Aranyszájú Szent János: Senki és semmi nem bánthat minket – 1. rész

Ádvent vasárnapjain – lelkiségi tartalomként – Aranyszájú Szent János elmélkedését közöljük részletekben, amely a szenvedés misztériumát járja körül.

Tudom, hogy a durváknak, kik csak a földi jók után vágyódnak és a jelent sóvárogják, az érzéki gyönyör szolgáinak, kik érzéketlenek a lelki szépség iránt, újszerű és különös ez a beszédem. Könnyelműen kinevetnek és megvetnek, mert beszédem kezdetén hihetetlent ígérek. De ez nem térít el az előadástól, sőt annál nagyobb buzgalommal szeretném kifejteni ígéretemhez híven. Ha nem akarnak véleményem ellenzői zavarogni és zajongani és ha kivárják beszédem végét, meggyőződésem, hogy egy véleményen lesznek velem. Átlátják tévedésüket, melyben eddig leledzettek. Visszavonják nézetüket, mentegetőznek, bocsánatért esdekelnek, mert eddig ilyen téves hitben éltek. Hálásak lesznek, mint a betegek az orvosnak, mikor már megszabadultak bajuktól, mely valósággal ránehezedett testükre. Ne mondd el most véleményedet. Várd meg beszédem végét. Akkor tiszta fogalmad lesz és a tévedés nem akadályoz az igazság helyes megítélésében.

Az evilági élet bírái sem mernek azonnal ítéletet mondani, ha csak az egyik felét hallgatták ki. Bármennyire is hallják, amit bőbeszédűen, ékes-szólóan beszél az első és mindent meglatolgat vallomásában, mégis türelemmel megvárják a másik felét is. Utána hoznak csak ítéletet. Ha százszor is kitűnik az igazság az első vallomásából, mégis teljes odaadással figyelnek a másodikra is. Tehát az eljárásmódjuk az, hogy saját véleményt csak akkor nyilvánítanak, ha mindkét fél vallomását a legpontosabban ismerik. Most a bírók helyett a tömeg eleve kimondott véleménye szerepel, mely régóta belevette magát a tömeg lelkiismeretébe. Ez a közhit végigszáguld a világon és megállapítja, hogy az egész emberiség összevisszaságban él.

Sokan napról-napra rágalmaznak, megbántanak, kínoznak, ártanak. Van ezek közt gazdag és szegény, gyenge és hatalmas. A tenger hullámait sem lehet megszámolni: ugyanígy vagyunk a szenvedők, a szorongatottak és bajba jutottak tömegével. Hiába a törvény helyesbítése, az ítélettől való félelem, ezt a nyavalyát és bajt semmi se gyógyítja. Inkább naponta nő mindenfelé a szenvedés, a jajgatás, a sírás, a megbántottak kesergése. Akiknek pedig hivatala lenne mindezt kijavítani, inkább erősítik a vihart és terjesztik a bajt.

E miatt sok egyszerűbb eszű és szerencsétlen, mintha új betegségbe esett volna, vádolja az isteni gondviselést, ha látja a derék ember gyakori hányattatását, meggyalázását, megvetését.

A nagyravágyó, a merész, a hírhedt, a jellemtelen meggazdagszik, hatalomra jut, sok emberben félelmet kelt és ezer bajt terjeszt a derék emberek között is. Arcátlanul teszi ezt városban, falun és pusztákon; szárazföldön és tengeren. Ezért kell beszélnem, hogy a fentebbiekkel szembenézzek, megküzdjek velük. Újszerű és szokatlan, mint az elején mondtam, de hasznos és igaz; akik pedig ide akarnak figyelni és hozzánk akarnak csatlakozni, azoknak nagyon célravezető.

Felhívom a figyelmeteket: be fogom bizonyítani (de ne zajongjatok!), hogy senki se szenved sérelmet mástól, hanem minden baj saját magunktól ered.

A tisztánlátáshoz kell, hogy lássuk: mi a jogtalankodás és mikor szokott feltűnni. Mi az emberi jellem, mi támadja meg; mi teszi tönkre és mi nem. Példával világítom meg. Mindennek van valami ellensége: vasnak a rozsda, gyapjúnak a moly, juhnyájnak a farkas. A bor ereje is elvész, ha megromlik és ecetes lesz. A méz lényege az édes íz, de elveszti és keserű folyadékká válik. A gabonafejeknek árt az üszög és a szárazság; ugyanígy a szőlőknek és a fáknak is. A gyenge hajtást megtámadja a falánk sáska. A fa nagy ellensége a hernyó. Az élőlényeket rengeteg betegség lepi meg. De ne húzzuk hosszúra a beszédet: az ember testét is aláássa a láz, a gyakori szédülés és ezerfajta betegség. Ha mindennek megvan az ellensége, mely tönkretehet, gyere velem, vizsgáljuk meg, mi támadja az emberi nemet és mi az ellensége az ember erényeinek.

Talán írjuk le először az emberi erényt, mielőtt a többit fejtegetném beszédemben, hogy könnyebben érthető és világosabb legyen mindenki előtt. Vajon mi a ló legfőbb erénye? Talán az, hogy arany zablája van, vagy ugyanilyen kötőfékje; talán az, hogy selyem nyeregalja van, vagy díszes és aránnyal átszőtt takarója, talán a kövekkel díszített szemző pofavédője, vagy az aranyszállal befont sörénye? Nem! Legyen jó futó, legyen jó állása, lépjen szép egyenletesen, lába árulja el nemes vérét. Kitartó legyen a hosszú futásban és bátor harc közben. Maradjon nyugodt a csatasorban, visszavonuláskor pedig mentse meg lovasát. Ugye, ez az utóbbi a ló erénye, nem pedig a fenti külső cifraság! Hát a szamárnak és öszvérnek mi a fő jó-tulajdonsága? Könnyen vigye a terhet, jól bírja az utat, lába olyan erős legyen, mint a szikla. Ha valami külső tulajdonsága van, vájjon azt egyéni erényének minősítjük? Egyáltalában nem. A szőlőt miért csodáljuk? Mert levelekkel és kacsokkal van tele? Dehogy! Mert roskadozik a fürtök alatt. Mi az olajfa legjobb tulajdonsága? Nem az, hogy hosszú ágai vannak, sem a sűrű levélzete; hanem a bőséges, dús termése. Az embernél is ugyanígy járjunk el. Keressük a legfőbb tulajdonságait és gondolkodjunk erényének ellenségén.

Mi tehát az ember fő jellemzője? A kincs, hogy félj a szegénységtől? Az egészség, hogy megijedj a betegségtől? A tömeg véleménye, hogy rád nehezedjék a felfogása? A cél nélküli, puszta élet, hogy rettegj a haláltól? A szabadság, hogy menekülj a szolgaság elől? Nem!

Az igaz hit szorgos kutatása és jellemes élete. Mindezeket a gonosz lélek sem tudja elrabolni, ha a tulajdonosa megfelelő lelkiismerettel őrzi őket. Ezt a kegyetlen gonosz-lélek is tudja. Ezért fosztotta ki Jóbot. Nem azért, hogy szegénnyé tegye, hanem hogy káromló szavakra kényszerítse. Tönkretette a testét, nem azért, hogy beteg legyen, hanem hogy megingassa erényeit.

A kísértő kipróbálta minden cselfogását: kifosztotta gazdagságából (ezt gondoljuk a legrettenetesebbnek), minden gyermekét elpusztította, megkínozta egész testét, jobban, mint a bíróságnál teszik (mert ott nem vájnak olyan mélyen a kínzók fogói az áldozat oldalába, mint ahogyan a férgek rágták Jób testét). Szidalmazta és gúnyolta. (Barátai, mikor meglátogatták, azzal ingerelték, hogy nem követett el annyi rosszat, amilyen súlyos a büntetés. Vádaskodtak ellene, türelmetlenné akarták tenni.) Nemcsak a városból és házából dobta ki, más városba küldte, hanem szemétdomb lett háza és városa. Nemcsak semmit se árthatott neki, sőt mindezzel erényesebbé tette. Semmit se tudott elvenni tőle, pedig mennyitől megfosztotta. Még nagyobb lett benne az erénygazdagsága. Imádsága még szabadabban szárnyalt, minél szörnyűbb volt a küzdelme. Ha Jób ennyit szenvedett, de lelke meg nem csorbult (pedig nem ember támadta, hanem minden embernél sokkal gonoszabb lélek), vajjon milyen kifogást hoznak fel azok, akik így beszélnek: Ez az ember megbántott és ártalmamra volt. Az ördög, akiben az összes rosszak megvannak, minden cselfogását felhasználta, minden nyilát kilőtte és minden rosszat, amit az emberekben meg lehet találni, megtetézve, rázúdította az igaz ember családjára és ő magára, mégsem bánthatta meg, sőt – mint mondtam – inkább használt neki. 

Folytatása itt.