mondhatni strukturális természetű. Ugyanis – ahogy azt fentebb implicite nyilvánvalóvá tettük – a ’szexualitás magánügy’ alapvetésének egyik meghatározó filozófiai alapja a Mill-féle kárelv logikáján nyugszik (harm principle), miszerint az állam egy adott egyén szabadságát sértve kizárólag akkor avatkozhat be jogszerűen, akkor korlátozhatja egy egyén szabadságjogait, ha másoknak kárt okoz, azaz mások szabadságát veszélyezteti. Az egyén autonóm döntései saját testi vagy erkölcsi javára vonatkoztatva (értelemszerűen ide sorolandó a szexualitás megélése is) így nem szolgáltathatnak elegendő jogalapot arra – legyen az bármennyire is önpusztító –, hogy az állam kényszerítő eszközöket alkalmazva ezekbe beavatkozzon. Ez azonban maga is egy normatív állítás, amelyet a politikai közösségnek el kell fogadnia és intézményesítenie kell, mégpedig egy bizonyos világnézeti alapállást, a liberalizmus szabadságideálját védelmezve. Avagy e politikai rendszer lesz az, ami meghatározza saját működése kapcsán, saját erkölcsi-szellemi horizontjáról szemlélődve, hogy melyek a legitim szabadsággyakorlásnak a határai, és mi az, ami már a jogszerű politikai beavatkozás kategóriája alá esik. A privát szféra efféle megkérdőjelezhetetlen autonómiája tehát már eleve egy meghatározott közösségi politikai és erkölcsi döntés eredménye. Ennélfogva a liberális semlegesség látszata mögött valójában egy kötelező erejű erkölcsi állásfoglalás húzódik meg.
↩︎ - A szexualitás politikai és kulturális térben megjelenő erőteljes tematizálása természetesen önmagában még nem bizonyítja, hogy az természeténél fogva a közjó rendjébe tartozna, mindazonáltal a kérdés ilyesfajta megnyilvánulása világossá teszi, hogy a szexualitás erkölcsi státuszának megítélése nem választható el politikai közösséget létrehozó és fenntartó normatív rendtől. ↩︎
- Itt tulajdonképpen arról az integralista politikafilozófiai állásfoglalásról, gondolati hagyományról van szó, melyet hagyományosan a „két kard” elméletének is neveznek. A kiindulópontot annak a felismerése adja, miszerint az embernek egyaránt vannak világi-természetes, mind pedig az örök élet felé mutató, természetfeletti céljai. E célokhoz sajátos módon két hatalmi rend kapcsolódik (a két kard), melyek segítik az ember ezen irányú rendeltetésének a beteljesítését. A világi-politikai hatalom az állam képében azáltal, hogy előmozdítja a politikai értelemben vett közjót, a lelki hatalom, az Egyház pedig azáltal, hogy az embert természetfeletti végcélja (finis ultimus supernaturalis), az üdvösség felé vezeti. Mivel azonban az ember természetes, világi céljai alárendelődnek az örök, természetfeletti cél elérésének, ezért a világi hatalom sem tekinthető az utóbbitól teljesen független rendnek. Saját természetéből adódó politikai-társadalmi feladatainak hatókörének függetlenségének, továbbá az erre épülő viszonylagos önállóságának megőrzése mellett annyiban rendelődik alá a lelki hatalomnak, amennyiben működése az ember természetfeletti végcélját érinti, amennyiben a közjó biztosítása ezt megköveteli. Mindez pedig azt jelenti, hogy a politikai természetű hatalomnak a közjó megteremtésének és fenntartásának során figyelembe kell vennie az ember végső célját is, s ezáltal saját eszközeivel kötelessége egy olyan társadalmi rendet fenntartania, amely egyrészről e természetfeletti cél elérését nem akadályozza, másrészt saját illetékességét illetően a politikai-társadalmi térben, a megfelelő feltételek megteremtésével elő is segíti, így terelve az embert ezen végcélja felé.
↩︎ - A rész-egész elve alapján, bár az egész ontológiailag elsőbbséget élvez a részekkel szemben, s az egész a részek javára van rendelve (a politikai közösség valóságos, rendezett egész, amely a közjó rendjében megelőzi részeit, a részek a közös egész javára vannak rendelve), ugyanakkor az egész szükségszerűen a részek kibontakozásának a feltétele, az egész rendjének rendezett működése a részek egészséges és megfelelő működését feltételezi. Ha az alap sérül, az épület sem maradhat sértetlen, ezért ez a fajta, a rész és az egész között fennálló társadalmi kauzalitás nem eliminálható, nem tekinthető közömbösnek. ↩︎