Válasz a hagyományhűekkel kapcsolatos donatista vádakra
Alább Kennedy Hall katolikus szerző egy írásának részletét osztjuk meg, mely egy publicisztikai vita közben előkerült, a hagyományhű katolikusokat donatizmussal vádló felvetést cáfol meg. A részlet a novus ordo szentségek – és alapvetően a szentségek – érvényességét járja körül, külön hangsúlyt fektetve a „szándék” kérdésére, amely az érvényesség egy lényegi feltétele. Márpedig akinek alapvetően téves az elképzelése a szentségekről – számos modern pap Oltáriszenségben való hite is kérdéses -, annak az érvényességhez szükséges szándéka is legalábbis kétséges.
A tényekkel és a(z egyházi) törvényekkel kapcsolatos kételyek
A dubium iuris jogi kétség. Ez egy tanbeli tézis: hogy a rítus mint olyan, vagy a kiszolgáltatói mint olyanok hibásak. A [Piusz] Testvérület ezt nem állítja. A dubium facti ténykérdés. Ez egy olyan ítélet, miszerint bizonyos esetekben a ténylegesen történtek nem ellenőrizhetők. A Testvérület ezt állítja. Ezek különböző maximák; különböző kategóriákba tartoznak, és más-más elvek vezérlik őket.
A szentségi kérdésekben a ténykérdést szabályozó elv az erkölcsteológusok örök érvényű szabálya: in sacramentis tutior pars est eligenda. A szentségekben mindig a biztonságosabb utat kell választani. Ez tükröződik a jelenlegi kánonjogi kódexben is. A 869. kánon 1. §-a előírja, hogy azokat, akiknek a megkeresztelésével kapcsolatban kétség merül fel, feltételesen meg kell keresztelni, ha komoly vizsgálat után kétség marad a tényben vagy az érvényességben.
Az, hogy lehetnek hibás szentségek – forma, anyag vagy szándék miatt – nem az SSPX találmánya.
[…] Hogy a szentséget kiszolgáltató bűne, hitetlensége vagy eretneksége érvényteleníti magát a szentséget, ez összhangban lenne a donatizmussal, de az SSPX nem donatista, mert nem egy eretnek szervezet. Az, hogy a szentséget kiszolgáltató, a szentség létrejöttéhez szükséges szándékkal határozottan ellentétes szándéka érvénytelenítheti magát a szentséget, egyáltalán nem donatizmus.
A Trienti Zsinat VII. ülésszakának (1547. március 3.) szentségekről szóló dekrétuma, a szentségekről általánosságban szóló kánonokról szólva, a 11. kánonban1 kimondja: Si quis dixerit, in ministers, dum sacramenta conficiunt et conferunt, non requiri intentionem saltem faciendi quod facit Ecclesia: anathema sit. „Ha valaki azt állítaná, hogy a kiszolgáltatóknak, amikor a szentségeket létrehozzák és közlik, nem szükséges a szándékot felindítaniuk, hogy azt tegyék, amit az Egyház tesz: legyen kiközösítve.”
Közvetlenül utána ez áll (Canon 12): Si quis dixerit, ministrum in peccato mortali exsistentem, modo omnia essentialia, quae ad sacramentum conficiendum aut conferendum pertinent, servaverit, non conficere aut conferre sacramentum: anathema sit. „12. Kánon.2 Ha valaki azt állítaná, hogy a kiszolgáltató, ha történetesen halálos bűnben volna, ám minden lényegest, ami a szentségek kiszolgáltatásához és közléséhez tartozik, megtart, mégsem közvetíti vagy közli a szentséget: legyen kiközösítve.”
A 12. kánon két részletét érdemes figyelembe venni. Modo … servaverit: „Feltéve, hogy betartotta.” Ez egy feltételes mellékmondat konjunktivuszban.
A kánon megvédi a szentséget a kiszolgáltató halálos bűnében, azzal a feltétellel, hogy a lényegi részeket megtartotta. Az érvényesség nem garantált fenntartás nélkül; ez egy bizonyos határon belül biztosított kiváltság, és a határ az omnia essentialia: minden lényegi dolog.
Omnia essentialia, quae ad sacramentum conficiendum aut conferendum pertinent: Minden, ami a kiszolgáltatáshoz vagy a közléshez szükséges. Ez a kifejezés magában foglalja az anyagot, a formát és a közvetlenül megelőző kánon által megkövetelt szándékot. Tehát a 12. kánon nem választható el a 11. kánontól, mivel az előző kánont feltételezi. A trienti zsinat példát mutat a skolasztikus módszerre, mivel a kánonok olyanok, mint a tézisek, amelyek az előzőre épülnek.
A trienti zsinat után további iránymutatásokkal rendelkezünk a Szentszéktől, amelyek segíthetnek megérteni a szándék kérdését az érvényesség tekintetében. 1690-ben VIII. Sándor pápa a Szent Officiummal elítéltette a leuveni felvetést, miszerint a keresztség érvényes, ha olyan szolgáltatja ki, aki bár elvégzi a teljes külső szertartást és formát, de eközben belsőleg a szívében eldönti: „Nem szándékozom azt tenni, amit az Egyház tesz.” A teológus Farvacques, aki ezt védte, Szent Ágostonhoz fordult. Ágoston a donatistákkal szemben azzal érvelt, hogy ha a szolgálattevő rejtett szentsége szükséges lenne az érvényességhez, Istennek valahogy jeleznie kellene azt; Farvacques ugyanezt az érvelést kiterjesztette a rejtett szentségről a rejtett szándékra. Róma elutasította ezen kiterjesztést: a szolgálattevő szentsége a szentségen kívül áll, a szándéka nem; és a szándékot a Trienti Zsinat már a lényeges feltételek közé sorolta. Tehát az Egyház hivatalosan is elutasította azt az elképzelést, hogy a helyes külső végrehajtás önmagában garantálja az érvényes szentséget.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy önkényesen megítélhetnénk a belső szándékot. XIII. Leó pápa hozzátett a vitához azzal kapcsolatban, hogy a szándék hogyan érvényteleníthet egy szentséget, vagy akár egy adott papi csoport szentségi jellegét az anglikán kontextusban.
Az 1896-os Apostolicae Curae-ben, az anglikán rendeket vizsgálva Leó azt mondta, hogy az Egyház nem belsőként ítéli meg az elmét, hanem külsőleg megnyilvánulóként. Az anglikánok esetében maga a szertartás a megnyilvánulás. Ahol egy szertartást szándékosan úgy alakítottak át, hogy kizárja azt, amit az Egyház tenni akar, hiányzik a szükséges szándék, és a szertartást végző férfiak személyes őszinteségére való hivatkozás nem pótolhatja e hiányosságot.
Az imént olvasottak fényében az SSPX-szel kapcsolatban a donatista érvelésre való hivatkozás helytelen. A Testvérületben senki sem javasolja, hogy ellenőrizzük az egyes papok belső életét, ami lehetetlen és tiltott is lenne. Az érvelés mindig is XIII. Leó pápa vonalát követte: azaz egy, a szentmise mibenlétének hibás értelmezése alapján létrehozott szertartás, amelyet ugyanazon a hibás megfontoláson képzett emberek végeznek, valami mást is megjeleníthet, mint amit az Egyház szándékozik – és ahol ez történik, ott a mellette szóló vélelem gyengül.
A II. Vatikáni Zsinat után egy teljesen megreformált liturgikus rendszerrel állunk szemben, amely széles körben elterjedt és dokumentált visszaélésekhez vezetett, melyek egyes esetekben érvénytelenséghez vezettek, és az egész ügy, különösen a 70-es és 80-as években, egy szóval jellemezve leginkább egy tehetségkutató-műsorra3 hasonlított. Lefebvre érsek és papjai katolikus elvekkel válaszoltak erre a show-ra, amelyek jogosan engedik meg, hogy bizonyos esetekben kételkedjünk az új rítusban kiszolgáltatott szentségek érvényességében – anélkül, hogy állítanánk azok általános érvénytelenségét.
A kétség nem hisztéria
2020-ban a Hittani Kongregáció kijelentette, hogy a „Megkeresztelünk titeket” formulával végzett keresztség érvénytelen, és az így megkeresztelteket újra meg kell keresztelni. Mark Springer diakónus ezt a formulát használta a michigani Troyban található St. Anastasia templomban 1986-tól 1999-ig. Tizenhárom éven át, anélkül, hogy bárki figyelmeztette volna őt tévedésére. Matthew Hood atyát 1990-ben keresztelték meg. Mivel a keresztsége érvénytelen volt, a bérmálása és a felszentelése is érvénytelen volt. Mivel a felszentelése érvénytelen volt, minden általa bemutatott mise, minden bérmálás, minden általa kimondott feloldozás stb. érvénytelen volt. Ugyanezt fedezte fel az oklahomai Zachary Boazman atya is szeptemberben.
A keresztség az a szentség, amelyet bármely laikus, még egy pogány is érvényesen kiszolgáltathat vészhelyzetben. Egy diakónus pedig tizenhárom évig élt tévedésben klerikusként! Ha azt hinnénk, hogy ez két példa az egyetlen visszaélés, akkor a fellegekben járunk. Ez csupán két példa, amiről tudunk. Lefebvre érsek a „Nyílt levél a tanácstalan katolikusokhoz” című könyvében közli, amit a világ minden tájáról érkező hívők mondtak neki. Bizalommal állíthatjuk, hogy számtalan érvénytelen szentség volt az Új Tavaszban.4 Néha a forma, néha az anyag, néha pedig a szándék miatt.
Lefebvre érsek és vele az SSPX végkövetkeztetése a következő: a hibás megfogalmazás megbízhatóan alkalmat teremt az érvénytelenségre valamilyen csatornán keresztül, és az, akinél ez előfordul, nem képes azt önmagában észrevenni.
A helytelen szándékról szóló vita háttere pedig az új miséről szóló eredeti római utasításokhoz kapcsolódik. Az 1969-es Institutio Generalis [a misekönyv általános rendelkezései] a 7. cikkelyben a misét cena dominicaként [az Úr vacsorájaként] határozta meg – Isten népének szent gyülekezeteként, amelyet a pap vezet, hogy az Úr emlékezetét ünnepeljék.
Ezt a fogalmazást olyan emberek vitatták, mint Lefebvre érsek és Ottaviani bíboros, és végül egy olyan meghatározás váltotta fel, amely a mise áldozatként való örök értelmezését tartalmazta. Mindazonáltal az a tény, hogy bármely, az új mise jelentését magyarázni hivatott dokumentum ilyen baklövést tartalmazott, nem véletlen. Azoknak a férfiaknak, akik ezt a definíciót megfogalmazták – ahogy mindenkinek –, le kellett írniuk, hogy mit hisznek a miséről. Tehát magabiztosan állíthatjuk, hogy az Új Tavasz idején a mise valódi megértése legalábbis megkérdőjelezhető. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy gondolatolvasásra szorulunk, hiszen mindezt leírták és kinyomtatták, még ha gyorsan vissza is vonták. A Novus Ordo szentségek mögött álló szándék megkérdőjelezése ésszerű álláspont, és ezen szándékokban kételkedni még nem hiba.
Kennedy Hall: A Consideration of Tim Flanders’ Remarks on the SSPX
Fordította: Guido
- DH 1611 ↩︎
- DH 1612 ↩︎
- Az angol szövegben „gong-show” szerepel: ez egy 1976-ban, Amerikában induló tehetségkutató-műsor neve, melybe boldog-boldogtalan jelentkezett, így számos groteszk produkciója amerikai nézők tömegét lázba hozta. ↩︎
- Előszeretettel nevezték már a 60-as évektől a II. Vatikáni Zsinatot (és azt azt követő – főleg liturgikus – reformokat) „Új Tavasznak”. Elolvasásra ajánljuk Athanasius Schneider püspök könyvét a témában: A soha el nem érkezett tavasz. Pawel Lisicki beszélgetése Athanasius Schneider püspökkel. Sarutlan Kármelita Nővérek, Marosszék, 2023. ↩︎