Prohászka Ottokár megrendítő elmélkedése Keresztelő Szent Jánosról

Kivételes az az elementáris erő, amellyel Prohászka Ottokár megjeleníti Keresztelő Szent János alakját. Ám túl a próféta megrendítő ábrázolásán, a bűnbánat, az önfegyelem, az alázat és az Istenhez való hűség erényeit állítja elénk olyan erővel, hogy szavai ma is ugyanúgy lelkiismeret-vizsgálatra késztetik az olvasót, mint egykor a Jordán partján felhangzó prófétai kiáltás.

***

S a próféta fölemeli mécsét s belevilágít álmos, fáradt lelkünkbe lelkes, eszményi, rendületlen hitének tüzével s szinte megvakít. Szétrebben a világias gondolkozás, a földhöz tapadt lelkület árnyvilága, melyet annyira szerettünk. Föl! dörzsöljétek ki szemetekből az álmot – kiáltja –, ocsúdjatok föl tespedéstekből, hisz árnyékot öleltek, délibábot kergettek s lelketeket veszítitek el.

Lelketeket bűnök kötelékei tartják fogva; szakítsatok rajtuk olyat, hogy szakadjanak; szakítsatok, még ha fáj is. Ó, föl, ki a fölburjánzott gazból, ki a posványból az élet dicsőséges útjaira! – Igen, látni akarom lelkem nyomorát, látni bűnös voltomat s azután szakítani vele. Minden erényes önmeggyőzés egy-egy szakítás a bűn kötelékeivel! […]

„János öltözete pedig teveszőrből vala és bőröve ágyékai körül; eledele pedig sáska és erdei méz vala” (Máté 3,4).

Megjelenik a puszta embere. Csend van a lelkében s elmerülés. Hallgatott sokáig, most beszél. A hallgatás a szépen kijegecesedett lelkeknek anyaoldata. Hacsak egy-két napig fékezzük nyelvünket, mennyivel világosabban állnak előttünk hitünk, eszményeink s kötelességeink. A beszéd nemcsak a gondolatok eltakarására, hanem elhajtására is jó! Ó hallgatásnak nagy országa, mélyebb, mint a halál stixi vizei, magasabb, mint a csillagok, beléd merülök; benned meghallom az Úr szózatát; szent homályban dolgozik a lelkem, mint méhek a sötétben! Szólj Uram, hallgatni akarok; ébredjen föl a lelkem: „Sobald die Lippen schlafen, erwachen die Seelen”.

A puszta embere szigorú; komfort helyett vezeklésbe öltözik; missziója van kijózanítani, észretéríteni a lágy, érzékies, világot szerető embert. Ezt a puha testet keményen kell fogni, ezt a lágy érzékiséget erősen kell fegyelmezni, különben a test és érzékiség jut uralomra lélek és akarat fölött.

Ezt a puha testet, mely annyiszor vétkezett, az erény s a lélek veszteségeiért meg kell fenyíteni s az Isten megbántásáért penitenciára kényszeríteni. – Végül az érzékiség ösztönös világából is kell áldozataimat Istennek bemutatnom, hogy az egész ember „hostia sancta” legyen! Ez a szigor fegyelem és erő, s nem akar porrá zúzni, hanem szobrot vésni, Krisztustípust.

A puszta emberének szava nem ének; szózata nem édes, nem hízeleg, de belevág a lélekbe. Inkább sivító tavaszi szélnek mondom, mely jeges, de tisztít; megmozgat minden ágat, letöri a korhadt gallyat; a halálra szántak meghalnak tőle, de akikben életrevalóság van, azok összeborzadva bár, de fölélednek. –

Penitencia, önmegtagadás, viperák fajzati, tűzre való pelyva, ez mind igaz rólam is; alázattal elfogadom. Ez a beszéd szétszedi a mámort, a fátyol szétfoszlik s megpillantom szegényes, kényes, erőtlen lelkemet; de jó ez a borzadás; az élet ereje borzong végig rajtam! S magáról is hogy’ beszél: ő a puszta embere, s Urának saruszíját sem méltó megoldani.

– Van ott mélység, ahonnan ily erő és érzés emelkedik. […]

Tudja azt Keresztelő szent János, hogy mi a népek vágya, azért áll ott a Jordán partján, mintha vasból volna; áll mint az erő s a lelki épség szobra; a romlatlan s erényes élet őserdei leheletét leheli a nyegle, gyáva, mondjuk, modern, városi népre, abba a fejetlen s szívtelen nyüzsgő sokadalomba, az élvezet, a pletyka, a léhaság vásárába. Tekintete biztos s megtéveszthetetlen, öntudata mint a bércek fölénye a mocsarak fölött.

Jönnek hozzá a hivatalos zsidóság küldöttei; fényes ruhájuk neki a vipera zománcának tükrözése. Heródesek állnak a háttérben, ínyenc, kéjenc házasságtörők. Mily találkozás! Mint hideg északi szél csap le szelleme a mámorra, a káprázatra, mint földrengés vág bele a spanyolfalak és kártyavárak közé. Emberek, félre a pózzal! Hámozódjatok ki érzékiségtek, világiasságtok hüvelyeiből… eszméljetek! A lélek sír bennetek; siratja bűnös öntudatát, kegyetlen vigasztalanságát, örök veszedelmét. Ne kegyetlenkedjetek önmagatokkal. Juttassátok magatoknak az Isten kegyelmét, békéjét, szeretetét. Józanodjatok s nyúljatok erős kézzel a bűn s a szenvedély kötelékei közé. Az én fejemet holtan, torzan megkapja ugyan a táncosnő, de a ti öntudatos fejetekkel, hozzá még halhatatlan lelketekkel, játszik a világ, hogy végre is eldobja. Azért hangzik egyre az az erős szava az evangéliumnak: tartsatok penitenciát… a fejsze már oda van illesztve a redves fa gyökeréhez… a szórólapát kezemben van, a szél elviszi a pelyvát a tűzbe. Emberek, az első erő a penitencia, az újjászületés ereje. Erős bánatot kell éreznem bűnöm fölött; erős, komoly akarat legyen bánatom.

S jóllehet csupa vas és erő, mégis mélységesen alázatos. Csupa mélység a lelke, mely önmagát fölméri s hirdeti: próféta nem vagyok, Illés nem vagyok, hanem a kiáltó Istennek szava vagyok. Az ő lehelete vagyok; ő lehel belém tüzet, lelket, erőt, – ő, csakis ő. E belátásom az én józanságom, de biztosítékom is.

Tőle függök, de úgy függök, hogy elszakadni nem akarok, s míg el nem szakadok, győzhetetlen vagyok. – Így függök én is Istenemen.

A halálos bűnnel szemben függésem radikális; megszentelő kegyelemben vagyok, vagyis Istenhez ragaszkodom úgy, hogy belőle élek s az ő fényes árnyéka a lelkem. – A bocsánatos bűnnel szemben érzékeny szeretetben élek, vagyis Istenen függök úgy, hogy akaratomnak ne legyen más kilengése, mint az ő szent akarata. –

Egész életem a jegyes alázatos és féltékeny ragaszkodása urához s királyához; kebelén függök! Ó igen, az ő lehelete a lelkem, az ő kiáltó szava az én hűséges életem; mily függés, mily boldogság! Ez a függés erő és élet.

Prohászka Ottokár: Elmélkedések az evangéliumról I.
Prohászka Ottokár Összegyűjtött Munkái 6. 17-18; 40-41
Szerk.: Schütz Antal, Szent István Társulat, Budapest, 1927-1929.